Nem szeret a kisfiam. Mit tegyek? – Dr. Ranschburg válaszol

Tisztelt Doktor Úr!

Én egy 25 éves anyuka vagyok, két fiam van, egy 19 hónapos és egy 4 éves lesz márciusban.
Amióta a kisebbik megszületett, azóta megváltozott a hozzáállásom a gyerekekhez! A türelmem nagyon-nagyon hamar elfogy!

Ez most furán fog hangozni, de mielőtt a kicsi megszületett, akkor azt mondta nekem mindenki, hogy a nagy majd sokkal jobban anyás lesz, meg féltékeny lesz a kicsire, hát ez nem így történt, a kórházba is mondta, hogy nem kell anyuci meg tesó (ekkor 2 éves 3 hónapos volt)! Nekem ez nagyon rosszulesett, és azóta nagyon apás lett. Amikor a nagy volt kicsi, ő egy példagyerek volt, nem hisztizett, nem volt síros, végigaludta az éjszakákat, vele mindenki foglalkozott, de amikor a kicsi született, akkor szinte csak én foglalkoztam vele, és a párom szerint el is lett kényeztetve! Egy picit igaza van, de úgy voltam vele, hogy a nagy így viselkedik velem, amióta megszületett a kicsi, féltem, hogy a kicsi nehogy ilyen legyen, ezért többet babusgattam és babusgatom!

Nagyon hamar kiabálok már a nagyfiúval, és el szokott járni a kezem (nem tagadom), a kicsire is rákiabálok meg ráütök a kezére, ha olyanhoz nyúl (tűzhely, konnektor stb.). De 6-szor, 7-szer rászólok a nagyra, hogy nem szabad ugrálni, ne kiabálj, de azért is csinálja. Akkor mondom neki, hogy menjen be a szobájába, de nem megy, akkor beviszem, és ő újra kijön. Akkor rákiabálok és néha hat, néha nem, akkor ráütök a fenekére: vagy elkezd nagyon sírni, vagy nem érdekli, és a legvégén pofon, bemegy a szobájába. Elvan egy 20 percig és jön ki megint ugrálni, kiabálni! A kicsi meg nagyon akaratos és kér valamit (pl. csokit), és mondom neki, hogy majd ebéd után, akkor elkezd kiabálni, és ha látja, hogy nem használ, akkor elkezd sírni és hisztizik, de akkor nem foglalkozom vele, vagy bezárom a szobájába, és ha lehiggad, akkor kiengedem!

Ha egymást nyüstölik és a kicsi elkezd sírni, akkor mindig a nagyra szólok, hogy ne vegye el a kicsitől, vagy adja oda neki, ha kell neki, és a párom rám szól, hogy ne mindig a nagyra szóljak rá, mert lehet, hogy a kicsi kezdte el az egészet! Nagyon kivagyok és nagyon sokat szoktam sírni amiatt, hogy úgy érzem, a nagyobbik fiam ilyen, hogy kiabálok vele vagy ráütök, és megmondom őszintén, hogy úgy érzem, hogy az apját sokkal, de sokkal jobban szereti! Ő mindig azt mondja, hogy engem is szeret, de szerintem ez nem így van! Sose csinálnám vissza egyik gyerekemet sem, de lehet, hogy ha később születik a kicsi, akkor ez nem történik! Remélem ön így látatlanban tud valami tanácsot adni. Elmentem egy nevelési tanácsadóhoz, ott azt javasolták, hogy legyen egy szék, egy szőnyeg, ami a büntetőhelye, de ez nem nagyon vált be, mert ott egy ültő helyében játék nélkül szórakoztatta magát, és akárhányszor a büntetés végén felállt, akkor folytatta, ahol abbahagyta! Köszönöm is előre válaszát!

Katalin

Kedves Katalin!

Amit megírt nekem, az egy féltékenységi dráma! Akkor kezdődött, amikor egy kétesztendős kisfiú kijelentette: nem kell a tesó, és nem kell anyuci sem. Ilyet egy gyerek akkor mond, amikor rettenetesen féltékeny a testvérére, és anyját azzal bünteti, hogy kijelenti, neki nem kell a betolakodó sem, és nem kell az anyja sem! Úgy látom, a gyerek stratégiája sikeres volt, hiszen keserű féltékenységében kést döfött anyja szívébe: Ön elhitte, hogy nagyobbik fia nem szereti, és évek óta szenved miatta! Pedig ez a gyerek nagyon szereti anyját, tán jobban, mint a kicsi, de Ön sértettségében folyamatosan tanújelét adja annak, hogy a kicsit szereti, és így élnek most ketten, a nagyfiával, reménytelenül sarokba szorítva: mindketten a másikról hiszik azt, hogy valaki mást szeretnek. Ön a kisebbik gyermekét, nagyobbik fia pedig édesapját!

Nagyfia ezért „rosszabb”, engedetlenebb, mint egyébként lenne, Ön pedig ezért türelmetlenebb és agresszívabb vele! Nem írok egy szót sem arról, hogyan büntessen, mert azt hiszem, mindez lényegtelen. A lényeg az: soha ne hozza többé szóba – sem a gyerek előtt, sem másutt –, hogy ki kit szeret jobban, és higgye el: kisfia érezte először azt, hogy Ön „lecserélte” őt egy másik gyerekkel, és keserűségében az apjához menekült. (Ami persze, nem rossz hely, de elindította a féltékenységi drámát, amelyről írok.) Engedje feloldódni a görcsöt, amit a gyomrában érez, és – amikor a gyerek módot ad rá – próbálja meg szívből, gátlások nélkül szeretgetni nagyfiát is. Egyszerre csak észreveszi majd, hogy sokkal kevesebbszer kell rászólni, idegeskedni miatta, mint korábban! Ugye megírja nekem néhány hét múlva, hogy mit érez, és mit tapasztal?