Egy hétköznap délelőtt a környék játszóházában találkoztam egy apával, aki az akkor tizenegy hónapos lányával érkezett. Mivel hasonló korúak a gyerekeink, ha nem is együtt, de egymás mellett játszottak, hamar beszélgetésbe elegyedtünk. Talán még – meglehetősen szexista módon – azt is megkérdeztem, hogy szabin van-e, hogyhogy ő játszóházazik a babával. Így tudtam meg, hogy ő és felesége úgy döntöttek, hogy az első fél év után az édesapa marad otthon gyeden a kislányukkal.
Órákkal később, amikor eszembe jutott, hogy milyen szívesen beszélgetnék vele az élményeiről, már nyilván hűlt helyét találtam, és még a keresztnevét sem tudtam. Hála a városrészünk Facebook-csoportjának, ahová az esélytelenek nyugalmával írtam be, keresve azt az apát, akinek így és így hívják a gyerekét, és ekkor és ekkor találkoztunk a játszóházban (leszögezve, hogy nem randit, hanem interjút kérek), mégis megkerült. Egy látásból ismerős anya futott vele össze ugyanabban a játszóházban, és továbbította neki az üzenetemet. Így ismerkedtem meg Richárddal.
Anya jobban keres
„Amikor eldöntöttük, hogy babát szeretnénk, már előre megbeszéltük, hogy én fogok itthon maradni a gyerekkel, mert a páromnak olyan a munkája, és ő dominál fizetésben is – meséli. – Én eredetileg autószerelő voltam, de per pillanat vagyonőr és recepciós vagyok, havonta egyszer visszamegyek egy-egy napra, hogy ne felejtsenek el.
Majdnem hat hónapos koráig Zsuzsi volt otthon a lányunkkal, aztán karácsonykor két hetet együtt töltöttünk, januártól pedig én maradtam itthon vele.
Egyébként ez nem jelenti azt, hogy vége lett volna a szoptatásnak: közel van a feleségem munkahelye, és vagy hazaszalad, vagy én viszem be a babát.”
Richárd a statisztikát erősítő kivétel: a KSH 2010-es adatai szerint a magyar nők a húszas éveik elejétől kezdve a negyvenes éveik közepéig nagyjából háromszor annyi időt töltenek gyermekgondozással, mint a férfiak. A tetőpont a nők esetében harmincéves koruk körül van: ilyenkor a nők átlagosan napi száznegyven percnyi időt fordítanak a gyermekükre, míg a férfiak a legtöbbet 35 éves koruk körül foglalkoznak a kicsikkel, ez átlagosan napi negyven percre rúg. Ehhez képest Richárd már több mint fél éve van otthon mostanra egyéves kislányukkal, de különleges kapcsolatuk már a szülőszobán kezdődött.
„Apás szülés volt, én vágtam el a köldökzsinórt. Féltem tőle egyébként, hogy milyen lesz, láttam is ilyen videókat, hogy apát úgy kell felmosni, meg hogy van külön ágyacska, ahova ledőlhet, ha rosszul van, de szerencsére nagyon jól bírtam, majdhogynem én asszisztáltam hozzá. Sima ügy volt minden. Utána mentem egyből első fürdetésre, pelenkacserére, és néztem, hogy mit hogy csinálnak a csecsemősök.”
Az apa, aki előtt nem volt jó példa
Pedig, ahogyan kiderült, Richárd családjában nem nagyon volt példa olyan apára, aki ennyire odatette volna magát.
„Sőt. Anyukámnak három férje volt, mindháromtól született egy-egy gyereke, és egyikük sem vállalt szinte semennyi szerepet sem a gyereknevelésben, maximum a fegyelmezésben. Nekem nem volt jó az apai példám, és erre elég hamar rájöttem, még kisgyerek koromban.
Muszáj erre tudatosan is odafigyelni, hogy ne ugyanazt a mintát örökítsem tovább.
Például az alkoholizmust – én eleve nagyon ritkán iszom, nem tudom azt a mennyiséget meginni, amit apám megivott annak idején. Az alkohol miatt volt családon belüli erőszak is, apám azt se tudta már, hogy mit csinál. Ha ittas vagyok – mármint ha megittam egy vagy két sört – nem is szeretek a baba közelébe menni, hogy ne érezze. Mert én is emlékszem arra, hogy milyen volt, amikor apám bűzlött a szesztől.”
Egy férfi is képes arra, amire egy nő
A napjaik nagyon változatosan telnek, nagyjából hasonlóan ahhoz, ahogy sok otthon maradó édesanya is próbál rendszert és társaságot vinni az életükbe.
„A hét elején van az úszás, hétfőn vagy kedden, a hét vége felé pedig a baba-mama jóga. Utána hazajövünk, bealszik, általában én is vele alszom. Még a szülésfelkészítőn mondták, hogy amikor eszik a gyerek, akkor egyen a kismama, jelen esetben én, amikor alszik a gyerek, akkor aludjon, és amikor vasal a baba, akkor vasaljon. Szükségem is van az alvásra, mert mostanában éjjel is nagyon sokszor ébred a baba. Ilyenkor ha lehet, igyekszem én kelni.
Nem is tudom, hogy a párom hogy bírja, hogy éjszakázik, majd reggel elviszi a nagyobbat a napközis táborba, aztán bemegy a munkahelyére dolgozni.
Közben én itthon maradok, babázom, és viszem a háztartást is – ez csak akkor működik, ha közben valaki átveszi a babát: ha a párom vagy valamelyik nagyi tud vigyázni rá, akkor én felmosok, mosogatok, mosok, teregetek…”
A pelenkakérdés sem zavarja, ami sok apának és anyának egyaránt mumus.
„Úszáson szoktam látni olyan apákat, akik anyával érkeznek, anyu átöltözteti a babát, átadja úszópelusban apának, aki megcsinálja a foglalkozást, majd úgy, ahogy van, visszaadja a gyereket pelenkázásra, öltöztetésre. Nekem semmi gondom nem volt ezzel: mivel megbeszéltük, hogy én maradok itthon, kár is lett volna ezen fintorogni.”
Amíg itthon lehetek vele, életem egyik legjobb egy-két éve (fotó: istock)
A baba nem lett kevésbé anyás
Amikor arról kérdezem Richárdot, hogy mikor jut neki egy kis „énidő”, nevetve válaszol: „Hétfő, szerda, péntek, héttől kilencig. Olyankor crossfitre járok. Hétvégenként szoktam kimenni édesanyámhoz, az nagyjából fél-énidő.”
A baba-mama jógára egyébként még Zsuzsi kezdett el járni a kislányukkal, Richárd pedig folytatta ezt a szép hagyományt.
„Volt bennem annyi, hogy bementem a mamik közé. Megkérdeztük, hogy mehet-e egy apa is, mondták, hogy persze. Eleinte az anyukák szégyellősek voltak, főleg a szoptatásnál, de aztán megszokták, hogy ott vagyok, és már nincs ezzel semmi gond.”
A foglalkozások mellett igyekszik annyit mondókázni a babával, amennyit tud.
„A gyerekorvos is mondta, hogy »beszéljen az apuka, beszéljen, beszéljen«, valószínűleg azért, mert az apák általában egy kicsit csöndesebbek.”
Annak ellenére, hogy kislányuk a legtöbb időt az édesapjával tölti, éppen annyira anyás, mint azok a babák, akik az édesanyjukkal vannak otthon.
„Annyi viszont igaz, hogy nálam is hamar megnyugszik. Van egy kis kiborulás, de egy perc után rájön, hogy ez most így van, lehajtja a fejét és elalszik. De ha ketten ott vagyunk, akkor inkább az anyját választja.”
A férfi és a türelem
Richárd egyértelműen szeret otthon lenni a babával.
„Azok az apró, mindennapi örömök a legcsodálatosabbak, amiket a gyerek ad. Látni a fejlődését a születésétől kezdve. Először csak bábállapotban van, néz ki magából, és csak termeli a pelusokat: etetés, peluscsere, etetés, peluscsere. Aztán ahogy nyiladozik az elméje, elkezdi megismerni az embereket, először ránk nevet – bár nálunk pont nem mi voltunk az elsők, akiknek nevetett.
Majd egyre több hangot hallat, és megszólal. Ezt meg, hogy mennyire aranyos talpa van, gondolom, mutatnom sem kell. Ezek a legjobbak benne. Meg hogy egészséges és fejlődik.
Kicsit céltalan előtte az élete az embernek.
És hogy mi a legnehezebb? Most per pillanat az, hogy vissza kell menni dolgozni – mondja, mert szeptemberben a kislányuk kezdi a bölcsit, és októbertől Richárdnak is újra munkába kell állnia. – Úgy vagyok vele, hogy még elég sokat, évtizedeket dolgozhatok. Ez, amíg itthon lehetek vele, életem egyik legjobb egy-két éve. Most a babát visszaadom, aztán persze lesz még néhány év, amíg megpróbálok kevesebbet dolgozni, hogy ne ő legyen az utolsó, akit a bölcsiből hazavisznek, aztán megint kőtörés nyugdíjig.”
Richárd, mint a legtöbb szülő, folyamatosan tanul a baba mellett: tanulja saját magát, és a babáját is.
„Jól megtanított például babául gagyarászni. De a legfontosabb a türelem.
Az a türelem, ami szerintem sok férfiban nincs meg, és eleinte bennem sem volt.
Csak úgy tudott kialakulni, hogy gyakoroltam. És mégiscsak máshogy áll az ember a saját gyermekéhez. Ha a szomszéd gyereke ordított volna egész éjjel, biztosan mondtam volna valamit, így viszont ringattam, rázogattam, amit kell.”
A jövővel kapcsolatban nem részletesen kidolgozott, nagy ívű tervekben gondolkodik.
„Nem vagyok egy eredménycentrikus ember. Nyilván sokkal jobb apa szeretnék lenni, mint amilyen nekem volt az apám. Csak egy harmonikus kapcsolatot remélek. Hogy amíg velünk lakik, addig együtt tudjunk élni, és hogy utána is boldog ember tudjon lenni.”