A szüleink nem gondolkodták túl az anyaságot, mondjuk a szaros pelenkák mosása mellett idő sem volt rá túl sok. A szakirodalom kimerült dr. Spock napjainkban sokat vitatott remekművében, amiből azért a gyerek lelkiállapotának elemzése nem igazán volt túlgondolva. Néha hagytak minket sírni, kaptunk tejet 2 éves korunk előtt, nem szorongtak a szoptatáson, nem kötöztek minket magukra, szóval nagyjából minden olyan dolgot kihagytak, ami mostanában az anyaság megkérdőjelezhetetlen része. Egy dolgot viszont ők is egészen pontosan tudtak: a gyereket szeretni kell.
A kötődő nevelés mint fogalom ugyanúgy nem volt benne a szótárukban, mint a Twitter vagy szeparációs szorongás. És milyen jó volt ez így. Mikor Pircsi megszületett, én is igyekeztem minél kevesebb “Így nevelj boldog gyereket” típusú kézikönyvet elolvasni, az a kettő-három, ami a kezembe akadt, nagyjából mind azzal zárult, hogy hallgass a belső hangodra. És én pont így tettem. Tudtam, hogy a gyerekemet, ha egy mód van rá, sokáig szeretném szoptatni, ha nem muszáj, nem szeretném magamra kötni, még akkor sem, ha egyébként egész Afrika és fél Pest erre esküszik, és abban is tuti biztos voltam, hogy jó lesz neki a saját ágyában. Anyatejet például csak hét és fél hónapos koráig kapott, de valahogy ezt sem éltem meg tragédiaként. Viszont mindössze négyszer volt a kengurujában, és egyszer sem aludt az ágyunkban. Az én értelmezésemben nem hagytam sírni, de nem ugrottam minden nyikkanására. Pircsi és én így szoktunk össze, és ha egészen szigorúan nézem, akkor egy, az előbbi elvek mentén nevelt gyerekből sosem lehet jól és biztonságosan kötődő kisgyerek. Aztán valahogy mégis az lett…
Ez a gyerek kötődik, itt valami hiba van
Az elmélet szerint a biztonságosan kötődő gyerek boldog, bízik édesanyjában, és nagyjából egyéves kora körül bátran indul felfedezőútra. Idegen környezetben szívesen ül addig az anyja ölében, ameddig nem érzi magát kellően biztonságban, majd szépen lassan barátkozni kezd. Pircsi pont ilyen, a világra nyitott, boldog baba, aki ha meglát, odarohan, de a távollétemben sem üvölt megállás nélkül. Szereti, ha simogatják, ha játszanak vele, de egyedül is jól elszórakoztatja magát. Most akkor ez hogy is van? Több elmélet szerint ugyanis csak akkor lesz biztonságosan kötődő a gyerek, ha az anyuka sokáig szoptat, magára köti, vele alszik és nem hagyja sírni. Ezzel persze nem azt mondom, hogy ezek közül bármelyikkel is gond lenne, ha valaki ezektől érzi magát jól, akkor tegye, de ne erőn felül. Mert tutira mondom, hogy a gyerek boldogsága nem ezen fog múlni.
Nekem szerencsém volt, Pircsi ugyanis keveset elégedetlenkedett, így vészmegoldásként sosem kellett magamra kötnöm, és szerencsére a BKV-zást is meg tudtam oldani. Ezt csak azért mondom, mert sok olyan anyukát ismerek, aki nem a kötődő nevelés miatt kötözi magára a babáját, csupán azért, mert a szükség vagy a helyzet így hozta. Aztán ismerek olyan anyukákat is, akik 40 fokban magukra kötözik a babájukat, és az istenért nem próbálnák ki a babakocsit, és azt kell hogy mondjam, hogy az ő gyerekük sem jár-kel nagyobb biztonsággal az ismeretlenben. Sőt. Cserébe viszont napi 13 órában szoronganak amiatt, hogy elég jó anyák-e, és rettegnek, hogy az óvodában majd kiderül a gyerekükről, hogy kötődési zavarai vannak. A vége pedig az, hogy egy megállás nélkül körbeugrált gyereket és egy teljesen leharcolt anyukát találunk, amiről biztosan mondom, hogy egyik félnek sem ideális.
Még több cikk az anyaságról
- 11 jel, hogy anya lett belőle
- 10 mondat, amit inkább ne mondj a gyereknek
- Mindenki nyugodjon le, és csak legyen elég jó szülő!