“Á, India baromi messze van, hol érint ez minket?” Szinte hallom ahogy sokan felteszik rögtön ezt a kérdést. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ami kívül esik a saját mikrokörnyezetünkön, ahhoz semmi közünk. Pedig ahhoz, hogy el tudjuk helyezni magunkat a világban, nem árt a saját életünknél kicsit távolabbra tekinteni – térben és időben egyaránt.
Szóval neked, kedves olvasó nyilván természetes az, hogy kijártad a nyolc osztályt, van munkád és tető a fejed felett, de ha körbenézel, talán még a tágabb családodban sem biztos, hogy ugyanezeket az alapdolgokat ott is mindenki elmondhatja magáról. Az én nagypapámnak például összesen hat általánosa volt. Nem sok választása akadt egy hatgyerekes falusi család fiaként a negyvenes években. Ahogy megnőtt annyira, hogy bírta a kétkezi munkát, menni kellett dolgozni a földekre, hiszen sok volt az éhes száj odahaza, és kevés a dolgos férfi kéz.
A most következő videó szereplői dolgos asszonyok, akik történetesen Indiában születtek. Indiában a lánygyermekek sok helyütt még ma is értéktelennek számítanak, s ha túl is élik a gyerekkorukat, azt tanulják meg, hogy nem fontosak, bármit meg lehet tenni velük. Az oktatási rendszer helyett a családi közeg marad számukra az önmegvalósítás terepe, szüleik igyekeznek mielőbb férjhez adni őket. A most következő nagyik abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy egy Mumbai melletti kisváros Phangane iskolájába járhatnak. Ez India első, nagymamák számára alapított iskolája. Az Aajibaichi Shalában a szenior diákoknak lehetőségük nyílik arra, hogy befejezzék abbamaradt tanulmányaikat, egy év alatt megtanítják őket rendesen írni-olvasni. Délelőtt elvégzik a házimunka nagy részét, aztán sietnek az iskolába, ahol délután kettőtől négyig tart a tanítás. A tanulók többségének a nap fénypontja az, amikor itt lehet. A hangulat remek.
“Tanítás után hazamegyek, és az unokám segít megcsinálni a házi feladatomat. Ez nagyjából egy órát vesz igénybe” – meséli a 65 éves Sunanda Datatri, akit a legkevésbé sem zavarnak olyan apróságok, mint hogy a tanárnője bőven a lánya lehetne.
“Imádok tanulni, ezt szeretném csinálni, amíg csak élek” – mondja a boldog asszony.
