A tavalyi nyaralásunk kimaradt, mert a kisfiunk épp május végére időzítette a megszületését, és egy kétéves nyaralásmentes időszak után a feleségemmel úgy éreztük, hogy tutira bekattanunk, ha idén sem megyünk sehová. Persze tudtuk, hogy gyerekkel – pláne ennyire picivel – a nyaralás nem lesz ugyanolyan, mint rég, de az szóba se jöhetett, hogy ennyi időre lepasszoljuk valamelyik nagymamának: még egy napot sem töltött külön tőlünk, nemhogy tízet.
A repülőgépet kizártuk, ezt az extra stresszforrást nem akartuk bevállalni a babánkkal, és mivel ragaszkodtunk a tengerparthoz és ahhoz, hogy viszonylag rövid idő alatt leérjünk, maradt Horvátország és azon belül is Rovinj. Az, hogy egy kis hotelszobában legyünk tíz napig hárman összezárva, elég kísértetiesnek tűnt, így egy jól felszerelt konyhával felturbózott apartman mellett tettük le a voksunk, ami jó döntésnek bizonyult. Persze a gyerek itthon nagy nehezen kialakult napi menetrendje a vakáción alapból borul, szóval tényleg nem tudtuk, hogy mire számíthatunk a kisfiunktól. Még az is benne volt a pakliban, hogy fáradtabban jövünk haza, mint ahogy elmentünk.
A szerző saját fotója
Ne vigyük túlzásba
A kezdés biztató volt. A pihenőkkel együtt bő nyolcórás útból a fiunk hetet teljes békében, nagyrészt alvással töltött a gyerekülésében, és csak az utolsó órában került elő a sírás a repertoárjából. Odaértünk, a szállásunkat is csípte, úgy rohangálta körbe, hogy látszott rajta: itt bizony nem lesz honvágy vagy bármi gond a környezetváltozásból.
Nálunk tapasztaltabb szülőtársaink figyelmeztettek, hogy túl sok programot ne tervezzünk, és inkább csak lógjunk/pihenjünk, akkor nem lesz baj. Próbáltunk hallgatni rájuk, de nem bírtunk a vérünkkel: minket nem olyan fából faragtak, hogy a vakáció teljes idejében a tengerparton dögöljünk.
Amikor jól működött, és amikor nem
Amikor simán csak kimentünk a tengerhez, fürödtünk, a parton kavicsoztunk, és ettünk egy jót a strandbüfében, a dolog tök jól működött. Azonban ahogy bármi mást akartunk a felsoroltakon kívül – oké, némi játszóterezés és egy fagyizós séta a városban még belefért –, jött a földi pokol.
Legambiciózusabb tervünk az volt, hogy az egyik nap átmegyünk Pulába amfiteátrumot és várost nézni, utána pedig átugrunk a közeli Medulinba a homokos partra strandolni. Ebből az lett, hogy fiunk már a parkolási nehézségek közepette minden türelmét elvesztette, és esze ágában sem volt a 34 fokban élvezni a városi sétát, heves sírással jutalmazva minket. Másfél óra és egy ebédelési próbálkozás után menekülőre fogtuk.
Ha bírunk magunkkal, itt rögtön hazamegyünk, de nem, mi ragaszkodtunk a homokos partszakaszhoz. Az eredmény? Boldi az újabb parkolási mizériától teljesen besokallt, és amikor próbáltuk ráadni a fürdőnaciját, már annyira készen volt, hogy a tengerbe menve úgy üvöltött, mint akit épp nyúznak, mi pedig szigorú tekintetek gyűrűjében menekültünk ki a vízből, majd a strandról is úgy általában.
Nem volt szerencsénk a vacsorás próbálkozásainkkal sem. Amikor magunkra főztünk, az mindig csodásan sült el – aranydurbincs rulez –, de amikor kétszer is próbáltunk étteremben haltálakat enni, a fiunk egy percre sem bírt nyugton maradni. Csak úgy bírtunk megvacsorázni, hogy amíg az egyikünk evett, a másik elment Boldival sétálni/játszani. Módszerünk láttán a szomszéd asztaloknál ülők látványosan jól szórakoztak. Mi kevésbé.
Konklúzió
A vicces az, hogy a buktatókkal az indulás előtt is tisztában voltunk, és a gondok mindig akkor következtek csak be, amikor feszegetni próbáltuk a határokat. Erre a totyogónk szinte mindig negatívan reagált. De amikor tartottuk magunkat a tempójához és az alvási/evési igényeihez, a jutalmunk mindig egy pihentető, lazulós, stresszmentes nap lett. Remélem, legközelebb már jobban csináljuk.