Azt gondolná az ember, hogy ha egy krimiíró ír egy gyerekkönyvet, akkor egy gyerek nyomoz majd benne, de az Apufa nagyon távol van ettől…
Két fiam van, az egyik kilencéves, a másik hat, és ők szerették volna, ha mesélek nekik valamit fejből. Egyik este, amikor a vidéki házunkban voltunk, ahol áll egy diófa is, találtam ki ezt a mesét, amit a könyvben leírtam. Eszembe jutott, hogy írjak gyereknyomozós könyvet, de aztán jött egy pályázat, ahol határ- és traumahelyzeteket feldolgozó, gyerekeknek szóló írásokat kerestek. A történetem az apukával, aki meghal, és belekerül a fába, pont illett ehhez a tematikához, ezért született pont ebből a sztoriból az első gyerekkönyvem.
A könyvben leírt történet pontosan ugyanaz, mint amit a fiaidnak is elmeséltél?
Annyiban volt más, hogy akkor kicsit határozottabban benne volt a történetben az apuka halála. A könyvből talán nem annyira egyértelmű, hogy apuka meghal, és belekerül a fába. Nem akartam nagyon direkt lenni, inkább az volt a fontos, hogy a veszteség érzése megjelenjen a történetben.
A krimiírásban pont az a Jo Nesbø a példaképed, aki szintén ír gyerekkönyveket is…
Fontos számomra a skandináv krimik szociális érzékenysége, és szerintem ugyanez jelen van nemcsak a krimijeimben, hanem ebben a könyvemben is. Egy jó skandináv krimi nemcsak szórakoztat, hanem fontos társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet, és ezek feldolgozásában is fontos részt vállal. Ezzel a gondolattal íróként én is tudok azonosulni. Az Apufa társadalmi mondanivalója nem is annyira a gyász feldolgozásában rejlik, hanem abban, hogy a könyv megmutatja, hogy az apukák Magyarországon mennyire nem vesznek részt a gyermekek nevelésében. Folyton távol vannak a gyerekektől, akik nagyon keveset kapnak apából.
Ez tipikusan magyar probléma?
Egy csomó európai országban teljesen más minta van, mint nálunk. Az unokatestvéreim például Svédországban élnek, és ott a férjeikkel úgy osztják meg a gyereknevelési szerepet, hogy az Magyarországon szinte elképzelhetetlen. Ott a férfiak nemcsak szerepet vállalnak a gyereknevelésben, hanem a családmenedzselés minden fázisában részt vesznek. Arrafelé nem egyfajta mecénásként tekintenek rájuk, akiknek csak az a dolguk, hogy dolgozzanak, és eltartsák a többi családtagot. Nálunk mindig az anyára marad a feladat, hogy mit esznek otthon, mikor mosnak, hogyan fizetik be a számlákat, ki vigye a gyereket iskolába, ki kísérje el az úszóedzésre… Ezen a helyzeten Magyarországon javítani kellene, mert az apa szerepe is fontos lenne a gyereknevelésben.
Nálunk sokan nem is tartják igazi férfinak azt, aki ilyen mértékben részt akar venni a gyermeke nevelésében…
Önmagában nem azzal van baj, hogy vannak férfi és női szerepek egy társadalomban, hiszen ez még a skandinávoknál is így van. Amikor a norvég író, Knausgård az egyik könyvében arról írt, hogyan vesz otthon részt a pelenkázásban, az még számára is olyan érzés volt, mintha a saját férfiasságát kérdőjelezte volna meg. Egyszerűen kell lennie egy pontnak, ahol az apa is jobban bekapcsolódik a családja menedzselésébe.
Íróként te sok időt tudsz a családoddal tölteni. Miért foglalkoztatott ennyire ez a probléma?
A saját apám hiánya fontos része volt az életemnek. Ő már egyéves korom körül lelépett, és egyáltalán nem vett részt a nevelésemben. A könyv egyik üzenete számomra pont az, hogy egy olyan apa, aki keveset van a családja mellett, még mindig jobb, mint az, aki soha nincs ott.
A könyvedben leírt apuka egy orvos, aki a rengeteg túlórája miatt alig látta a családját. Nem gondolod, hogy pont azért, mert kevés időt volt velük, az elvesztése is könnyebben feldolgozhatóvá válik?
A történetem a család gyászmunkájának leírása, aminek a legfontosabb része, hogy a gyerekek hogyan kezelik ezt a helyzetet. Pont ebből a helyzetkezelésből látszik, hogy kevésbé erős a kötődésük apához, és ezt így is próbáltam leírni. Az anya viselkedésére és a vele kapcsolatos változásokra sokkal érzékenyebben reagálnak.
Sok gyerekeknek szóló könyv készül a gyász folyamatáról?
Én felkészülésként Patrick Ness könyveit olvastam a témában, bár az ő regényei kicsit idősebb korosztálynak szólnak. Külföldön találtam még rá egy híres illusztrátor, Wolf Erlbruch mesekönyvére, a Duck, Death and the Tulipra, amit még a svéd nagybácsim mesélt nekem annak idején. Ezt elmeséltem a saját fiaimnak is később úgy, hogy lefordítottam nekik. Erlbruchnak nagyon szeretem még a Mese a vakondról, akinek a fejére csináltak című könyvét is, ami szintén egy okos, traumafeldolgozós mese, és ilyenből szerencsére egyre többet találhatunk.
Az Apufát hány éves kortól ajánlanád?
Hatéves kor felett valószínűleg érthetőbb, mint hatéves kor alatt. A hatéves kor alatti gyerekirodalom kicsit egyszerűbb, neutrálisabb témákról szól. A mesék többségében nagyon fontos elem a traumafeldolgozás, és a legjobb mesék valóban képesek segíteni, ezért is érdemes az embernek megtalálni a saját meséit. Felnőtt fejjel érdemes utánagondolni, hogy miért szerettük annyira azokat a meséket, amiket a gyerekkorunkban a legtöbbször akartunk hallani. A kedvenc gyerekkori meséink sok mindent elárulnak rólunk.
Egy olvasni tudó gyerek esetében a könyvedet a gyerek kezébe adnád, vagy a nehezebb témája miatt jobb, ha a szülő olvassa neki fel?
Mind a kettő jó megoldás. A meséknek van egy olyan tök jó hatása, hogy ha a történet megmozgatja a gyereket, akkor ő úgyis kérdezni fog, a szülőnek pedig bizonyos értelemben kutya kötelessége ezekre a kérdésekre válaszolni. A mesék feldobnak egy témát, amiről szülők és gyerekek tudnak egymással beszélgetni, ami szintén segíthet a traumák feldolgozásában.
Szerinted az Apufa csak olyan gyerekeknek való, akik már átéltek valamilyen nagyobb veszteséget?
Igen, elsősorban azok a gyerekek fogják értékelni, akik már elveszítettek valakit. Nem feltétlenül egy olyan közeli valakit, mint apa, hanem akár a nagymamát, nagypapát vagy a dédszülőt. Viszont a könyv arról is szól, hogy milyen jó, ha apa többet van otthon, így azok a gyerekek is kötődhetnek hozzá, akik ilyen veszteséget még nem éltek át.
A mesét eredetileg a saját fiaidnak találtad ki. Nekik volt olyan traumatikus veszteségélményük, amit segítettél feldolgozni a történet által?
Igazából igen, de ezt ők másképp élték meg, mivel nem ismerték azokat a nagyszülőket, akiket elveszítettek. Az én apukám és a feleségem anyukája sem él, sőt már akkor sem éltek, amikor a gyerekeink megszülettek, de a fiaink mégis nagyon gyakran kérdezgetik, hogy mi történt velük. Érdekli őket, hogy mi történt velük a haláluk után, és részt vesznek-e valamilyen formában a mi életünkben. Pont ezért foglaltam bele az Apufába a “mi történik velünk a halál után” témáját is.
Az Apufa egyszeri kitérő volt a krimiírói karrieredben, vagy tervezel még gyerekkönyveket írni?
Sokat gondolkoztam azon, hogy a magyar társadalom egyik legnagyobb problémáját, az alkoholizmust hogyan tudnám gyerekkönyves formában feldolgozni. Mit csinál egy gyerek akkor, ha észreveszi, hogy a szülei folyton részegek? Egyelőre abban gondolkodom, hogy mindig megjelenik egy szörny, amikor a szülők elkezdenek inni, vagy ők maguk válnak szörnyekké a gyermekük képzeletében… Inkább a krimiírói karrieremmel kapcsolatban vannak kételyeim. Én kortárs magyar közegben játszódó krimiket írok, és egyre inkább hajlok arra, hogy manapság ilyeneket nem lehet írni. Annyira romlottnak érzem ezt a mostani közeget, hogy nincs annyira kedvem krimit írni. Annyiféle problémáról lehetne írni, hogy azt se tudom, igazából melyikről kéne. Mostanság inkább a domestic thriller műfaja foglalkoztat, amibe beletartozik például a családon belüli erőszak témája is.
