Akinek van egyedülálló ismerőse – legyen az férfi vagy nő –, aki volt már terhes, vagy tologatott kialvatlanul, karikás szemekkel pár hetes újszülöttet, annak
nem kell bemutatnom a magyar nemzet legősibb tradícióját. Most nem a cefrézésre, hanem a tapintatlanságra gondolok.
Egészen pontosan azokra a kérdésekre, amikről csak én és még egy maroknyi ember gondoljuk úgy, hogy a magánszféra intim dolgai.
Mások, akik jó sokan vannak, úgy vélik, az teljesen természetes dolog, ha a magánéletünk az utcán kerül terítékre, ordítva, hogy az is jól hallja, aki néhány utcával arrébb a légkalapácsot tartja. Az, hogy van-e már valaki, hogy mikor megyünk már férjhez, és hogy mikor jön már a baba, illetve hogy szopik-e a gyerek, közkinccsé válik.
Ölünk nedvei, ciklusunk és lelki életünk finom rezdülései közbeszéd tárgyává lesznek.
Én és még néhányan, akik nem feltétlenül gondolják azt, hogy az egysejtűek fejlettségi szintjén éljük az életet, néhanap a dühtől fortyogva vesszük tudomásul, hogy lassan, de biztosan elveszítjük a csatát Indiszkréció zsoldos hadai ellen. És aki azt hiszi, hogy a tapintatlan kérdések sorának vége szakad, nagyon téved.
Jelen idő szerint én a negyedik fázisban vagyok. Ez az és mikor jön a második?, illetve az és mikor lesz tesó? korszaka. Mert ha valami, az aztán teljesen természetes, hogy az első gyerek után másfél-két évvel később jön a tesó. Ez amolyan vezérelv, princípium. A tesó.
Bevallom, eleinte próbálkoztam azzal, hogy kedvesnek szánt mosollyal, a lefegyverzés és a további kérdések megakasztásának szándékával azt mondjam, nem tervezünk több gyereket, erre egy kaján mosoly, egy legyintés és egy “ugyan, ugyan, nem kell azt tervezni, majd jön” vagy egy “na, majd meggondoljátok” volt a válasz. Legnagyobb meglepetésemre senki nem vette komolyan, amit mondtam. Aztán egy idő után leszoktam arról, hogy válaszoljak. Vagy heherészek, vagy úgy teszek, mintha nem hallottam volna meg az indiszkrét tahót. Vissza csak akkor szólok, mikor azt, hogy mikor lesz tesó, nem tőlem, hanem a négyéves gyerekemtől kérdezik vigyorogva.
Megragadom hát az alkalmat, és kijelentem ország-világ előtt, hogy a kislányunknak nem lesz tesója. Nem akarunk. Sem a férjem, sem én.
Nagyon szívesen beszélek arról is, hogy miért, mert azt, hogy a szülés után hány hétig véreztem, az nyilván utcai téma ismerősök között, de az, hogy valakinek miért egy gyereke van, az tabu téma Magyarországon.
Először is, nem hiszek abban, hogy a testvér léte szükséges.
Nem hiszek abban, hogy a testvérek közötti kötelék olyan hihetetlenül erős és fontos lenne, nem hiszek abban sem, hogy életük végéig összetartanak, segítik egymást és “nem lesz egyedül a gyerek a világban“. Túl sok olyan családot láttam, ahol semmiféle összetartás és erős kötelék nem volt, nemhogy a testvérek, de még a szülők között sem. Gyerekként sem, felnőttként meg pláne: nincs összefogás, nincs egymás segítése, mindenki küzd a sajátjaival, mint malac a jégen.
Túl sok testvért láttam örökségen, pár tízezres koncon marakodni, sógorokat, sógornőket ölre menni, túl sok szülőt láttam, akik igazságtalanul bántak a saját gyerekeikkel, különbséget téve a testvérek között, túl sok unokát, aki szerint a mama a többi unokával kivételez. Hol van hát az a testvéri kötelék, az a különleges és feltétlenül és csakis szeretetteljes kapcsolat, ami a testvéreket jellemzi? Nem tagadom, van ilyen. És azt is tudom, hogy majd jól be is kommentelik, mert a kommentelők életénél nincs tökéletesebb.
Nem hiszek továbbá az egykék áltudományos megítélésében, gondolok itt ilyen baromságokra, hogy unatkozik a gyerek, meg arra, hogy egykének lenni alapvetően rossz, és minden felnőtt gyerek szeretett volna tesót.
A legjobb példa erre én vagyok, én egyáltalán nem szerettem volna tesót, főleg kiskamaszként, mikor azt láttam, hogy a barátnőm nap mint nap hajba kap a nővérével, ütik-karmolják egymást, ott csesznek ki egymással, ahol tudnak, patikamérlegre van téve, kinek hány dekás az almás pitéje, amit a mama küldött, és számon tartják, kire hány forintot költöttek abban a hónapban. Most már egymás férjét utálják, nem egymást, de kibírják valahogy azt az évi három-négy alkalmat, mikor találkoznak.
Azért van egy gyerekem, mert nekem ennyi pénzem van.
Persze hiszek és bízom magamban, és tudom, hogy képes vagyok ennél több pénzt is keresni, de azon nem második gyereket akarok nevelni. Hanem szeretnék feljebb kapaszkodni a Maslow-piramison, mert úgy gondolom, eleget időztem már a második lépcsőfokon. Ami pénzből jelenleg gazdálkodunk, egy gyerekre elég. És magunkra. És itt nem csak az igényeinkre gondolok, hanem arra is, hogy gondoskodjunk magunkról. Most, hogy később ne a gyerekünknek kelljen. És gondoskodjunk a gyerek jövőjéről is. Hogy “el tudjon indulni a zéletbe” és ez ma már nem feltétlenül a középiskolai ballagásra megvásárolt ezerkettes piros Zsigulit jelenti.
Ahogyan más anyagi megfontolásból szüli a második gyereket, én ugyanebből a megfontolásból nem szültem többet. Persze arról sem illik beszélni, hogy a gyerekvállalás okai között az anyagiak igen előkelő helyen szerepelnek. Mindenki szereti azt gondolni, hogy Esztike meg Zolika azért született, mert Apa és Anya el sem tudták nélküle képzelni az életüket és nem azért, mert Anyának nem volt hova visszamenni dolgozni, a cég ugyanis megszűnt, vagy egyszerűen nem tudta, nem akarta foglalkoztatni és így maradhatott még három évet otthon gyes-en, ahelyett, hogy a munkaügyi központ látogatóit gyarapította volna. Vagy kellett a szocpol (csok), hogy nagyobb lakásba tudjanak költözni. Egyáltalán, lakásba. Albérletből.
Nekem ennyi időm van. Ennyi időm van, egy gyerek fér bele.
A többit másra akarom fordítani. Magamra, a férjemre, a munkámra, a hobbimra. Szeretek úgy ébredni, hogy nem vagyok fáradt, szeretek úgy belenézni a tükörbe, hogy nem vagyok örökké nyúzott, szeretem, ha nem állandó rohanásban és hajszoltságban telnek a napjaim. Egy gyerekkel ezt meg tudom valósítani, és be tudom osztani úgy az időt, hogy minden beleférjen, amit fontosnak tartok, és senki ne maradjon ki belőle.
Nekem ennyi energiám van. És egy gyerekre elegendő figyelmem van.
Igen, itt a napi hatszázhuszonöt anyanézdre is gondolok – nem, nem figyelek mind a hatszázhuszonötre oda, bevallom, és aki azt mondja, ő igen, az hazudik –, hanem arra, hogy így tudom a gyerekemet kísérni az útján, így tudok odafigyelni arra, hogy milyen ember valójában, mik a személyiségjegyei, milyen hibákat követ el, miben jó és miben gyengébb. Hogy valóban ő tudjon kibontakozni, hogy valóban az ő személyisége erősödjön, és olyan ember legyen, aki ő, és ne olyan ember legyen, akit én szeretnék, hogy váljon belőle. Úgy, hogy egy gyerekem van, tudok magamra is figyelni. A testi és lelki szükségleteimre, arra, hogy egy héten csak kétszer rántson be a mókuskerék, ne mindennap.
Hogy egy gyerekem született, a kettőnk döntése. A férjemé és az enyém. Fontos, felelős döntés volt az életünkben, és szeretném, ha mindenki tiszteletben tartaná.
Anyának lenni nem a gyerekek számától függ.
Attól az állami támogatás mértéke meg az adókedvezmény függ. A család sem a gyerekek számától válik családdá. Ahhoz nem kell vérségi kötelék, hogy másokkal szeretetben és támogató szövetségben éljünk. Testvér sem kell a teljes élethez. A teljes élethez boldog, felelős, érett és szabad ember kell. És ilyen ember lehet egyke is.