Lee Chandler nem egy túl szimpatikus ember. Minden szót harapófogóval kell kihúzni belőle, és ha néha megszólal, akkor is sokszor mogorva, ráadásul egy lepukkant pincelakásban él, ahová még a napfény is csak módjával merészkedik be. Afféle házmesterként, vagy inkább mindenesként dolgozik, ugyanis legyen bármilyen rossz a modora, ügyes keze van, és szinte bármit meg tud javítani. Akár azt is gondolhatnánk, hogy egy szexuálisan frusztrált sorozatgyilkos, ám egy film eleji bárjelenetben láthatjuk, amint egy kimondottan csinos nő flörtölni kezd vele, ám ő meglepő módon teljesen semmibe veszi a közeledést, és inkább a további magányos sörözést részesíti előnyben. Aztán egy következő pillanatban Lee már egy részeg kötekedő, aki minden előzmény nélkül bunyózni kezd a pultnál, és alig tudják leállítani. Ő A régi város főhőse, és a film elején még azt hittem, hogy borzasztó nehéz 137 perc vár rám, ha mindezt egy ilyen antipatikus alakkal kell eltöltenem. Tévedtem.
Feltörni a páncélt
Az unott Lee hirtelen kap egy telefonhívást, amitől életre kel. Baj van, a bátyja meghalt, és neki haza kell térnie Bostonból a szülővárosába, Manchesterbe, hogy elrendezze a családi ügyeket. Átvegye a testvére hajós vállalkozását, elintézze a temetést, és mindenekelőtt a végrendelet értelmében legyen a gyámja a bátyja tizenhat éves tinédzser fiának, Patricknak. Leenek ki kell mozdulnia a komfortzónájából, ismét emberekkel kell foglalkoznia, és helytállnia abban a városban, ahonnét pár éve szabályosan elmenekült egy régi, fájdalmas emlék miatt. Ekkor már tudjuk, érezzük, hogy Lee nemcsak egy szimpla tahó, akinek elsőre éreztük, hanem egy tragikus figura, akinek valami nagyon nyomja a szívét. Az alkotóktól nagyon bátor lépés volt, hogy egy ilyen befelé forduló figurát tettek meg a film főhősének. Valószínűleg sokkal könnyebb dolguk lett volna egy extrovertáltabb karakterrel, akit nem kell megfejteni, hiszen magától is elmondja, mi baja. Ám a film egyik érdekessége pont az, hogy fel tudjuk-e törni egy ilyen ember kőkemény páncélját, amit az érzelmek elkerülése miatt az évek során maga köré font, és át tudjuk-e élni azt a gyászt és veszteséget, amit ő érez. Lee ugyan nem könnyíti meg a dolgunkat, azonban a rendező igen. Időnként egy flashback formájában kapunk egy jelenetet a múltból, ami megmagyarázza Lee furcsa viselkedését.
Puzzle egy ember lelkéből
Ezek a bevillanó jelenetek ugyan nem időrendi sorrendben következnek, hanem összevissza ugrálnak a múlt különböző pontjaiban, mégsem véletlenszerűek. Mindig azt a célt szolgálják, hogy általuk jobban megérthessük azt, ami épp a jelenben történik. Amikor például Lee megérkezik a manchasteri kórházba, hogy aláírja a papírokat és megnézze a bátyja holttestét, akkor kapunk egy néhány évvel ezelőtti jelenetet, amikor ugyanebben a kórházban a családja még körbeállta a testvérét, akit szívpanaszokkal hoztak be, és a doktornő bejelentette, hogy a szívgyengesége miatt várhatóan már csak öt-tíz év lehet hátra az életéből.
Egyfajta puzzle-ként rakjuk ki Lee lelkének darabjait a jelen és a múlt eseményeinek sűrűjéből, és bár simán megtörténhetne, hogy elveszítjük az érdeklődésünket, a film tesz arról, hogy úgy figyeljünk erre a férfira, mintha egy szuper krimiben a gyilkos kilétét próbálnánk kitalálni. Sajnos a film élvezeti értékének megőrzése miatt nem mondhatom el, mi nyomja Lee lelkét, így legyen elég annyi, hogy ez nagyjából a film felénél kiderül, és abban a jelenetben úgy fogjuk érezni magunkat, mint akin átment egy érzelmi úthenger. Egy feldolgozhatatlan tragédiát láthatunk, illetve csak annak utóéletét, és az Amerikában leginkább színházi zseniként ismert Kenneth Lonergan rendező egy-két apró momentum megmutatásával többet mond, mintha direkt az arcunkba tolná a tragédiát.
Túl a közhelyeken
A régi város elképesztő film. Látszólag amerikai független filmes drámák közhelyeiből – hazatérés a szülővárosba, szembenézés a múlttal, találkozás a rég nem látott ismerősökkel – építkezik, de ez csak a kiindulópontját adja egy ezeknél sokkal mélyebb drámának. A fent említett visszaemlékezésen kívül az alkotóknak még egyszer sikerül sokkolniuk a nézőt. Amikor már azt hittük, hogy a legrosszabbon túl vagyunk, Lee egyszer csak véletlenül összefut az utcán a volt feleségével, és abban az alig néhány percben olyan érzelmi vihart zúdítanak ránk, hogy ember legyen a talpán, aki nem ereszt meg legalább néhány könnycseppet. A régi város nem olyan alantas, hollywoodi eszközökkel próbálja megríkatni a nézőjét, mint például a szintén gyászról szóló, Will Smith-es Váratlan szépség, hanem sokkal finomabban. Bekúszik a bőrünk alá, érezzük, hogy elszorul a torkunk, és tudjuk, hogy itt most olyan emberi pillanatoknak lehetünk szemtanúi, melyek csak nagyon ritkán történnek meg, még a mozivásznon is. Nemcsak a gyászról szól, hanem annak utóéletéről is. Arról, hogy fel lehet-e épülni belőle, lehetséges-e a tiszta lappal indulás.
Casey Affleck a maga eszköztelen minimalizmusával képes egy hihetetlen lelki utazás teljes bemutatására, míg Michelle Williams – aki maga is tapasztalta már a gyászt és a veszteséget – ismét bizonyítja, hogy egyike a korosztálya legjobb színésznőinek. A film legnagyobb meglepetését mégsem ők szolgáltatják, hanem az, hogy bármilyen sötét és nehéz emberi témákkal is foglalkozik A régi város, még humora is van, ami olykor a legváratlanabb pillanatokban tör elő. Egy veszekedés közben jönnek rá, hogy nem tudják, merre parkoltak az autóval, vagy amikor a fiú belép, hogy megnézze az apja holttestét a kórházban, aztán fél másodperc alatt visszafordul az ajtóból. Ezek mind vicces pillanatok, de sosem öncélúak azok. Egyszerűen csak hitelesebbé teszik a filmet, hiszen ahogy az életben is, még a legváratlanabb, legnyomorúságosabb helyzetekben is történhet valami humoros.