Várandósság a férfi szemével

Lóránt, 33
„Az együttélésünk után kereken egy évvel úgy döntöttünk Pannával, hogy akarunk egy harmadik felet is a kapcsolatunkba. Én örültem, mert lefoglalhattam magam a ház kibővítésével, amit még a szüleimtől örököltünk: jöhettek át a haverok, épültek a falak, fogyott a sör. Pannával együtt voltunk már gimis korunk óta, és mindig arról álmodoztunk, hogy lesz majd saját lakás, szép esküvő és minden, ami a szerelemnek a gyümölcse. Ez lebegett a szemem előtt, amikor dolgozni indultam hajnalonként, és ezzel vigasztaltuk egymást, amikor nem futotta már a megtakarítások mellett, csak karalábélevesre.

Jártam szorgosan Pannával a vizsgálatokra, a babánk szépen fejlődött, ám a nyolcadik héten sokkoló hírt közölt a nőgyógyász: „Nahát, ketten is rugdalóznak odabenn!” Nem akartuk elhinni, kértük, hogy nézze meg alaposan, még mutogatta is a felvételt, amit én már csak azért sem tudtam értelmezni, mert hirtelen minden összemosódott a szemem előtt. Két gyerek? Hogy bírjuk mi azt? Mit tudunk csinálni? Még szorosabbra húztuk a nadrágszíjat és pár négyzetméterrel nagyobbra húztuk a gyerekszobát. Nem lesz itt semmi baj – gondoltam.

Aztán jöttek a fejfájós és a hányós napok. Azt mondta a bátyám, akinek már két gyereke is van, dicsérni kell az asszonyt ilyenkor, mert attól nyugodtabb lesz és jobban viseli a kínokat. Hát én hiába mondogattam neki, hogy ilyen csinos meg olyan kívánatos, a szeme szegénynek legfeljebb akkor csillogott, amikor könnyes szemekkel kijött a fürdőszobából a reggeli öklendezés után. Felkészülni nem igazán lehetett az álmatlan éjszakákra, az állandó, letargikus fáradtságra és a fájásokra, sajgásokra, szúrásokra és hasogatásokra. Panna próbált türelmes lenni és viccelődni minden nap, de én láttam rajta, hogy piszokul szenved. Az orvosok előre figyelmeztettek bennünket, hogy jobban tesszük, ha koraszülésre készülünk, ami ikrek esetében nagyon gyakori. Hát mi felkészültünk, ahogy csak tudtunk: Panna a negyedik hónaptól fogva már otthon volt, orvosi javaslat szerint szinte mindig csak feküdt. Menni akart boltba, postára, de nem engedtem. Takarítgatott meg főzött, ha én nem voltam otthon, pedig mondtam, hogy ne csináljon semmit. Azt mondta, ő jobban érzi, mennyit bír. Mondom, én meg nyugodtabb vagyok, ha tudom, hogy kíméli magát.

A 31. héten kellett bevinni a kórházba. A gyógyszereket, amelyeket a felírtak neki méhösszehúzódásra, nem használtak, mind kijött belőle, és félő volt, hogy bármikor beindulhat a szülés. Negyedik napja feküdt bent, amikor jött egy hidegfront, fekete felhőkkel, égszakadással, és velük együtt megérkezett Bálint és Barnabás is. Azonnal inkubátorba kerültek és lélegeztetőgépre tették őket. Hála a családtagoknak, ismerősöknek és jóbarátoknak, végül annyi mindent kaptunk a gyerekszobánkba, hogy akár még egy harmadik gyerek is jöhetett volna.”

Áron, 36

„A feleségemmel nem terveztünk még gyereket, de amikor megtudtuk, hogy mégis jön, ő azonnal úgy döntött, hogy megtartjuk. Nekem nem igazán volt beleszólásom, és őszintén szólva semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy az elkövetkező hónapjaink babavárással teljenek, amikor éppen a munkahelyi előléptetésem miatt aggódtam. A nejem, Éva azt mondta, ne aggódjak, ennek így kellett lennie, minden rendben lesz, de én mégis feszült voltam.

Jöttek át a barátnők, az anyósom, mindenki gratulált, ámuldozott, és hozták a katalógusokat, kis ruhákat, könyveket, magazinokat. Mintha kicserélték volna Évit, aki kalandvágyó, vagány idegenvezetőből egyszer csak selypítve gügyögő bébimegszállott lett. Semmi másról nem tudott beszélni, engem pedig ez teljesen kiborított, mert úgy éreztem, hogy ez egész eddigi életünknek annyi. Egyre több időt töltöttem a munkahelyen és a haverjaimnál, persze sehol se találtam a nyugtom. Lelkiismeret-furdalásom volt, de  hiába kerestem magamban az apai ösztönt, nem találtam sehol, amitől még stresszesebb, frusztráltabb és bizonytalanabb lettem, ráadásul a cigit sem tudtam letenni, hiába ígértem meg. Évi meg folyamatosan kritizált engem, mert érezte, hogy valami baj van velem: a szememre hányta, hogy nem vagyok vele elég figyelmes és megértő, mindent  neki kell beszereznie, megrendelnie, egyeztetnie, én pedig nem akarok részt venni semmiben. Tudtam, hogy igaza van, de én sem értettem a saját reakcióimat: meg kellett volna hatódnom, amiért apa leszek, és olyannak kellene lennem, mint a hollywoodi filmekben a jól fésült kispapák. Egy választ tudtam csak adni arra, mi a gond: nem ugyanazt akarjuk a feleségemmel. Hiába akarom őt, a babát még nem szeretném.

Aztán történt valami: hazaérve Ági falfehér arccal, néma csendben ült a konyhaasztalnál. Azt mondta, lehet, hogy nem lesz babánk. Lezsibbadtam. A nőgyógyász szerint nagyon megnyílt a méhszáj, és veszélyeztetett terhesnek nyilvánította. Fakó hangon sorolta: sokat kell pihennie, nem stresszelhet és gyógyszert kell szednie, akkor talán nem lesz semmi baj. Na akkor kitört belőlem a zokogás. Azt sem tudtam, miről beszél, egy szavát sem értettem, csak annyit fogtam fel, hogy meghalhat a kislányunk. Rágyújtottam, hogy levezessem a félelmemet, de két slukk után elnyomtam a cigit. Az volt az utolsó szál.

Másnap kivettem két hét szabit, hogy végig Ági mellett lehessek. Berendeztük Áginak a hálószobát, hogy minden az ágy közelében legyen és ne kelljen sokat mászkálnia. Csak feküdt. Nem tudott szervezkedni, vásárolni, függönyanyagokat nézegetni. Csak ültünk a szobában és rá voltunk kényszerülve, hogy beszélgessünk. Ahhoz képest, hogy mennyire féltem ezektől a hónapoktól és mennyi tennivalónk volt, ekkor simultak ki életemben először teljesen az idegeim. Annyit nevettünk, hogy minden feszültség eltűnt közülünk. Azon kacagtunk, hogy úgy fel kellett polcolni a lábát, hogy majdnem fejen állva aludt. És bár az orvosok tiltották, mi nem tudtuk megállni szerelmeskedés nélkül. Eleinte kínlódásba és nevetésbe fulladtak a próbálkozások, de azt kell hogy mondjam, hogy életem legszebb, legmeghittebb szerelmeskedései azok voltak.

Amióta Emma megszületett (szerencsére minden komplikáció nélkül), tényleg annyi az eddigi életünknek: mindketten felnőttünk. És az intenzív terhességi hónapoknak köszönhetően még össze is csiszolódtunk.”

Balázs, 34

„Amikor bejelentettük a családnak, hogy otthon kívánunk szülni, mindenki ellenünk fordult. Édesanyám azt mondta, felelőtlenek vagyunk, Hajni anyja meg a rémtörténeteket hajtogatta, amiket állítólag az interneten olvasott. De két kórházas szülés után Hajni eldöntötte, mit akar, és punktum. A dúláját nem sokat válogatta: elment az elsőhöz konzultációra, és máris úgy döntött, hogy senki mást nem akar rajta kívül.

Dórit (6) és Gábort (4) fel akartuk jó előre készíteni arra, mi zajlik majd le: meséltünk nekik arról, hol van most a kisöccsük (simogatták is az anyjuk hasát, sőt több rajzot is készítettek arról, milyen lehet neki odabenn), és arról is, hogyan jön majd világra. Igazából nekem is új volt a dolog, mert elképzelni sem tudtam, mi történik majd itt a lakótelepi, huszonkét négyzetméteres erkélyes szobában, a harmadik emeleten. Nem pont az a hely, ahol az ember elképzeli, hogy gyereke születik majd.

Aztán jött a meglepetés, amikor a dúla, Klári megkérdezte, én is részt óhajtok-e venni majd a szülésen. Hajni reménykedve nézett rám. „Ugye nem kell meztelenül befeküdnöm majd a medencébe és hozzáérni a méhlepényhez?” – csúszott ki a számon a nem túl udvarias kérdés. Klári nyugodt hangon válaszolta, hogy semmi sem kötelező, csak azt kell csinálnom, amit szeretnék. Aztán megtanultam tőle, hogyan masszírozzam Hajnit a különböző olajokkal, elkísértem őket a kismamajógára, ahol medencelazító gyakorlatokat, relaxációs aranyfonallégzést meg még ki tudja miket végeztek. Láttam, hogy Hajni nyugodtabb, mint az előző két terhességnél. Egyre többet relaxált és meditált otthon is, Klári pedig egyre többször jött hozzánk. Hozott nekem egy DVD-t, hogy nézzem meg, hogy zajlik egy otthon szülés. Jobb lett volna, ha nem nézem meg: Disney-mintás gyerekmedence a szoba közepén, benne guggol egy nő anyaszült meztelenül, nyög és hörög, körülötte a családtagok és barátnők, a férj pedig egy szál Speedóban ül az asszony mögött, miközben a hátát masszírozza. Éreztem, azonnal beszélnem kell Hajnival.

Ő győzött megint. A nagy napon végül mégis megjelent az egész család. Dóri és Gábor viszont a vajúdás alatt többször is beleskelődtek a szobaajtón, hogy lássák, hol tartunk, a szülést pedig csillogó szemekkel nézték végig. Hajni olyan könnyen tolta és húzta ki magából a kis Zsombort, hogy azon rajta kívül mindenki meglepődött. Alig voltak fájdalmai, szinte hangot is alig adott ki, amikor pedig már ott feküdt a hasán a csöppség, a család csak ült körülöttük nagy-nagy csendben és nézte a halkan sírdogáló fiamat. Egy hang nélkül, órákon át, ugyanazzal a boldogsággal a tekintetünkben.”