Tévhit 2.: a szenvedély egy életen át tarthat

L. Stipkovits Erika pszichológus | 2014. Április 13.
Párkapcsolatainkat illetően tele vagyunk hamis elképzelésekkel, amelyek befolyásolják érzéseinket és viselkedésünket, növelik bizonytalanságunkat, és szaporíthatják kudarcaink számát. Hogy melyek ezek? L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, hipnoterapeuta segítségével bemutatjuk a leggyakoribb tévhiteket.
Szerzőnk
L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, hipnoterapeuta, több évtizedes tapasztalattal rendelkezik pszichés és személyiségzavarok, családi és párkapcsolatok, valamint életvezetési problémák feltárása és kezelése terén. Számos helyen tanít, rendszeresen publikál, tart előadásokat, és neves napilapok szakértőjeként is tevékenykedik. “Közelebb egymáshoz. 11 tévhit párkapcsolatainkról” című kötetében segít eligazodni a párkeresés és a párkapcsolatok útvesztőiben.

Niki már egy éve él Tamással, és egészen eddig úgy érezte, nagyon boldogok együtt. Mostanában azonban hiányolja a fiú szerelmének napi jeleit, az sms-eket, a meghitt vacsorákat, a hétvégi programokat. Bár tudja, hogy mindketten sokat dolgoznak, úgy érzi, valami más ok is lehet a háttérben. Talán Tamás már nem is szereti őt… És Niki bizony egyre szívesebben veszi kollégája, Laci közeledését, kedvességét, a délutáni kávémeghívásokat… Vajon véget ért egy párkapcsolat, és új van a láthatáron? És ha igen, az meddig fog tartani?

A szenvedélyes szerelem a legegészségesebb drog, amikor a másik különlegességét csodáljuk, miközben a különbözőség az, ami összehozott minket. Na és a hormonok, melyek a biológiai alapot adják e csodás érzelemhez. A különbözőség azonban egy idő után elveszíti varázsát, a hormonok termelése pedig lecseng. Mindkettő természetes folyamat, ha ezt elfogadjuk, akkor kevésbé látjuk ijesztőnek azt, amit Niki éppen megél. Azonban ez csak egy apró kezdő lépés azon az úton, ami a szenvedélyes szerelemtől a meghitt párkapcsolatig, a “társszerelemig” vezet.

Tévhit: a másikat szeretjük

Amikor szerelmesek vagyunk, valamiféle bensőséges kapcsolatot érzünk. Pedig ez még nem az, sőt az sem igaz, hogy a másikat szeretjük, valójában önmagunkat, saját hiányainkat, tudattalan vágyainkat vetítjük ki, azaz egy kicsit önmagunkba vagyunk szerelmesek. Ezt az ideálképet kicsi korunktól formálja környezetünk, a család tagjairól szerzett sok-sok tapasztalatunk. S a másik legtöbbször nem is ilyen, ami később dühít bennünket, vagy éppen azt nem szeretjük a másikban, amit családunk tagjaiban sem szerettünk soha.

Tévhit: a szenvedélyes szerelemben felnőttek vagyunk.

“Érzelmi fogyatékos” világunkban fontos örömforrássá vált a szerelem, miközben azt hisszük, felnőttként vagyunk jelen benne. A szerelmes ember érzései inkább egy csecsemőére hasonlítanak: ahogy a csecsemő az anyjával, mi a szerelmünkkel akarunk eggyé válni, lehetőleg azonnal és örökre. Kizárjuk a külvilágot, az örök ölelésben csak mi ketten akarunk lenni, és nem szeretünk szerelmünk nélkül. Minimum virtuálisan kötjük hozzá magunkat: sms, chat, skype formájában. Idővel, ahogy anyának és gyermekének, nekünk is meg kell találnunk a megfelelő távolságot, és a választ: Ki vagyok én, és ki vagy te? A lángolás idején tudjuk, hogy szerelmünk kitalálja a gondolatainkat, vágyainkat, majd később magunknak kell megfogalmaznunk azokat, és már csak közös munkával kialakított élményekkel, egymásra figyeléssel, kölcsönös megerősítésekkel hozható létre a teljesség.

Tévhit: valódi az önbizalmunk

Sokan hiányzó önbizalmukat keresik a szenvedélyes szerelemben, mert az átmenetileg valóban megerősödik azáltal, hogy magabiztosnak, szeretetre méltónak érezzük magunkat, mivel szerelmünktől sok pozitív megerősítést kapunk. A szerelem hatására valóban jobbá válunk, mint amilyenek vagyunk.

Amikor azonban a szenvedély elmúlik, ránk tör a “bocs, kiszerettem belőled!” kíméletlen kifogása, a hirtelen felfújt önbizalom elolvad, mint a meleg tűzhelyre ültetett hóember. Ebbe szinte belehalunk, de sajnos nem a másik ember, hanem leginkább az érzés hiányába. Csalódottságunkban leértékeljük egymást, a másikat okoljuk a kudarcért, kivéve, ha képesek vagyunk menetelni a mélyebb, tartósabb és valódibb társszerelem felé.

Tévhit: a szenvedélyes szerelem csupán a hormonok tánca

Helen Fisher szerint a szenvedélyes szerelem nem is érzelem, hanem motiváció. A dopamin-szerotonin  rendszer stimulálásával euforikus állapotot hoz létre, hogy megtaláljuk azt, akivel létrehozzuk és felneveljük utódainkat. A három részösztön a romantikus szerelemet, a testi vonzalmat és a szülőpár kötődését, együtt maradását biztosítja, amíg felnőnek az utódok.

Nem lehet csak biokémiai alapon magyarázni a szerelmet, pedig sokan azt gondolják, hogy ez csupán ösztönös viselkedés, így felmentik magukat a felnőtt felelősség alól futó kapcsolataik idején, mondván “nem tehetek róla, ez csak a kémia”. Közben elfelejtik, hogy míg az állatok utódai néhány hét vagy hónap alatt felnőnek, az ember gyereke hovatovább harminc évesen kezd önálló életet!

Tévhit: az érzés örökké tart

Sokan próbálták feltárni a titkot: meddig is tart igazán a szenvedélyes szerelem. A rossz hír az, hogy maximum kettő-négy évig, de gyakran sokkal rövidebb ideig. Ennek is megvan a társadalmi haszna. Képzeljük el azt a társadalmat, amelyben mindenki a szenvedélyszerelem idilli állapotában él, és ezt tartja élete legfőbb céljának és értelmének. Eggyé válva szerelmünkkel nehezen tudnánk dolgozni, gyerekeket nevelni, ellátni feladatainkat, amelyekre – a szerelem élvezete mellett – születtünk.

Sajnos a szenvedélyszerelem elmúltával nem automatikusan jutunk a mélyebb társszerelembe, amely magában foglalja a teljes elköteleződést, intimitást és szenvedélyt. Kialakulásához sok közös élmény – pozitív és negatív egyaránt –, valamint hosszabb ön- és társismereti munka kell. Amikor eljutunk egy mélyebb kötődéshez, amikor már nem a szerelembe és idealizált képzeteinkbe vagyunk szerelmesek, hanem egy igaz társba.

Élet a szenvedélyszerelem után – avagy a boldog párkapcsolat titkai

L. Stipkovits Erika: Közelebb egymáshoz
Párkapcsolati problémáink legtöbbször tudattalanul viruló tévhiteinkben gyökereznek, hamis elképzeléseink pedig sokszor önbeteljesítő jóslatként működnek. De még ebből a csapdahelyzetből is van kiút. A szerző terápiás esetei alapján bemutatja, hogyan befolyásolják tévhiteink érzéseinket és viselkedésünket. Hasznos gyakorlataiból és érdekes tesztjeiből pedig megtudhatjuk, hogyan ismerhetjük meg és fejleszthetjük magunkat párunkkal együtt, hogy valóban közelebb kerüljünk egymáshoz.

Erika a XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a HVG Könyvek standján (B24) 26-án szombaton 16 órától dedikálja a könyvet.

Niki úgy véli, ki tudna békülni a kezdeti szenvedély elmúlásával, ha azt érezné, valami más veszi át annak helyét. De ez a meghittség és bensőségesség nem jött el, pedig a lány úgy érzi, ő mindent megtett ezért. Sokszor várja illatos fürdővel és finom vacsorával Tamást, de erőfeszítései sem a régi szenvedélyt, sem a bensőséges kapcsolatot nem hozták meg.

A szenvedélyszerelem sosem a boldog végállomás, hanem a közös párkapcsolati munka kezdete. Azért van, hogy csökkent motiváció mellett is kialakuljon a társszerelem, a valódi meghittség, kapcsolatunk, emberi érzéseink mélyülése. Önismeretünk fejlődésével rájövünk, mit is kerestünk a másikban, majd kialakul a bizalom magunkban, a másikban, és már nem szerepeket játszunk. Nincsenek titkok, tabuk, őszintén tudunk beszélni hibáinkról, fájdalmainkról, félelmeinkről, szorongásainkról, de ugyanígy örömeinkről is. Társunk megismerésével lefejtjük róla saját vágyainkat, és megbecsüljük azt, amit adni tud nekünk. A társszerelem sajnos nem automatikus végkifejlet, és a meghittség sem a gyertyás vacsorákat, illatos fürdőket jelenti, hanem egymás kölcsönös ismeretét, elfogadását és megbecsülését.

Bár a szenvedélyszerelem hormonális hátterét, illúzióit nem, annak bizonyos jellemzőit átmenthetjük a párkapcsolatba. A kiábrándulás okozta harcok, egymás hibáztatása, leértékelése helyett figyeljünk egymásra, szánjunk időt a reggeli búcsúra, ölelésre, az esti beszélgetésre (miközben segítjük egymást a pihenésben is), adjuk tudtára egymásnak szeretetünket, nagyrabecsülésünket, elalvás előtt mindig öleljük, csókoljuk meg egymást, kedvességünket, elismerésünket is fejezzük ki, és randizzunk egymással hetente!

Készüljünk az alkalomra testileg, lelkileg, csináljunk együtt izgalmas dolgokat, mint régen. Legyünk társunk életéből naprakészek, ismerjük és tiszteljük családját, baráti körét, hobbiját, és a mindennapi apróságokat (a vacsorát, a megjavított zárat) is köszönjük meg. E kölcsönös egymásra figyelés és az apró gesztusok mellett alakítsuk úgy életünket, hogy az mindkettőnknek elegendő teret és biztos hátteret nyújtson.

Fontos kérdésekben közösen hozzunk döntéseket. Ha egyikünk városban, másikunk falun szeretne lakni, akkor talán ki tudunk egyezni egy házban a város külső kerületében. A párkapcsolatban problémáink is közösek, közösen kell megoldanunk őket. Beszélgessünk rendszeresen a közös jövőről, de a múltunkról is, mert a szenvedélyszerelem időszakának szép emlékei is hozzájárulhatnak párkapcsolatunk jövőjéhez. A családi fotók és videók arra is jók, hogy a szép emlékek felidézésében segítsenek. A társszerelem létrehozása közös alkotás, egyedül nem megy.

Exit mobile version