Sokszor látlak titeket, szinte egyszerre szoktunk megérkezni a buszpályaudvarra. Általában a telefonodat böngészed egykedvűen, vagy épp hívást intézel még. Nyilván te is olyan helyen dolgozol, ahol a napi munkaidő ébredéstől akár elalvásig is eltart. Nagyjából egykorúak lehetünk, te is érzed már, hogy közel a negyven, kevesebb a türelmed, több az ősz hajszálad, és még több olyan életesemény van már mögötted, ami az ember életében általában csak egyszer következik be. Hiába, már nénik vagyunk, nem csajok – legalábbis az olyan gyerekek szemében, amilyen a kislányod is.
Nyolcéves forma lehet, halk szavú, picit szégyenlős, de huncut gyerek. Okos, kék szemével szüntelenül figyeli a világot maga körül – különösen téged. Megvárja, míg leteszed a telefont, hagy pár szusszanásnyi levegőt, aztán szép lassan megpróbál a figyelmed fókuszába kerülni. Előttem ültök, látom, úgy dörgölőzik hozzád, mint egy kismacska. Súgva kérdezni próbál, újságol ezt-azt. Apró gyerekkalandokat, élményeket, amik megérintették. Vágyakat, amiket szeretne valóra váltani. Veled.
“Anya, tudod, mit mesélt ma a Kitti? Azt, hogy látta a kisoroszlánokat az állatkertben, és nagyon csintalanok voltak. Állandóan lebirkózták egymást. Anya, mi mikor megyünk az állatkertbe?”
“Fogalmam sincs, kislányom” – csattan a busz padlóján a szomorkás válasz, és nekem elfacsarodik a szívem. A gyerek elhallgat. Szinte hallom, ahogy forognak a fogaskerekek a kis fejében. Mit kérdezzen, mit csináljon, mivel billentsen ki? Mivel vidíthatna föl egy kicsit?
Eltöprengek, miközben döcögve magunk mögött hagyjuk a várost. Emlékeztet egykori önmagamra – te pedig anyámra. Többnyire ő is fáradt volt, és gondterhelt, sokat kellett keccsölnie, hogy eltartson bennünket. Nyomta a vállát rengeteg gond, baj, súlyos titok, amit gyerekfejjel nem érthettem, de ösztönösen szerettem volna könnyíteni rajta valahogy. Mindennél jobban vágytam a figyelmét, a dicséretét, a mosolyát. A szeretetét. Belegebedtem abba, hogy hiába voltam osztályelső, jó kislány, mégis mindig fontosabb volt neki valami nálam. A munka, a számlák, a napi gondok, az ital… Én mindig “majd jövő karácsonyra” kaptam meg a biciklit, a legót. Dicséret is csak az év végi bizonyítványosztáskor járt. De az csak egyszer volt egy évben. A többi 364 nap tele volt szorongással, kétségbeesett próbálkozással, hogy magamra vonjam anyu figyelmét. Hogy a meleg, csodaszép mosolyából nekem is jusson egy kicsi, ne csak a vevőknek az üzletben, ahol dolgozott.
Leszállunk a buszról, előttem sétáltok. Vagyis csak te sétálsz fásultan, ismét a telefonodba bújva. A kislány melletted ugrál. Egyszer csak cigánykerekezik egyet.
“Anya, láttad?”
“Pont nem figyeltem.”
(Közben rám sandít, én bátorítóan vigyorgok a háttérből.)
“Nem baj, anya, akkor nézd meg ezt!”
És már lendül is kézenállásba.
“Na, ez már jó volt, anya?”
(Továbbra is vigyorogva lépdelek utánuk.)
“Hát, alakul… Annál mindenesetre jobb, mint amit a múlt héten csináltál.”
De még nem elég jó – teszem hozzá magamban keserűen.
A kislány nem mond semmit. Nem hisztizik, nem keseredik el. Próbálkozik újra. És újra. De a dicséret, amire vágyik, nem érkezik meg az utca sarkáig, ahol aztán elválnak útjaink.
Én nem vagyok még szülő, ez tény, de voltam éppen elég sokáig nem elég jó gyerek, és lettem komplexusos, bizonytalan, szorongó felnőtt. Olyan ember, akinek mégsem fér a fejébe, hogy lehet őt szeretni. Nemcsak a teljesítményéért, nemcsak akkor, ha valamit hibátlanul csinál, hanem a puszta lényéért is. Önmagáért.
Szóval kedves anyuka, nem tudhatom, milyen problémák nyomják a lelkedet, de tudom, látom, hogy nagyon nehéz neked. Mégis olyan jó lenne, ha észrevennéd, hogy túl minden bajon, ott van egy kis csoda az életedben, akiért sokan irigyelhetnek. Hiába ő a kicsi, és te vagy a nagy, mégis mindig az az érzésem, hogy ő tart össze téged. Szomjazik a figyelmedre, egy simogatásra, egy dicséretre. Ne foszd meg a szeretetedtől, hadd kapja meg azt, ami jár neki! Figyelj rá, ezzel adod neki a legtöbbet. Ettől lesz ő boldog gyerek, és így leszel te is egy kicsit kevésbé gondterhelt felnőtt.