Szülők, akik örökbe fogadtak

ME | 2011. Március 28.
Szülők vallanak arról, hogy mit jelent számukra az örökbefogadás.
„Más szülők gyerekét nevelem”

Judit (30) és Balázs (33)

„Három vetélés és egy sikertelen lombikprogram után úgy éreztük, hogy vissza akarjuk kapni az életünket, feladjuk a folytonos kórházakból ki-be járást, nem akarunk több lelki és fizikai fájdalmat, és nem erőltetjük tovább azt, ami úgy tűnt, nekünk nem sikerül. Elfogadtuk, hogy nekünk nem lehet vér szerinti gyermekünk, és elkezdtünk foglalkozni az örökbefogadás gondolatával. Aránylag hamar, kb. fél év után egymást erősítve, támogatva meg is hoztuk a döntést, hogy szív szerinti gyermekünk legyen, vagyis nem vér szerinti.

A TEGYESZ-nél való jelentkezésünk és a kislányunk örökbefogadása között 2 év telt el. Nagyon izgatottak voltunk, de óvatosak is. Nem mertük beleélni magunkat semmibe. Csak arra mertünk gondolni, hátha ő lesz a mi gyermekünk, aki akkor még pocaklakó volt, de már közeledett a megszületése. Tudtuk, hogy semmi nem biztos addig, amíg a gyermek hivatalosan nem kerül a nevünkre. Még csak 13 hónapos a kislányunk, úgyhogy egyelőre csak annyit mondtunk neki, hogy mi örökbe fogadtuk őt, ami azt jelenti, hogy örökre szeretni fogjuk, vagyis örökre a szívünkbe fogadtuk. Ez inkább számunkra gyakorlás kicsit, azokra az időkre, amikor »komolyabb« beszélgetések lesznek erről. Szeretnénk, ha neki az »örökbefogadás« szó ezt a pozitív dolgot jelentené. Azt viszont rengetegszer megköszönjük neki, hogy mi lehetünk a szülei, és valóban, a mai napig nem tudunk napirendre térni, hogy ez a kis tünemény a mi kislányunk.

Akik örökbefogadást terveznek, azokat csak biztatni tudjuk, és bár ez az út is rögös, csak másképp, mint amikor vér szerinti gyermekért küzd az ember, ennek az útnak a végén mindig van gyermek. Amikor elindul a leendő szülő ezen az úton, sok a kérdés, az ismeretlen, körülbelül ugyanazok az aggodalmak nyugtalanítanak mindenkit, amelyek egy jó része csak sztereotípia. A várakozás ideje arra is jó, hogy végigmenjen egy folyamaton, sok mindent tisztázzon magában (pl. elfogadás), a helyükre kerüljenek az örökbefogadással kapcsolatos dolgok, és így váljon késszé az örökbefogadó szülőségre. Azt is javasolni tudjuk, hogy aki már elindította az örökbefogadást, ne elszigetelten várakozzon, hanem keresse sorstársai közösségét! Létezik alapítvány, amely kifejezetten az örökbe fogadó családokért van, a várakozás időszakától a családi programok szervezéséig.

Zsolt (41) és Katalin (38)
„Már az esküvőnk után rögtön akartunk mindketten örökbefogadott babát, jóval azelőtt, hogy saját gyerekre gondoltunk volna. Az egyik otthonban rá is találtunk a négyéves Mátéra, ő lett a nevelt gyerekünk. Hétvégenként hoztunk haza, volt hogy már csütörtökön, két éven át. Neki aztán rendeződtek az otthoni körülményei és a szülei hazavitték, soha nem is mondtak le róla. Aztán a feleségem várandós lett, sok-sok küzdelemmel megszületett Gergő, ami mit sem változtatott azon a tényen, hogy mi akartunk örökbefogadott babát. Szinte már akkor be is jelentkeztünk a gyermekvédelmi szolgálatnál, ahol hosszas és alapos vizsgálatok után felkerültünk a listára. Volt környezettanulmány, pszichológiai teszt, többször és órákat töltött a családvédelmis nálunk. Bár nem értette, ahogy senki más sem, miért akarjuk más gyerekét, ha saját is van, de mi mindig is tudtuk, hogy ezt kell tennünk. Hogy ez egy jó dolog.

Megkérdezték, zavar-e minket, ha a baba beteg, fogyatékos, esetleg roma? Csak a gyerek miatt – magyarázták a fura érdeklődést –, ők ugyanis a gyerekeknek keresnek szülőket, nem pedig a szülőknek gyermeket. Aztán vártunk. Kétéves volt már Gergő, mikor kaptuk a hívást. Pár órával a kislány születése után, hogy megvan, jöjjünk, és nézzük meg, tetszik-e? Pánikba estem, hogy akkor most itt van és mi lesz, de ez, amint megláttuk, elmúlt. Anna első látásra már a mienk volt. Tudtuk, éreztük, hogy ő hozzánk tartozik. Mint amikor egy bárban meglátjuk a lányt, hiába ül húsz még körülötte, tudjuk, hogy ő az. Hogy az ő szépsége csak nekünk szól. Hát épp így van ez a kisbabákkal. Ott volt a sok-sok újszülött, de fel sem merült, hogy nekünk valamelyik másik kellene. Az édesanyját ott, akkor egyszer láttuk, azóta sem tudunk róla semmit.

Még két hetet vártunk, ez pokoli volt, minden percben érte aggódtunk, számoltuk a perceket. Végül ideiglenes határozattal hoztuk el, majd egy hónap múlva lett végleg a miénk Anna. Életemben nem láttam olyan boldognak a feleségem, mint amikor a kezébe adták a kislányunkat. Egészen más öröm ez, mint amikor a hosszas vajúdás, fájdalmas, meggyötrő szülés után veszi a kézbe valaki a babát, meg amikor így. Más. Anna ma már tízéves és kezdettől tudja, hogyan jött hozzánk. Mindig újra és újra el kell mesélnünk az ő történetét. Hetente legalább egyszer. Pár hete kérdezett bele először a mesébe, érdeklődött: de kedves volt az a néni, akinek kilenc hónapig a pocakjában nőttem? Azóta újabb taggal bővült a család: Bencét egy hónaposan fogadtuk örökbe. A tíz év alatt egyébként még egyszer korábban is sorra kerültünk, de azt a babát csak fényképen láttuk. Nem mozdított meg bennünk semmit. Az a baba nem a mi babánk volt.”

Péter (45) és Ildikó (43)

„Gyönyörű, édes, nyugodt, tündér
baba volt. Evett, aludt, mosolygott.”

„Elsőre furcsán hangozhat, de sosem akartam örökbe fogadni. 33 évesen szültem az első gyerekemet, minden komplikáció nélkül. Könnyen estem teherbe, és sem a terhesség, sem a szülés alatt nem volt semmi baj. Mindenképpen szerettünk volna kistestvért a fiamnak, de a rákövetkező 10 évben nem sikerült teherbe esnem. A férjem három év után már mondogatta az örökbefogadást, de én hallani sem akartam róla. Aztán eltelt öt év: hormonkezelés, orvostól orvosig járás, vizsgálatok – de semmi. Eltelt újabb két év, és már 40 voltam. Át kellett gondolnom, hogy vállalnék-e úgy gyereket, hogy tudom, ebben a korban már nagy a kockázat. Inkább örökbefogadás, mint esetleg egy beteg gyermek. A férjem közben kutakodott az ismeretségi körben, és kiderült, hogy van olyan, aki ismer örökbefogadó szülőket.

Összeismerkedtünk, csak jókat meséltek, bennem mégis ott volt a félsz. Olyan kérdések merültek fel bennem, hogy mi van akkor, ha beteg lesz. Azt sem tudjunk, hogy milyen genetikával születik, nem ismerjük a felmenőit és nagyon sok minden már eleve kódolva lesz benne, amihez nekünk semmi közünk. Ráadásul nem tudtam, hogy tudjuk-e úgy szeretni, ahogy a saját gyerekünket. Egyre többet jártunk az örökbefogadó családhoz, és láttuk, mennyire jól megvannak. A kislány, aki csecsemőkorában került hozzájuk, egy tündér, és elkezdtem bízni abban, hogy nekünk is ilyen »jutna«, ha megpróbálnánk. A férjem kimondottan lelkes volt, és az is az örökbefogadás mellett szólt, hogy a kisfiunk is szeretett volna testvért. Hát belevágtunk. Rettenetesen izgultam, amikor felhívtak, hogy született egy kislány, aki csak ránk vár. Gyönyörű, édes, nyugodt, tündér baba volt. Evett, aludt, mosolygott.

Életem legjobb döntése volt, ma már tudom. Idén lesz hároméves, és semmivel sem szeretem kevésbé, mint a »saját« fiamat. Beteg sem volt még és nagyon értelmes. Néha azon gondolkodom, vajon miért nem kellett az igazi szüleinek. Ha tudnák, hogy milyen, biztosan megbánták volna, hogy elengedték.”

 

Exit mobile version