Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Baba

„Mindenki lúzernek tart, de igazából csak egy édesapa vagyok”

Tamás nem a biológiai apja a kislányának, de a köldökzsinórt már ő vágta el. Szeretné fenntartani maguknak a jogot arra, hogy eldöntsék, lehetnek-e „igazi” család.

Amikor Rebeka édesanyja megtudta, hogy terhes, pont olyan boldognak érezte magát egyedülállóként, mint azok a nők, akik házasságban élnek. Az ő terhessége is tervezett volt, annak ellenére, hogy sokan felelőtlennek tartották, amiért szingliként esett teherbe, és erről a biológiai apát nem is állt szándékában tájékoztatni.

A hat hónapos terhes, hat évvel idősebb nő

Két komoly, de rosszul végződő kapcsolat után döntött úgy, hogy egyedül is bevállalja a kisbabát, és felneveli. Aztán felvették Tamást a munkahelyére dolgozni, és ez mindent megváltoztatott.

„Hat éve még két dolgot egészen biztosan nem akartam: apává válni és megnősülni – meséli Tamás. – Végül mégis megtettem mindkettőt, aminek az lett a vége, hogy a családom egyik fele nem áll szóba velem, a másik pedig teljesen bolondnak tart. Én viszont boldog vagyok, és biztos vagyok benne, hogy soha nem hoztam még ennyire jó döntést az életben!”

Tamás huszonhárom évesen jelentkezett egy márkakereskedésbe értékesítőnek, ez volt az első igazi munkahelye. A recepción ismerkedett meg a feleségével, akinek akkor már nagy pocakja volt. Eleinte azt gondolta, hogy a nő férjnél van, és különben se tudta elképzelni, hogy bármi közös témája lehet egy állapotos, hat évvel idősebb nővel.

Aztán úgy alakult, hogy csak ők ketten jártak ki enni a közeli kifőzdébe, mert a többiek otthonról hozták az ebédjüket, így pár nap alatt összebarátkoztak a tálca felett.

„Nagyon sokat nevettünk, szinte mindent viccesnek találtunk.

A feleségem elmesélte, hogy egyedül vállalja a babát, és kifejezetten így is szerette volna világra hozni a kicsit, nem akart férjhez menni. Nagyon megtetszett az önállósága és a magabiztossága.

Hamar azon kaptam magam, hogy fülig szerelmes vagyok, és semmi másra nem tudok gondolni rajta kívül. Két héttel később már együtt éltünk a lakásában.”

Egyik család sem fogadta jól a történteket

A családtagok körében már nem volt ilyen nagy a boldogság: a lány szülei még azt sem tudták feldolgozni, hogy a gyerekük szándékosan leányanya szeretett volna lenni, Tamás szülei pedig egy fondorlatos férj- és apafogónak gondolták a későbbi menyüket, aki behálózta a fiukat és elvette az eszét. Mindkét család arról próbálta meggyőzni a fiatalokat, hogy szakítsanak, az lesz a legjobb a még meg sem született babának.

„Mindenki a saját véleményét szajkózta folyamatosan, csak velünk és a babával nem törődött senki. Az apósomék azt mondták, semmi más nem bizonyítja jobban az éretlenségemet és a megfontolatlanságomat, mint az, hogy el akarom venni feleségül a lányukat, és szeretném sajátomként felnevelni a gyerekünket.

Hülyének gondoltak, sőt egyenesen bolondnak, aki valamilyen furcsa perverz vágy miatt legyeskedik a lányuk körül.

A szüleim és a bátyám szerint elment az eszem, hogy más zabigyerekét akarom felneveli, ráadásul egy ismeretlen nővel, akivel éppen csak pár hete találkoztam. Hosszú beszédeket tartottak arról, hogy egy rossz döntés miatt majd kidolgozhatom a belem egy idegen gyereke miatt, aki egyszer majd felbukkan, és kidob engem a fészkéből. Nem értettek semmit.”

Széllel szemben is együtt

Tamás hamar eldöntötte, hogy szeretné apaként felnevelni a kislányt, akit attól a pillanattól a sajátjának érzett, amikor először hallotta dobogni a szívét a rendelőben, ahova a barátnőjét vizsgálatra kísérte.

Közösen iratkoztak be a szülésre felkészítő tanfolyamra, majd egy szerdai nap össze is házasodtak minden külsőség nélkül, hogy a baba már Tamás nevén legyen anyakönyvezve a születése után. Az anyakönyvvezető nem firtatta a fogantatás körülményeit.

Az esküvőre meghívták a szülőket és a legközelebbi rokonokat is, de csak egy unokatestvér és a felesége ment el.

Úgy érezték, jobban is jártak, mert így legalább senkinek nem kell menüt rendelniük a közeli kifőzdében, ahova a szertartás után beültek.

Elhatározták, hogy nem mondják el a kislánynak a fogantatása körülményeit, de miután amerikai fórumokon elbeszélgettek hasonló párokkal, és feltették nekik a kérdéseiket, végül megváltoztatták a tervüket. Attól féltek, hogy előbb-utóbb valaki úgyis elmondja a gyereknek a családból az igazságot, és azt semmiképp nem akarták, hogy becsapva érezze magát.

„A szüleim és a bátyám szerint elment az eszem, hogy más zabigyerekét akarom felnevelni” (Képünk illusztráció. Fotó: iStock)

Kit nevezünk igazi apának?

A szülés két héttel a kiírt időpont előtt rohamos gyorsasággal indult be, így arra sem jutott idő, hogy értesítsék a nagyszülőket, akik időközben az enyhülés jeleit mutatták, és babakocsival, illetve babaruhák tucatjaival próbálták kiengesztelni a fiatalokat.

A szülés problémamentes volt, a fogadott szülészorvos Tamást kérte meg, hogy vágja el a köldökzsinórt. A kislányt még a szülőszobában mellre tették, majd a szülésznő átadta Tamásnak, akinek félmeztelenre kellett vetkőznie, és magához kellett ölelnie a kisbabáját, hogy könnyen létrejöjjön az apa-gyerek kapcsolat. Ezt szőrkontaktusnak hívják, és meggyorsítja az apai kötelék kialakulását, amit az édesanyáknál megold a felszabaduló oxitocin hormon. A kórházi dolgozók semmit nem tudtak az előzményekről, így a csecsemős nővér szólította Tamást először édesapának, aki ettől könnyekig hatódott.

„Nem vagyok büszke magamra, de amikor a kislányom megszületett, eszembe jutott a barátaim ugratása arról, hogy mi lesz, ha a baba nem is fehér, hanem mondjuk ázsiai. Mások azonnal megszámolják az újszülött ujjait, de én csak azt figyeltem, hogy hasonlít-e ránk a kis jövevény. Szerencsére hamar sikerült elhessegetnem magamtól ezeket a gondolatokat.”

Szédítő tempó

Tamásék azóta sem értik, hogyan sikerült az újdonsült nagymamáknak húsz perccel a telefon után befutniuk a kórházba, mert ez repülővel se lehetséges, de az biztos, hogy már igazi nagyiként léptek be a kórterembe, és azóta szinte le sem teszik a kezükből az unokájukat. Nagymamák lettek.

A kórházból már igazi családként tértek haza, amelyben senkinek nincsen semmiféle kétsége. Biztosak voltak benne, hogy jó ötlet volt az anyukának megtartani a babát, Tamásnak elvállalni az apaságot, és ez a világ legtermészetesebb dolgának tűnt számukra.

„Nem mondom, hogy nem volt minden szédítően gyors, hiszen alig ismerkedtünk meg, már meg is született a kislányunk. Pont akkor voltunk a legszerelmesebbek egymásba.

Másoknál a szerelem lecsillapodik, mire a baba megérkezik, de nálunk épp akkor izzott a legjobban.

Egyszerre voltam szerelmes, és kezdtem el apai érzéseket érezni a kislányom iránt. Csodálatos volt az első fél év!”

Jöhet a következő!

A család most tervezi a második gyereket. Hagytak időt bőven arra, hogy önmaguknak is megválaszolhassanak minden kérdést, és már biztosak abban, hogy tényleg ezt akarják, és hogy örökre együtt maradnak.

A kislánynak elmondták, hogy más a biológiai édesapa, de nem foglalkoznak a témával túl sokat. A családi albumban ott vannak a szokásos fényképek: a terhes kismama, a büszke apa a kórházban a kislányával, az első születésnap. Számítanak rá, hogy kamaszkorban majd lesz pár kellemetlen kérdés, de úgy érzik, fel vannak rá készülve. Ez a család egy kicsit máshogy született, mint a legtöbb, de a végeredmény ugyanaz.

„Anyám mesélte pár hónapja, hogy attól féltett, hogy amikor majd alábbhagy a szerelem, és óhatatlanul lesznek néha viták köztünk, előjön az az érzés, hogy a kislányom nem is az enyém.

Tévedett. Ez a kislány ugyanis az enyém. A kórházban egy fél percig még teret engedtem az ilyen gondolatoknak, de azóta soha többet nem akartak előmászni az agyam legmélyebb bugyrából.

Nem tudom, mitől lesz valaki apa, mikor nő fel a feladathoz, mik a társadalmi elvárások. Én biztosan semminek nem feleltem meg, nagyon fiatal voltam még, a kapcsolatunk hetekben volt mérhető, és minden szempontból felelőtlen őrülteknek tűntünk mind a ketten a feleségemmel.

Sok barátot és sok rokont is elvesztettünk, mert úgy gondolták, beleszólhatnak az életünkbe, amit mi nem hagytunk. De ez egyáltalán nem bánt, az idő minket igazolt. Páran visszajöttek, és képesek voltak elnézést kérni. Feltételekkel engedtük őket közel a falkánkhoz. Falkának hívjuk magunk között a családunkat, mert néha farkasként kell megküzdenünk a világgal egymásért. Kis falka vagyunk, de falka.”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top