Kedves Anya és Apa!
Kamasznak lenni jó, ezt nem tagadom. Bedugni a fülest, maxon üvöltetni a zenét, és figyelmen kívül hagyni a világot, mindent és mindenkit. Azonban néha legszívesebben kifutnék a világból, vagy elsüllyednék szégyenemben. Mondok erre egy példát. Átjön az a srác, aki tetszik, otthon pedig előkerülnek a jól ismert meztelen képek a kisgyerekkorszakból, ami amúgy egy családi összejövetel során poén, na de könyörgöm, egy fiú előtt? Totál égő…
Vagy épp nyugodtan ülök a fotelemben, az ágyamon, és csetelek a barátaimmal, esetleg egy fiúval. Ekkor jössz te, Anya. Persze kopogás nélkül. Odaállsz fölém, és próbálsz belelesni a telefonomba, majd jön a „kivel beszélsz?” kíváncsiskodás. Természetesen meg vagy sértődve, ha nem mondom meg, esetleg még rád is szólok, hogy anya, azért tényleg már… Az csak a hab a tortán, hogy amikor nagy duzzogva kimész a szobámból, akkor az ajtót „elfelejted” becsukni. Mert én csak poénból csuktam be előtte, véletlenül sem azért, hogy úgy is maradjon, esetleg mert egy kis magányra vágyom! Ha veszem a bátorságot, és ezt közlöm veled, megkapom, hogy „de miért kell mindig becsukni az ajtót?”, és lássanak csodát, megint 1-0 a javadra, mert ha vitatkozom, a végén még szemtelen is vagyok…
Egy újabb ismerős és gyakori eset, hogy mondjuk kérni szeretnék valamit. Engedjetek el valahova a barátaimmal, ne kelljen mosogatnom, éjfél előtt elaludnom, hadd maradjak ágyban tízig, lehessek egész nap pizsiben, tarthassak egy olyan napot, amikor semmit, de tényleg semmit nem csinálok, csak – ahogy Anya, te mondanád – „görnyedek a gép előtt”. Ezekre a válasz általában egy jó kövér, hatalmas nem. Mert elvárjátok, hogy segítsek a házimunkában, felkeljek időben, lehetőleg csak jó jegyeket hozzak, ne gépezzek pár óránál többet, stb. stb… Ilyenkor, kedves Anya és Apa, tisztára az az érzésem, hogy elfelejtettétek, milyen kamasznak lenni. Elfelejtettétek, mekkora buli sorozatokat nézni egész nap, hogy milyen jó késő estig beszélgetni a barátokkal, és hogy néha igenis klassz egész nap kócos hajjal, pizsiben feküdni a sötét szobában, és egészségtelen kajákat enni. Elfelejtitek azt is, hogy a házimunka nektek sem volt a szívetek csücske tizenévesen. Mellesleg ilyenkor jön a szokásos „amikor én ennyi idős voltam” duma… De hát a világ változik, nem? Persze, nem mondom, hogy nem illene segítenem egy kicsit, de úgy mindentől elmegy a kedvem, ha másodjára már felemelitek a hangotokat, pedig csak annyit mondtam, hogy mindjárt. Na, ez meg a másik. Amikor ti kértek valamit, és én erre annyit mondok, hogy „mindjárt”, vagy hogy „egy pillanat”, ti már jöttök is, hogy nem mindjárt, hanem most. De ha éppen be akarok fejezni egy üzenetet? Vagy meg akarom várni a mondat végét a filmben? Esetleg megállítanék egy játékot? Leírnék még egy szót a háziban? Jó, az utolsó nem annyira tipikus, de azt hiszem, érthető voltam.
Dorka, a levél írója
Mondok még valamit, ami igazán fájó a legtöbbünknek. Minket, gyerekeket kiskorunk óta arra tanítotok, hogy fogadjuk el a vereséget, és ismerjük el más igazát. De vajon ti, felnőttek mikor ismeritek el, ha nincs igazatok? Mi hányszor hallhatjuk, hogy „oké, bocs, igazad volt”? Na jó, nem akarok igazságtalan lenni, ti ketten még csak-csak bevalljátok, ha tévedtek, de a legtöbb felnőtt egy gyerekkel szemben totál képtelen erre. Mert a felnőttek mindig, mindent jobban tudnak nálunk. Így kellett volna ezt megbeszélni a tanárral, nem úgy, ezt kellett volna venni ajándékba, nem azt, ilyen a jó osztálykirándulás, nem olyan, sorolhatnám még estig. Hát, marhára nincs mindig igazatok. De nekünk persze kötelességünk azonnal beismerni, hogy tévedtünk.
Szintén kritikus pont a részetekről a legelső mondat, amikor bejöttök a szobába. „Úristen! Mekkora disznóól van itt már megint!” Legalábbis, Anya, te az esetek többségében így kezded. Miért van itt ennyi mosatlan? Miért nem dobtad ki a szemetet? Miért nem vitted ki a szennyest? Miért nem pakoltad el a ruháid? Miért nem ágyaztál még be? Kérdések hada… Általános vita köztünk, de hát könyörgöm, az én szobám, nekem kell nézni, nem neked. Majd én kiviszem, kidobom, elpakolom, elrakom és beágyazom, ha zavar. Bár, hozzáteszem, általában nem szokott zavarni…
A kaján is folyton csak veszekedtek. Mindenkivel megesik, hogy nem éhes annyira, nem kívánja az adott kaját. Velem is. Szóval, kedves Anya és Apa, ha elém raktok valamit, aminek nem a száz, hanem mondjuk „csak” a nyolcvan százalékát eszem meg, ne akarjátok belém diktálni az egészet, ne sértődjetek meg, hogy biztos nem ízlik, pedig ti órák óta a konyhában álltok kizárólag emiatt. Ne akarjatok bűntudatot kelteni, és ne mondogassátok, hogy „bezzeg én mindent megettem, amit elém raktak, a paradicsomos káposztától a lebbencslevesig”, mert egyrészt ezek ti vagytok, és nem én, másrészt, már elnézést, de kötve hiszem, hogy húsz éven keresztül minden áldott nap megettétek az összes kaját…
A reggeli szitu a másik. Nos, ez így szokott kinézni. Felveszek valamilyen pólót a kedvenc fekete farmeremmel, majd amikor meglátjátok, közlitek, hogy öltözzek át, mert már megint ez a nadrág van rajtam, már megint ugyanaz a típusú póló és megint az az unalmas kapucnis pulcsim, és ezeknél van százszor jobb is a szekrényemben, ha rendet raknék, tudnám, és hogy egyébként is ezt meg azt nem is hordtam még, szóval minek vettük meg. Anya, Apa… Tizennégy éves vagyok, kétéves korom óta szobatiszta, mellesleg kábé négyéves korom óta fel tudok öltözni egyedül, szóval köszi, de megoldom. És mi van, ha most is ehhez a szetthez van kedvem? Nem lesz világvége, nyugalom…
Sorolhatnám még naphosszat, hiszen rengeteg bosszantó, kisebb-nagyobb rossz szokásotok van. Azonban el kell ismernem, nélkületek nem boldogulnék. Életem minden nagyon fontos és kevésbé fontos percében ott voltatok mellettem. Tény, hogy gyakran vitatkozunk, és néha sajnos veszekszünk is, de szerintem tudjátok, hogy akkor is nagyon szeretlek titeket, amikor leégettek, amikor kopogás nélkül jöttök be, amikor túl kíváncsiak vagytok, amikor nem csukjátok be az ajtót, amikor nem engedtek meg valamit, amikor lecsesztek valamiért, és amikor nem fogadjátok el, hogy nincs igazatok. Mindezek ellenére, minden pillanatban szeretlek mindkettőtöket.
Dorka
(Írta: Petrus Dóra, 9.-es gimnazista)
Drága Kislányom!
Számunkra a legjobb dolog az életben, hogy a te szüleid lehetünk. Ugyanakkor néhány dolog pici nehézséget okoz a gyereknevelésben, ezeket szeretném most apád és a magam nevében veled megosztani, mert bízom abban, hogy ha elolvasod, az értelmi képességeid és az érzelmi intelligenciád segítségével kevesebb konfliktusunk lehet a jövőben.
Amikor kicsi voltál, esténként mindennap játszottunk valamit. Ma a világ összes noszogatása is kevés ehhez, jó esetben hétvégén előkerül egy társas vagy a magyar kártya, amit annyira szeretsz. Rendben, fontosak lettek a barátok, de mégiscsak túlzásnak érzem, hogy inkább csak akkor lehet már jót beszélgetni, ha beülünk a kocsiba, hosszasan utazunk valahova, és rád „parancsolok”, hogy tedd le azt a nyavalyás telefont végre. A játékok pedig szinte már csak a suliszünetek és a nyaralások alkalmával kerülnek elő.
Apropó telefon. Borzasztóan nehezen viselem, hogy állandóan a kezed ügyében van. Rezeg, berreg, csipog, villog, és te máris csekkolod, hogy ki és mit üzent. Úgy kétpercenként. Még a húgod szobájába is magaddal viszed esténként, amikor néha te mesélsz neki, ezt már tényleg nehéz szó nélkül megállni, lásd be, kérlek. Tavasszal megbeszéltük, hogy túl nagyra nőtt a dolog, ebben te is egyetértettél velünk. Fel is néztünk rád ezért. Megállapodtunk (a te ötleted volt), hogy naponta három óra digitális diétát tartunk, hétvégén naponta ötöt, te is, mi is, vagyis ebben az időszakban senkinél nem lesz telefon, nálad sem. Jól működött, visszakúsztak a hobbik az életedbe, gyakrabban előjöttél a szobádból, szemmel láthatóan megszűnt az állandó „készenlét”, a „jaj csak nehogy valamiről lemaradjak” érzés a szemedben. Nyáron aztán megint kicsúszott a kezünk közül a dolog. Most vár ránk megint egy kisebb vita ezzel kapcsolatban, kicsit tartok tőle, bevallom. Tudod, milyen vagyok, folyton izgulok, hogy nehogy függő legyél, de azt sem szeretném, ha kipörögnél a baráti körödből. Nehéz ügy ez egy szülőnek, jó lenne ezzel kapcsolatban némi empátia a részedről.
Amúgy egy sor dolgot meg szoktál érteni, ezt nagyon díjazom benned. Megértetted például, hogy miért nem engedjük, hogy az utcán zenét hallgass, és ezt be is tartod. Pedig amúgy folyton zenét hallgatnál. Ez tök jó érzés egy szülőnek, aki úgyis folyton aggódik valami miatt, legalább amiatt nem kell, hogy nem figyelsz a HÉV-re.
Szerintem te is értékelhetnél egy csomó mindent bennünk. Az igazságérzeted az egekben van, kicsit az egód is (inkább nagyon, mit nagyon, most, hogy így jobban belegondolok, brutálisan nagy az egód), de azt ritkán veszed észre, hogy egy csomó mindenben mi alkalmazkodunk hozzád. Hogy rendben van, hogy folyton üvölt a zene, hogy folyton valamelyik barátnődnél akarsz aludni, vagy folyton itt alszik valaki, hogy esténként órákig fürdesz, és hogy bizonyos ruhákat (amiket együtt vettünk) nem vagy hajlandó aztán mégsem felvenni. Jó, utóbbiért veszekszünk kicsit, mert zavar minket a kvázi kidobott pénz. Igyekszünk jó képet vágni ahhoz a változó lelkiállapotodhoz is, hogy az egyik percben felcsattansz, beolvasol nekünk valamiért („Hetek óta ígéred, anya, hogy felhívod Eszti szüleit a buli miatt”), aztán a következő percben már ott sündörögsz, hogy így szeretsz, meg úgy szeretsz. Támogatunk mindenben, legyen az kosárlabda, felvételi vagy épp fotószakkör, és ami a legfontosabb, a barátaiddal való programok özöne. Hozunk-viszünk, meghallgatunk, együtt tanulunk, ha szükséged van a segítségünkre, általában megveszünk mindent, amire csak szükséged lehet, ráadásul úgy, hogy nem érezzük áldozatnak, ha emiatt sokat kell túlóráznunk. (Márpedig sokat kell.) Mindez persze egyfelől a világ legtermészetesebb dolga, de van benne egy csomó plusztörődés, pluszszeretet is részünkről, rosszul esik, hogy ezt nem értékeled sokkal jobban, helyette folyton elégedetlenkedsz velünk.
Dorka anyukája, aki a maga és Dorka apukája nevében válaszlevelet ír Dorkának
Mindezért elég nehéz megérteni, hogy miért kapod fel a vizet, amikor esetleg nem bólintunk rá valamire azonnal. Emlékszel, amikor ütközött a húgod szülinapja a barátnőd szülinapi bulijával? Először nem akartalak elengedni, legalábbis szerettelek volna lebeszélni róla, erre úgy megsértődtél, hogy azonnal berohantál a szobádba. Úgyis találunk ilyenkor valamilyen megoldást, miért nem lehet egy ilyen helyzetet normálisan megbeszélni egymással? Olyan jó lenne, ha higgadt tudnál maradni, ha elmondanád az érveidet, tudod, hogy meggyőzhető vagyok én is, apád is!
Házimunka. Szerintem egyetértünk abban, hogy ez nem csak a felnőttek dolga egy családban. Többször volt róla szó, hogy bizonyos dolgok fixen a te hatáskörödben lesznek, ilyen például a mosogatógép kipakolása, hétvégente a közös rendrakás az étkezőben, a terítés, néha a bevásárlás a sarki boltban. Ehhez képest mindig figyelmeztetni kell rá. Olyan jólesne arra haza menni, hogy üres a mosogatógép!
Abban igazad van, hogy a te szobád a te birodalmad, de szülőként kicsit nehéz végignézni, hogy a nemrég felújított, gyönyörű szobádban össze-vissza vannak hányva a ruhák, könyvek, hogy a koszos bögrékről, poharakról, tálakról már ne is beszéljek. Nem várok el maximális rendet, de olyan jó lenne, ha néha magadtól is eszedbe jutna, hogy egy-egy napra rend legyen, nem csak akkor, amikor már ötször szólok érte!
Van egy-két szó is, ami az agyamra megy. Az egyik a mindjárt. Megkérlek, hogy gyere vacsorázni, jön a mindjárt, majd eltelik jó pár perc, és semmi. Ismét szólok, ismét mondod, hogy mindjárt, megint semmi. És akkor ne legyek ideges, hogy megint kihűl az étel, hogy megint megesszük a felét, mire kijössz, hogy megint rád kell várni. Na, ilyenkor szoktam azt mondani, hogy csak a szeretet végtelen, a türelem nem. Ebben szerintem igazam lehet.
Egyébként annyi mindent szeretünk benned, hogy felsorolni sem lehetne. Ezen pedig nem fog változtatni sem az, ha mindig veszekedni kell veled a házimunka miatt, sem az, ha újra és újra egymás fejére olvassuk a másik hibáit, vagy hogy folyton kikéred magadnak, hogy nem hagyunk elég önállóságot. Mert ez már csak így van, időnként egymás agyára megyünk, de ha akár csak két napot el kell töltenünk nélküled, lőttek a komfortérzetünknek. Az a lényeg, hogy vagy nekünk, és hogy van kivel veszekednünk, fontos és kevésbé fontos dolgok miatt.
Anya