Ha akarjuk, az apás szülést afféle úri hóbortnak is tekinthetjük, nincsenek évszázados hagyományai. Az apák inkább csak az elmúlt évtizedekben jelentek meg a szülőszobákban, és lettek aktív segítői párjuknak a vajúdás és a szülés folyamatában. Persze az, hogy valami nem tradicionális, még nem jelenti azt, hogy rossz lenne, amit az is jelez, hogy az apás szülések népszerűsége elképesztő tempóban növekedett. Rövid és egyáltalán nem reprezentatív közvélemény-kutatásom alapján azt kell mondanom, hogy ma már inkább arra a férfira néznek furcsa szemmel, aki nem vállalja az apás szüléssel járó megpróbáltatásokat. Nem is olyan nagyon régen még viszonylag ritkaságszámba mentek az olyan pasik, akik az elejétől a végéig ott voltak a párjukkal a szülőszobában, ma pedig kisebb lelki traumát okoz, ha egy férfi ott szeretne lenni, de valamilyen orvosi körülmény ezt nem teszi lehetővé.
A szabályt erősítő kivételek
A nők között – legalábbis a környezetemben – szinte nagyítóval kell keresni azokat, akik nem támogatják az apás szülés gondolatát. Egyedül Judit mesélte azt, hogy számára egyáltalán semmi vonzó nincs abban, hogy az apa ott legyen mellette, amíg ő világra hozza a gyereket: “Sajnos rengeteg olyan történetet olvastam, ami arról szólt, hogy a férfi, bár tisztességgel végigasszisztálta a szülést, utána teljesen megváltozott a viszonya a társához szexuálisan. Nem kívánta többé, másként viszonyult a testéhez. Biztos vagyok benne, hogy egy férfi el tudja dönteni, akarja-e ezt a dolgot vagy sem, de 100%-ig nem tudhatja, hogy ez a meghatározó – véres – élmény mit vált ki belőle. Ha szülnék, én nem szeretném, hogy a párom ott legyen velem – maximum az elején.” Furcsa volt egy nőtől hallani mindezt, amikor éppen a férfiak egyik nagy félelme szokott lenni, hogy az ott látottak hatására nem fogják kívánni többé a párjukat.
De a férfiakkal sem volt könnyebb dolgom, amikor kontraérveket próbáltam felkutatni, összesen ketten voltak, akik úgy döntöttek, ők bizony kihagyják a szülőszobát. Márk arra hivatkozott, hogy ha valaki, ő aztán egyáltalán nem bírja a vér látványát, és már egy bőr felé közeledő injekciós tűt látva el szokott ájulni. A felesége számára egy pillanatig sem volt kérdés, hogy ő kint marad majd, nem is beszélgettek az apás szülésről. Ám így is majdnem sikerült őt beráncigálni: az orvos szerette volna behívni a folyosóról a köldökzsinór elvágására, és ő kis híján bement, de az ajtóból látva a benti viszonyokat, inkább azon nyomban kifordult, és meghagyta az élményt a kórház személyzetének.
Kristóf ennél kicsit radikálisabban állt a dologhoz: “Számomra soha nem volt kérdés, hogy nem leszek bent egyetlen gyerekem születésénél. Ezt annyira komolyan gondoltam, és senki által nem hagytam magam befolyásolni, hogy még szülésznő édesanyám véleményét sem kértem ki. Szerintem egy apának semmi keresnivalója egy szülőszobában, évszázadokon keresztül még a királyt is kizavarták, ha eljött az idő. Ezt az egészet, a mindenhol ott lenni és mindent megörökíteni, valamint a minden téren egyforma jogot a szülőknek divathóbortot bénának tartom. Felvettétek videóra, ugye? Na és milyen családi összejöveteleken szoktátok elővenni? Egy életre szóló élmény! Akárcsak egy barcelonai hosszú hétvége. Ám amivel végkép ki lehet kergetni a világból, ha valaki könnybe lábadt szemekkel mesél arról, hogyan vágta el a köldökzsinórt. Tényleg? Hát…gratulálok!”
Nem kérdés: az apának bent kell lennie
Ma már egyáltalán nem Kristóf hozzáállása a legjellemzőbb, sőt sok apuka mesélte azt, hogy számára egy pillanatig sem volt kérdés, hogy végig ott legyen a felesége mellett. Gellértnek nem esett nehezére megtalálni a szépséget ebben a szokatlan helyzetben: “Végig ott voltam, a vajúdásnál. Totál izgalmas volt, meg ettől legalább kicsit olyan volt, mintha együtt csináltuk volna. Nem beszélve arról, mennyire fontos pillanat volt, amikor rögtön a kezembe adták a lányomat, s én vihettem az első méricskélésre.” Peti is hasonlóan gondolkodott, hiszen a felesége törékeny nő, akinek szüksége volt a támogatására a szülés alatt, és ő el sem tudta képzelni, hogy a legnehezebb pillanatokban ne legyen vele. “Elképzeltem, hogy milyen volna órákig kint ülni a folyosón tehetetlenül, és egyáltalán nem tetszett még a gondolata sem. Ott akartam lenni Adél mellett, és segíteni, ahogyan csak tudok.”
Balázs felesége veszélyeztetett terhes volt, ezért kötelességének érezte, hogy végig mellette legyen, István pedig mindkét gyerekénél vállalta a teljes asszisztálást, pedig az egyik császármetszés volt. “Mindkét esetben elbőgtem magam, és olyan endorfin-kiáradásban volt részem, mint azelőtt és azóta soha. A császármetszésnél tovább erősítette a feleségemmel a kapcsolatunkat, hogy végig támogattam, nyugtattam őt.”
Kint is vagyok, bent is vagyok
Endréék szokatlan módszert választottak feleségével: a félig apás szülést. Jó előre megbeszélték, hogy bár Endre ott lesz a szülőszobában, a kitolási szakaszban azonban távozik onnan. A felesége nem szerette volna, ha végignézi a baba kijövetelét, és ezzel a férje is maximálisan egyetértett. “Éjfélkor kettesben bementünk a szülészetre, kora reggel pedig csatlakozott a feleségem barátnője, aki férjével kinn várakozott, amíg mi tágultunk, epidurális injekcióztunk, és próbáltunk helytállni. Fél 12-kor aztán a doki közölte, hogy »hoppá, mindjárt szülünk«, erre én kisiettem, a barátnő be, aztán fél órával később kijött, hogy mehetek vissza, megvan a baba. Azért a köldökzsinórt elvághattam a végén” – avatott be a hatásos technikába.
Balázsék nem egészen így készültek, hiszen ő és a veszélyeztetett terhes felesége is az apás szülés pártján állt, de a sors közbeszólt. “A kislányom valahogy elakadt a szülőcsatornában, csak a feje búbja látszott, az orvos gyakorlatilag ráült a felségem hasára, hogy kinyomja a gyereket, de az nem jött, és császár lett a vége, vagyis végül nem láttam a szülést, ami mindkettőnknek csalódás volt. Egy szobában vártam aztán. Végül behozták a kislányomat pólyába bugyolálva, a kezembe nyomták, és otthagyott a nővér, hogy beszélgessek vele. Fantasztikus élmény volt, de még nem tudtam, mi van a feleségemmel, és a kicsiért is aggódtam, mert lila volt a keze-lába, de csodás volt a kezemben tartani, beszélni hozzá.”
A félelmek valóra válnak?
Bár utólag gyakorlatilag minden olyan férfiismerősöm pozitív, a kapcsolatot megerősítő élményként gondol vissza arra a néhány, szülőszobában töltött órára, azt azért nem tagadják, hogy előtte eléggé tele volt a gatyájuk, és közben is akadtak kritikus pontok. Tamás felesége Angliában szült, ahol az a szokás, hogy az újszülöttet az édesapja öltözteti fel először, amitől ő kis híján szívrohamot kapott. “Olyan törékeny volt, attól féltem, hogy bajt okozok, ha mozgatom.”
Endre – aki csak a köldökzsinór átvágásra ment vissza a szobába – arra számított, hogy egy bepólyált, csendesen szuszogó csöppség és tisztaság várja majd, és rendesen meglepődött: “Majdnem összeestem, amikor kész csatateret találtam benn.” Azt több apuka is megjegyezte, hogy a szülés jóval véresebb, mint ahogy azt előzetesen elképzelték, de még ezzel együtt is megérte ott lenni, mert így ők is úgy érezhették, hogy részt vettek benne. “Azonnali kapocs jött létre köztem és a fiam között, és ezt nem érdemes kihagyni” – nyilatkozta egyikük. “A vér és a szülés látványa egy dolog, de ha erős és egészséges a kapcsolatotok, az ilyesmi nem tehet kárt benne” – magyarázza Zoli, és én hagyom, hogy meggyőzzön. Az ellenérvek eléggé leperegtek rólam, és – bár a körbekérdezés előtt is efelé hajlottam – megszületett a döntés: ebből bizony apás szülés lesz.