A döntés
“A barátnőm is nevelőszülő, sokat voltam nála. Szeretem a gyerekeket és nagyon sajnálom ezeket a hátrányos helyzetű kicsiket. Magától értetődő volt, hogy megpróbálom én is.”
“Soha nem akartam gyereket. Lehetett volna, de egyáltalán nem vágytam rá. Jól megvoltunk a férjemmel, nem hiányzott senki az életünkből. Mégsem voltam boldog. Több vállalkozást elindítottunk, és egy időben azon gondolkodtunk, hogy családi napközit kellene üzemeltetni. Ez végül nem valósult meg, de időközben elhatároztam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Nézegettem a neten a lehetőségeket, és ekkor olvastam a megyei Tegyesz felhívását, amiben nevelőszülőket kerestek. Kicsit utánaolvastam, hogy mi is ez, mert azt sem tudtam addig, hogy ilyen egyáltalán létezik. Jelentkeztem, elküldtem az önéletrajzomat, hamarosan elkezdtük a tanfolyamot a férjemmel együtt. Szerencsére ő mindenben támogatott és segített, vállalta az ezzel járó kötelezettségeket. Ekkor már alig vártam, hogy gyerekek vegyenek körül,
mintha egy gát szakadt volna át, ami eddig elzárta előlem az anyai érzéseket.
“Nekem nem lett több gyerekem, és szerettem volna gyerekek közt lenni. Előtte idősek otthonában dolgoztam, és úgy gondoltam, hogy gyerekek között jobb dolgozni. Ott azt is láttam, az életünk végét nagyon meghatározza, hogy 30 és 60 között hogy töltöttük, és próbálom ezt az időt minél jobban kihasználni.”
“Egyszerű oka volt: otthon szerettem volna maradni az akkor egyéves lányommal.”
“A barátnőm a kezdetektől nevelőszülő volt az SOS-nél, meglátogattam, és nagyon megtetszett a környezet, ahogy éltek, a gyerekek.”
A gyerekek érkezése
“Virág másfél éves volt, amikor hozzám került. Előtte egy anyaotthonban lakott az anyukájával, mert bántalmazás miatt elmenekültek otthonról.
Felhívtak délben, hogy van egy másfél éves kislány, vállalom-e? Fél 3-kor megérkezett egy nő, karján Virággal. Itt volt a férjem is és a gyerekeink. Megláttam a kislányt, és egyáltalán nem találtam idegennek. Átvettem a kezembe, és magamhoz szorítottam, mintha csak a sajátom lenne.
Nagyon szép volt, picike és húsos. Fél évig tartott, mire beszokott, és megszűntek az éjszakai sírások. Eleinte nagyon félt a férjemtől, ha hozzáért, rögtön elsírta magát. Most már hozzá is nagyon kötődik, heverésznek a kanapén egymás mellett, nézik együtt a mesefilmeket, bohóckodnak.”
Odajön a kilencéves, és nem tudja, mi az, hogy szappan. Ezt nem lehet elképzelni.
“Pénteken hívott a nevelőszülői tanácsadóm, és szombaton már mehettem is a három gyerekért a faluba. Úgy jöttek hozzám, mint akit világéletükben ismertek. Közvetlenek voltak, nevetősek. Jól érzik itt magukat, egészségesek. Kivételezés nincs, úgy bánok velük, mint a sajátommal. Semmilyen nevelési gond nem volt velük. Gyönyörűen beilleszkedtek az oviban, a nagyfiú önállóan közlekedik a környéken, elmegy a boltba, a családban, a rokongyerekek között is vannak barátai. Az ötéves lánynak az első napokban volt pár hisztije az óvodában, hogy osztozni kellett a játékokon, de aztán megszokta. Sőt, a kilencéves lányommal több baj van, mint a három kicsivel együtt, eddig ő volt a kicsi a családban, és most a kétévest jobban pátyolgatjuk.”
“Rendőr hozta be őket súlyos elhanyagolás miatt. Fél évig nem jártak iskolába, két gyerek megbukott. A szülők ittak, képtelenek voltak a gyerekeket nevelni. A szülők szétmentek, az anyával kikerültek egy tanyára, ahol állatokkal együtt éltek. Nagyon megtörve érkeztek. A szabályokat felállítottuk, hogy mi hogy élünk. Megmutattuk a saját családommal, hogy hogy él egy igazi család, nem volt szükség drasztikus eszközökre, nem szökdöstek el. Szép fokozatosan jutottunk el oda, hogy a nagylány, akinek azelőtt 300 órás hiányzása volt, szépen jár iskolába, és jól tanul.”
“A hatos testvérsornál meg voltam rémülve, a legidősebb gyerek addig, akit hazavittem, két és fél éves volt. Az enyém is kamasz volt épp. Féltem, hogy lesznek velük problémák, meg elszöknek. Mikor hazavittem őket, a rendőrök megkérdezték, hazakísérjük-e önöket. Miért, kérdeztem. Mert ezek ám nagyon szöknek. Te jó isten, gondoltam, nem is ismerem Kecskemétet, nem tudom, hol keressem őket. Mikor hazaértünk, leültem a gyerekekkel és elmondtam, hogy 42 éves vagyok, volt eddig x gyerekem, de azok legfeljebb a kiságyból tudtak kiszökni, a házból nem. Én megpályáztam ezt az állást, ideköltöztem Borsodból, a hetedikes meg a negyedikes gyerekemet kiszakítottam az osztályából, bezártam a házamat és mindent otthagytam. Mindent feladtam, hogy ezt csinálhassam, nekem is nagyon nehéz, és nekik se tudok semmi biztatót mondani arról, hogy meddig maradnak itt. Most egymástól függünk, mert ők is most kerültek be, meg én is. Jóllakattam őket, éjfélig beszélgettünk, aztán a legnagyobb lány azt mondta: menjen nyugodtan aludni, ha el akartunk volna szökni, már megtettük volna. Nem is szöktek el később.”
“A másfél éves baba csak babakocsiban feküdt kilenc hónapig. Nem tudott hason feküdni. Nem tudom, hogy etették, mert a cumisüvegtől öklendezett.”
Rohantam be a tárgyalóba. Négy gyerek érkezett, egy szutyok mózeskosárban ordított egy baba. Hazavittem, a férjem kihámozta a gyereket a szennyes ruhákból. Olyan mocskos volt, hogy a hóna alatt be volt penészedve. Megfürdette, a gyerek még mindig koszos volt. Megint megfürdette. Közben hozták a kollégák a másik hármat. A kisfiú göndör hajáról csüngött a tetű.
“Bántalmazás és elhanyagolás miatt vették el a szüleitől. Apja piszkavassal verte a kisfiút, alig adtak neki enni.”
Milánt az SOS-ben vettem át két hónappal ezelőtt. Egy koszos cumisüveg volt az összes tulajdona, meg a rajta lévő kis nadrág, póló, cipő, zokni nélkül.
“Amikor ide érkezett, csak ült és nézett minket, nem mert megmozdulni se. Másfél hónapig minden éjszaka sírt. Hetekig nem mert kimenni az udvarra. Mostanra már beszokott hozzánk, ölelget, bújik. Az anyukája még jön látogatni, de eltávolodott tőle a kisfiú.”
A hétköznapok
“Itt minden meg van engedve nekik, de van egy szabály: szabad rombolni, szétszórni a játékokat, de ha már nem játszunk, elpakolunk. Ők pakolnak, a kicsi is.”
“Nálunk van itthon minden, kert, hinta, homokozó, trambulin, millió járgány, millió játék. Van ötféle babakocsi, hármas ikres, kettes ikres, testvérfellépős, hogy bármilyen felállásban el tudjunk menni sétálni. Hétszemélyes a kocsink, hogy mindannyian mehessünk.”
“Reggel 5 és 6 óra között ébrednek a gyerekek, sorban veszem ki őket az ágyból, peluscsere, öltözés, utána reggeli. Játék, séta, udvari bolondozás, dél körül ebéd, utána alszanak két órát. Délután ugyanaz, mint délelőtt, este fürdés, vacsora, alvás. A mindennapjaink sokszor nehezen telnek, kicsit káoszosan, de mindig találunk benne szép pillanatokat, meghitt perceket. Hat pici gyerek rengeteg feladatot ad, szinte megállás nélkül tesz-vesz az ember. Időt szakítunk minden nap a sétára is, mesére, közös játékra.“
Nálunk egy reggelt úgy képzelj el, hogy én fél 4-kor kelek. Reggel hét gyerekkel indulok el, a két fiút leteszem az oviban, megyek tovább az öt lánnyal az iskoláig, ami 2,5 kilométer. Gyalog járunk. Négy lány bemegy az iskolába, az ötödik lány a mellette levő oviba jár. Egy óra az egész kör. Délután ugyanez, hétfőn kétszer, akkor 15 kilométert sétálok le.
Amíg távol vannak, hétfőn-kedden rendet rakok, takarítok, olyankor vannak a képzések, tréningek is. A többi nap vásárolok, főzök. Hétfőn Jázmint viszem a pszichológushoz, szerda délelőtt Patrikot fejlesztésre, délután Szebasztiánt akrobatikus rockyra. Most csütörtökön fogászatra viszek kettőt, pénteken szemészetre egyet. Tele van a naptáram, mindig van valami. Én elviszem őket rendezvényekre is a városba, egyedül a hetet, mindenkinek megvan a párja, és úgy megyünk az utcán, ahogy kell. Ha rendesen megyünk, akkor van vattacukor, pattogatott kukorica, de ha meg nem úgy viselkednek, akkor nem megyünk sehova.”
“Az egyik kislány anyák napján nekem írt egy kedves köszönőlevelet. Nagy öröm, ha egy szál virágot, apró ajándékot kapunk, ha egy kicsit vissza tudunk kapni abból, amit adunk…”
Egy anyuka virágot hozott nekem anyák napjára, akinek én neveltem a gyerekeit. Erre nagyon büszke vagyok.
“Mindenhol feltűnést keltünk, gondolhatod. Még három gyerekkel is, nemhogy hattal. Idegeneknek nem magyarázgatok semmit. Megkérdezik általában, hogy ez mind a magáé? Igen. És gratulálnak meg álmélkodnak meg szörnyülködnek. Én csak mosolygok.”
Küzdünk a tanárokkal és a többi szülővel is az iskolában, hogy elfogadtassuk, hogy a mi gyerekünk azért nem tanul, mert lefoglalja minden energiáját és agysejtjét, hogy miért nem kellettem a szülőknek, hogy miért vertek agyon, miért erőszakoltak meg, és közben mégis szereti a szüleit. Ha nem tanul, lehet, hogy azért teszi, hogy felhívja magára a figyelmet, hogy végre valaki figyeljen rá.
Hogy szólítják a gyerekek a nevelőszülőt?
A legkisebb anyának hív, a két nagyobb Ági néninek. Idegeneknek nem szoktam magyarázkodni, hadd higgyék azt, hogy a sajátjaim. Néha mondják, hogy a nevelt lány hogy hasonlít rám.
“Mi vagyunk anya és apa. A vér szerinti szüleiket édesanyának és édesapának hívják. Virág hatéves, már érti, hogy én vagyok az anyukája, de ő nem az én hasamban született.”
“Tegeznek, magáznak, Edit néninek szólítanak.”
“Nem engedem, hogy anyának hívjanak. Esetleg annak, aki úgy kerül ide, hogy pici, és nincs senkije. De a többieknek van anyukája. Nem esne jól a szülőnek sem, ha engem hívna mamának. Egy testvérpár egy- és kétévesen került be, ők úgy hívtak: “anugy”, pedig a többi gyerektől ezt nem láthatták.”
Több hasonló történetet is olvashattok a gyermekvédelemről az SOS Gyermekfalvak által működtetett a Gyereksorsok blogon.
Legközelebb a kapcsolattartásról és a gyerekek elengedéséről mesélnek a nevelőszülők.
Az SOS Gyermekfalvak nevelőszülőket keres. A jelentkezés részletei itt olvashatók!
További cikkek az SOS Gyermekfalvaktól az NLCafén:
- Tíz ismert ember, aki élt nevelőszülőknél vagy intézetben
- Egyedülálló anya vagyok, két örökbefogadott roma kisgyerekkel
- “Nehéz elengedni, de nekem ez a dolgom” – egy nevelőanya története
- “Végigcsináltuk az örökbe adást, de közben belehaltunk” – egy nevelőanya hétköznapjai