„Tuti, hogy életében egyszer mindenki látott már ilyen posztot: ilyen csöpögős-romantikus, szerelmeslevél-szerűt, amiben a pár egyik tagja a szívének kedves másikhoz szól. Mindezt úgy, hogy nem spórol a nagyszabású jelzőkkel, hiszen pontosan tudja, hogy szavainak közönsége is van. Méghozzá nem is kicsi” – így kezdi a The Huffington Poston megjelent nyílt levelét Molly Tolar.
A feleség, aki hat éve mondott igent élete szerelmének, elárulja, az elmúlt évben meglehetősen sűrűn botlott ilyen vallomásokba, és azon kapta magát, hogy bizony féltékeny a megszólítottakra, hiszen az ő férje az elmúlt hat évben gyakorlatilag egyetlenegyszer sem posztolt róla vagy éppen neki.
Sosem kommentelgeti a képeimet. Nem írja alájuk, hogy mennyire szexi és csodálatos vagyok, se azt, hogy mennyire szeret. Ennek ellenére boldog a házasságunk, és szerelmesek vagyunk egymásba. Immár hat éve. Hogy ezt miért nem mutatja netes platformokon? Mert egyszerűen nem érzi szükségét.
„A férjem egyáltalán nem érzi úgy, hogy az ismerőseivel is tudatnia kellene, hogy szeret engem. Egyszerűen csak szeret engem” – írja Molly, majd hozzáteszi, sokkal többre tartja, amikor a férje puszival és forró kávéval ébreszti, összeporszívóz helyette, vagy megveszi a vacsorát, mint azt értékelné, hogy ömlengős posztot írjon róla a Facebookon.
„Ismeritek azt a mondást, hogy a tett az első, a szó a második? Nem véletlenül mondogatják.” Molly azt mondja, ahogy erről gondolkodott, rájött, hogy a féltékenység, amit a romantikus posztokat olvasgatva érzett, az ő problémája, nem a férjéé. „Úgy döntöttem, ahelyett, hogy a neten élném az érzelmi életemet, és olyasmire várok, ami felesleges, elmondom a férjemnek, hogy érzek iránta mindennap. Szavakkal, apró gesztusokkal, ahogy ő is teszi, mióta csak feleségül mentem hozzá.”