A kiabáló szülő azt tanítja a gyereknek, hogy így kell konfliktust kezelni

Anyaként sokszor megbánom, hogy felemeltem a hangom. Már a következő pillanatban. Mert amikor elgondolkodom rajta, hogy tulajdonképpen miért is kiabáltam, rájövök, hogy az indulatom nem annak az egy pillanatnak szólt. És talán nem is a gyereknek. Nem azért ordítozok, mint a sakál (na jó, azért ez a minőség tényleg nem fordul elő minden nap), mert nem bírom elviselni, hogy a gyerek szalámi helyett sonkát kér a kiflijére. És nem is azért, mert már két perce várom, hogy felvegye a cipőjét. Persze vannak fokozatai a határfeszegetésnek, és van, ami még belefér az aktuális tűréskeretbe, van, ami már pont nem. Meg a helyzettől is függ.

Ha már csak öt percünk van, hogy odaérjünk a szomszéd faluban lévő iskolába, és arany csillag már a harmadik cipőjét rúgja le, mert nyomja a zokni a varrásnál, és különben sem passzol a melegítőjéhez, akkor megesik, hogy elszakad a cérna, és felemelem a hangom.

Amikor frusztrált vagyok, rágódom valamin, persze hamarabb elgurul a tablettám. Arról sem a gyerek tehet. És, ha jól belegondolok, akkor is fel tud menni a pumpa, amikor apa is itthon van, és a kávéját kevergeti teljes nyugodtsággal, miközben én a gyerekekkel küzdök. És persze az ember legártatlanabb és legszelídebb lánya olyankor nem a kávét üti ki embere kezéből, hanem a kiskorúra bömböl elkeseredettségében. Ergo a kiabálás valójában nem a gyereknek szól, hanem a pasimnak meg magamnak. Viszont belátom, ha nem kellett volna elragadtatnom magam, és bocsánatot kérek a gyerekeimtől. 

Ha nem vagyunk nyugodtak, a gyerektől sem várhatjuk el

– legalábbis hosszú távon semmiképp. Sem otthon, sem az iskolában. A kiabálást, a hirtelen, indulatos megnyilvánulásokat azért nem tartom célravezetőnek, mert órákon úgy tudunk hatékonyan dolgozni, ha nyugalom van – mondja Szalma Orsolya, pedagógus, aki maga is négygyermekes édesanya. – És azt is tudom, ha nem vagyok következetesen higgadt, a gyerekektől sem várhatom el azt, hogy szépen, türelmesen végigüljék a negyvenöt percet. Tudatosan igyekszem nyugodt és kiegyensúlyozott maradni, hogy a gyerekek is átvegyék ezt az attitűdöt. Egy idő után már nagyon jól kiismerjük egymást, kölcsönösen. Tudom, hogy mikor kell egy kis feszültséglevezető játékot alkalmazni, és mikor alkalmas az osztály energiaszintje a hatékony munkára. Ha én billennék ki, ők azonnal megérzik, és vissza is fogják magukat. Ebből tudom, hogy működik a bizalom, és hogy a gyerekek is azt szeretnék, hogy mindenkinek jó legyen. Ez a módszer a kisiskolások körében nagyon jól működik, nagyobbaknál pedig már beszélgetéssel oldjuk a konfliktushelyzeteket.

És én azt tapasztalom, hogy a kiabálós tanárokra a gyerekek egy idő után teljesen immunisak lesznek. Az iskolában nekünk, pedagógusoknak kell példát mutatni, hogy a gyerek az érzelmeit és indulatait úgy legyen képes kifejezni, hogy közben másoknak ne ártson.

Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor egy ismerős zenetanár egy nehezen kezelhető kisgyerekkel kapcsolatban így reagált: Úristen, mi történhetett szegénnyel?

Azt hiszem, akkor tudatosult bennem is, hogy nem szabad azt feltételeznünk, hogy az emberek alapvetően nem jóindulatúak. Hogy nem szabad azonnal elítélni sem a gyereket, aki esetleg családi problémákkal küzd, sem a pedagógust, aki adott helyzetben és lelkiállapotban a kiabálást választja, talán nem is tudatosan. És legtöbbször igenis van helye annak, hogy nyomatékosabbak legyünk, hiszen számtalan kisebb-nagyobb vészhelyzet adódik nap mint nap, amikor egyszerűen nincs idő és mód finomkodni. Másrészt a szelepet valamikor ki kell nyitni, hiszen ha nem tesszük, úgy járunk, hogy adott esetben indokolatlanul kiabálunk. Akkor kell kiengedni a gőzt, amikor a lehető legkisebb zűrzavart okozzuk vele, jó, ha erre mindenkinek megvannak a módszerei.

Mi történik bennünk, amikor indulatosan kiabálunk?

A düh és a félelem érzését generáló agyi területek egyszerűen átveszik az irányítást azok felett a központok felett, amelyeknek őket kellene irányítani – magyarázza Lénárt Réka Virpi, pszichológus, négygyermekes anyuka.

Cselekvésünk ilyenkor nem tudatos, mégis, ha megállítanánk a bennünk zajló gondolatok »filmjét« néhány percre, magunk is meglepődnénk, hogy az önsajnálat és a tehetetlenség mondatai milyen gyakran ismétlődnek ezekben a helyzetekben.

Mindent megteszek érted, te pedig még erre sem vagy képes? Látod, hogy nekem most milyen nehéz, és nem tudsz erre tekintettel lenni? – és hasonlók. Ilyenkor általában bedőlünk a saját mondataink vélt igazának, és ettől válunk eszköztelenné és elkeseredetté. A cél az lehet, hogy ismerjük meg önmagunkat annyira, hogy lássuk, milyen helyzetek és miért borítanak ki bennünket.

Milyen károkat okoz a gyerekben a kiabálás és miért üt vissza? 

Kiabálni teljesen természetes emberi viselkedés és így időnként természetes reakció – ezt a gyerek is képes megérteni, de csak akkor, ha az életkorához képest megfelelő módon le tudja fordítani magának azt, hogy miért kiabál a szülő – folytatja a szakember. – Félelmet kelt benne az, ha nem tudja, mi történik: anya-apa miért kiabál.

Ha szülőként képes vagyok elmondani azt, ahogy és amit érzek, azzal a gyermekemnek segítek a helyzet tolmácsolásában, abban, hogy megértse a feszültségemet. Máskülönben jó esélyem van, hogy védőfalat épít a szíve köré, amikor kiabálok vele, és egyre érzéketlenebb, közömbösebb lesz a kirohanásaimra. Egy idő után elveszítem a bizalmát, az után pedig a tiszteletét. Miközben végig azt a mintát kapja, hogy mi, felnőttek így oldjuk meg konfliktusaikat.

Ez nyilvánvalóan ördögi kört indíthat el: én még jobban megemelem a hangom, még frusztráltabb leszek, egyre eszköztelenebbnek érzem magam, miközben a gyerekem eltávolodik tőlem. Nem beszélve arról, hogy kiabálásommal folyamatosan aláásom a gyermekem önértékelését. Elhitetem vele – hiszen szülőként én adom számára a tükröt önmagával kapcsolatban –, hogy nem szükséges önmagára tiszteletre méltóként tekintenie, nem érdemli meg a tiszteletet.

Az utóbbi idők vizsgálatai egyértelműen mutatják az összefüggéseket az otthoni kiabálás és az önértékelés, a gyerekkori agresszió, a koncentrációs zavarok és a szorongás között.

Szülőként talán azt a legfontosabb észben tartanom, hogy a gyermekem kiválthat lelkiállapotokat, de sohasem felelős azért, ahogyan én reagálok!

Érdekes vizsgálat: az 5:1 arány segíthet

A kutatások szerint a szülők, bár saját bevallásuk szerint nem szeretnek kiabálni, mégis kiabálnak. Az amerikai Gottman Institute vizsgálatai szerint a gyermekeinkkel való kapcsolat kiegyensúlyozására is az 5:1 elv érvényesül, vagyis 5 pozitív megnyilvánulás (érintés, mosoly, biztatás, elismerés) szemben az 1 kiabálással egyensúlyban tartja a kapcsolatot a gyermekünkkel.

Ha a kiabálásunkat követően azt mondja a gyerekünk: “Anya, ezért nem kellett volna ennyit kiabálni”, akkor megnyugodhatunk: a gyerekünk nem fél, nem fojtotta el a dühét, le tudja fordítani saját maga számára a helyzetet, megélte és kimondhatta, amit érez, vagyis: megmaradt vele a kapcsolatunk – teszi hozzá a pszichológus.