Nem akarta a fiát nácinak nevelni a szkinhed vezér, ezért lett békeaktivista

14 éves volt, amikor csatlakozott egy amerikai szkinhedszervezethez. Pedig, ahogy ő mondja, nem éppen rasszistának nevelték. “Normális kamasz voltam, sportoltam, csajoztam. Tény, hogy sok volt bennem a bizonytalanság, és az is igaz, hogy nagyon magányos voltam. Olasz bevándorlók fiaként hamar az előítéletek áldozatává váltam. Piszkáltak az eltérő nyelvünk miatt, piszkáltak az eltérő szokásaink miatt, és azért is, mert alacsonyabb voltam, mint az átlag. Pedig valójában nem sok mindenben különböztünk. Azok, akik gúnyolódtak, legalább olyan bizonytalanok és kiszolgáltatottak voltak például, mint én.” 

Christian szülei keményen dolgoztak, hogy eltartsák a családot. Gyakran a hét összes napján, napi tizennégy órán keresztül. A nevelése a nagyszülőkre maradt “Nem sok időt töltöttünk együtt anyámékkal. Akkor még nem értettem, hogy muszáj dolgozniuk, hogy mindezt elsősorban értem teszik. Hiányoztak. Arra vágytam, hogy eljöjjenek a baseball meccsemre. De erre ritkán volt példa.” 

Egy nap Christian megismert egy fiatal férfit, egy szkinhedet. Később kiderült, hogy ő Clark Martell, a Chicago Area Skinheads nevű szervezet vezetője. “Egy marihuánás cigit szívtam, amikor begördült mellém. Kopaszra volt borotválva a feje, ahogy kell, és iszonyúan keménynek tűnt. Azonnal úgy éreztem, olyan akarok lenni, mint ő! Kiszállt a kocsiból, odajött, kikapta a kezemből a cigit. “Nem tudod, hogy ezzel csak a zsidók és a kommunisták járnak jól? Azt akarják, hogy elborítsa az agyadat a köd!” Azt sem tudtam, kik azok a kommunisták…Vagy hogy mi az a rasszizmus.

Pár nappal később öt fekete csávó megtámadott, és elvették a biciklim. Hirtelen összeállt a kép. Lehet, hogy ők tehetnek mindenről, ami rossz körülöttem?

Beléptem a szkinhedek közé, nem sokkal később már én toboroztam a náciknak az utánpótlást. Gyűlöletre uszítva, ahogy velem tették.”

Így kezdődött Christian életében a gyűlölködés nyolcéves korszaka. Gyűlölte például a feketéket. Miattuk olyan magas a bűnözés, megerőszakolják a nőket, gondolta. Megvetette a mexikóiakat is, mert “drogokat árulnak“, és “bandákba tömörülnek“, igaz, személyesen soha ilyen tapasztalata nem volt velük.. “Ők az ellenségeink, muszáj, hogy elpusztítsuk őket, mielőtt ők végeznek velünk. A sokszínűség elpusztítja a kultúránkat” – hangoztatták a náci spanok, akik között egyébként akadtak lányok is, de őket afféle babagyártó gépeknek tekintették. Illetve, prímán lehetett velük az újoncokat a szervezetbe csábítani. “Hozz egy sört bébi, aztán fogd be!” Nagyjából ez a volt az a hozzáállás, ami passzolt az eszméhez.

Christian kiszolgáltatottsága a szkinhedek között teljesen megszűnt, erősnek érezte magát. Megtalálta mindazt, amit egész életében keresett. Végre tartozott valahova, végre lettek céljai.

Ezek azok az érzések, amiket minden kiszolgáltatott kamasz keres a mai napig. Azt akartam, hogy számítson az, hogy vagyok, hogy legyen értelme annak, hogy élek. Büszke akartam lenni, és a nácik között büszke is lettem magamra. Arra például, hogy megvédem a magunkat, a felsőbbrendű fehér fajt az ellenségektől. A családomat elhagytam. A barátaimat szintén. Mindent elborított az új ideológia.

Amivel együtt járt a vandalizmus teljes repertoárja. Az utcai randalírozások, verekedések, fenyegetések rendszeresek lettek az akkor még javában kamaszfiú Christian életében. Aztán egy nap a szervezet “krémje” kis híján agyonvert egy fiatal fehér lányt, csak mert “összeállt” egy fekete fiúval. A támadás végén a lány vérével horogkeresztet festettek a lakása falára.

A dologból rendőrségi ügy lett. A mozgalom vezére börtönbe került. Így lett Christian a szervezet vezére, alig 18 évesen.

A történetnek itt akár vége is lehetne, ha nem jött volna egy lány, és ezzel nem változott volna meg minden. A lánynak ugyanis az égvilágon semmi köze nem volt a gyűlölethez. A fiatalok 19 évesen összeházasodtak, Christian szinte azonnal apa lett.

“Tartottam a kisfiamat a karomban, aki maga volt az ártatlanság. Csak néztem őt, közben arra gondoltam, hogy én pont ugyanilyen ártatlan voltam egykor. Teljesen újszerű érzések kavarogtak bennem. 

Nem tudtam még, hogy mihez akarok kezdeni magammal, de abban biztos voltam, hogy nem akarom nácinak nevelni a fiamat.

Christian nemsokára megnyitotta élete első lemezboltját. Egy ideig csak fasiszta dalokat tartalmazó albumokat árult, de hamar rájött, hogy ha el akarja tartani a családját, akkor helyet kell adni a hiphopnak is, a rocknak is, a popnak is, amiknek némileg más a célcsoportjuk. 

“A nácik után kezdtek betérni a muszlimok, a melegek, a feketék. Sokan beszélgetni kezdtek velem. Ahogy visszajártak egy-egy új albumért, ezek a beszélgetések egyre mélyebbek lettek. Egyik nap egy fiatal fekete srác elmesélte, hogy haldoklik a nagymamája. Az enyém is rákban halt meg, mondtam neki, közben rájöttem, hogy ugyanazt a fájdalmat érezzük mindketten. Máskor betért hozzám egy meleg pár, akiket már szintén ismertem. Az örökbefogadott kisfiukért aggódtak, pontosan úgy, ahogy én is nem sokkal korábban a saját fiamért. Így kezdtek el leomlani a falak köztünk. Pedig ők mind-mind a gyűlöletem tárgyai voltak.

Rájöttem, hogy sokkal több hasonlóság van köztünk, mint különbség. És rájöttem arra is, hogy baromi könnyű utálni valakit, akit nem is ismersz. Megértettem, hogy azért gyűlöltem másokat, mert saját magamat gyűlöltem. Azért okoztam annyi fájdalmat, mert ezzel csak a saját fájdalmamat akartam leplezni.

Christian ezen a ponton kezdte magát egyre kínosabban érezni. A fasiszta albumokat levette a polcokról, az eladás így visszaesett, a korábban nyereséges boltot be kellett zárni. Hirtelen nem volt munka, nem volt ideológia, akkoriban a szülei sem voltak jelen az életében. A házassága megromlott. Öt éve depresszió következett.

Közben a szervezetből kilépett. Hogy ezt szó nélkül hagyta-e a náci csapat? Nem kifejezetten. Christian szerint a mai napig kap fenyegetéseket az “árulása” miatt. Ahogy a volt felesége és a szülei is.

Maga az útkeresés öt évig tartott “Az embereket akkoriban már tiszteltem, de nyomorultul éreztem magam a bőrömben. Egy barátom azzal jött, hogy kellene nekem egy rendes munkahely. Például az IBM-nél. Hogy én? Hat iskolába jártam, ötből kivágtak, az IT-hez semmi közöm, mondtam, de végül hagytam magam rábeszélni. Meglepetésemre felvettek. És mit tesz isten, a millió iskola közül éppen abba az iskolába kellett mennem gépeket installálni, ahonnan anno kirúgtak…“

Christian meglehetősen félt attól, hogy valaki felismeri, és ujjal mutat majd rá, nézd itt megy az a neonáci! Egy nap, felismerte a korábbi fekete biztonsági őrt, akivel verekedett, akit rengetegszer megalázott. “Követtem a parkolóba, majd megérintettem a vállát. Megfordult, láttam, hogy azonnal megismer. És még valamit láttam a szemében: félelmet. Borzasztó érzés volt. Sajnálom – először csak ennyi tudtam kinyögni.  – Ne haragudjon, nagyon szégyellem magam, de megváltoztam. Más ember lettem. Legnagyobb döbbenetemre megölelt. Majd beszélgettünk egy darabig. A végén megígértette velem, hogy másoknak is elmesélem a történetemet. Azt hiszem, akkor kezdtem el hinni magamban, akkor nyert értelmet az életem.” 

A Life After Hate mozgalom így született. Négy alapítója közül mindenki szkinhed volt korábban. A mai napig ez az egyetlen szervezet, amelyik segít a náci ideológiájú embereknek szakítani a szkinhedcsoportokkal. A “megmentettek” között van, aki a Boko-Haram, más az Al-Kaida vagy épp az IRA tagjaként szolgálta a “nemes” eszméket. 

“Egyszer felhívott a szervezetnél egy szkinhed pasi. Közölte, hogy gyűlöli a muszlimokat. Tudja, hogy hol imádkoznak, és másnap biztosan lerúgja az egyikük fejét. Rendben, mondtam, csak annyit kérek, hogy szánjon rám egy kis időt előtte. Beleegyezett. Találkoztál valaha is egy muszlimmal? – kérdeztem tőle, immár személyesen. Miért találkoztam volna? Rühellem az összeset, válaszolta azonnal mérgesen. Elvittem a közeli mecsetbe, ahol rávettem az imámot, hogy beszélgessen vele tíz percet. Egyikük sem ment egykönnyen bele. A tíz percből három óra lett. A végére mindhárman könnyeztünk. A két férfi rájött, igen, a náci pasas is, hogy a vallásaik között rengeteg hasonlóság van. Elhiszitek, ha azt mondom, ők ketten azóta is jóban vannak?”

“A mai napig rengeteg hozzá hasonló fiatallal találkozom. Amikor leülök beszélgetni velük, akkor nem az a célom, hogy megváltoztassam a nézeteiket.

Az emberek ugyanis egyszerűen csak arra vágynak, hogy valaki végre meghallgassa őket. Amint jobban lesznek, amint találnak egy másik alternatívát, ami boldoggá, igazán boldoggá teszi őket, azonnal szakítanak a gyűlölettel.