Lisa óvónő, aki nemcsak a gyerekekért, hanem a költészetért is rajong. Szabadidejében verselő tanfolyamra jár, ahol sem tanára, sem a többi költőaspiráns nem rajong a műveiért, ami nagyon elszomorítja őt. Egy napon az óvodában felfedezi, hogy a csoportból az egyik gyerek, Jimmy Roy magában mormol egy versikét. Egy mesteri versikét. Lisa szép lassan a megszállottjává válik a kissrácnak, és meggyőződése, hogy egy olyan tehetséggel áll szemben, mint amilyen Mozart lehetett annak idején gyerekként. Csakhogy a kisfiú szüleit ez nem érdekli, nem akarják, hogy a fiukból költő legyen. Lisa a saját kezébe veszi az irányítást, és átnyúlva a szülők feje fölött megpróbálja megismertetni a világgal a kis Jimmy Roy művészetét, de ez a lépés legalább annyira szól arról, hogy önmagának is szerezzen végre egy kis elismerést, mint a kisfiúról. A tanítónő egy izgalmas karakterdráma, január 3-tól látható a magyar mozikban. A főszereplőjével, a Golden Globe-díjas Maggie Gyllenhaallal beszélgettem.
Hosszú évek óta vagy a pályán, A tanítónő mégis az első olyan filmed, amit producerként is jegyzel. Miért volt ez a történet számodra ennyire fontos?
Az, hogy producerkedni kezdtem, nem feltétlenül erről a filmről szólt, inkább egy általános döntés volt részemről a jövőre nézve. Nem ez volt az első ilyen munkám, maximum a filmek terén, ugyanis a Fülledt utcák című HBO sorozatomban is közreműködöm producerként. Egyre többször éreztem azt az évek során, hogy nem szeretem, ha csupán egy felbérelt színésznő vagyok, akinek csak az a dolga, hogy megjelenjen a forgatáson és eljátssza, ami a forgatókönyvben szerepel. Ennél mindig sokkal többre tartottam, ha az alkotótársaimnak a kreativitásomra is szükségük van, és jobban bevonnak a filmkészítésbe. A független filmeknél jellemzően amúgy is ez a helyzet, ott egy színész többnyire nem csupán szerepel a filmben, hanem támogatja is azt, elkíséri a fesztiválokra, segít finanszírozót és forgalmazót keresni hozzá, márpedig ezek többnyire produceri munkakörök. Mivel rájöttem, hogy színészként amúgy is sok produceri munkát végzek, azt gondoltam, miért ne tenném akkor ezt hivatalossá?
A tanítónő forgatókönyvét borzasztóan szerettem, és tudtam, hogy el akarom játszani Lisa szerepét, viszont kikötöttem, hogy csak akkor vállalom el, ha producerként is dolgozhatok rajta. Végül segítettem a szereplőválasztásban, az operatőr kiválasztásban, a forgatókönyv fejlesztésében, elmondhattam a véleményemet a vágás során, és nagy szerepem volt abban, hogy a büdzsével kapcsolatban elmenjünk a határokig, most meg népszerűsítem a filmet a fesztiválokon, meg az olyan interjúkban, mint ez is. Valószínűleg ezen munkák nagy részét akkor is elvégeztem volna, ha pusztán színészként működöm közre, így azt éreztem, jár érte egy produceri kredit. Persze azáltal, hogy tényleg producer lettem, én is sok újdonságot tapasztaltam, és rengeteget tanultam azoktól a csodálatos producerektől, akikkel együtt dolgozhattam.
Fotó: David M. Benett/Dave Benett/Getty Images
Ha nem számítjuk a kisfilmjeidet, akkor elmondhatjuk, hogy A tanítónő volt a legkevesebb pénzből készült mozi a filmográfiádban. Milyen nehézségek elé állított, hogy ennyire kis költségvetésből kellett dolgoznotok?
Mindig hihetetlenül nehéz elkészíteni egy filmet, ha nincs rá elég pénzed. Sajnos elmondhatjuk, hogy a nőkről szóló szokatlan és komplex történetek rendszeresen alulfinanszírozottak a szakmánkban, és az évek során mi nők hozzászoktunk ehhez. Egy pillanatra sem jutott eszembe, amikor elvállaltam A tanítónőt, hogy könnyű lesz finanszírozni, és sok pénzünk lesz rá. Ennek ellenére egy percre sem gondoltam arra, hogy ne csináljuk meg a filmet, mert úgy voltam vele, hogy majd megoldjuk valahogy. Sosem hittem volna, hogy egy forgatáson majd a Staten Island-i komp nyilvános mellékhelysége lesz az öltözőm, most mégis így történt, pedig egy film munkálataihoz ennél azért jobb körülményekre lenne szükség. Csak megyünk előre, és csináljuk, miközben sokszor nem tesszük fel a megfelelő kérdéseket. Miért van az, hogy egy női történet esetében méltatlanul kevés pénzből kell dolgoznunk? Miért kell egy nagyjátékfilm forgatását lezavarnunk mindössze huszonkét nap alatt? Miért kell nekünk lenyelni mindezt? Ugyanakkor némi kettősség is van bennem, mert ilyen mostoha körülmények között is megcsináltuk a filmet, aminek nagyon örülök, és amire rendkívül büszke vagyok.
Nicole Kidman úgy támogatja a női alkotókat, hogy megfogadta: legalább minden harmadik filmjét rendezőnővel készíti. Mit gondolsz, ez a helyes út?
Ez nem az én utam, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne jó út. Én elsősorban a minőségre figyelek, amikor a következő munkámat kiválasztom, és azt gondolom, hogy ha mindig ez lesz a fő iránytűm a munkám során, akkor is sok női alkotóval fog összehozni a sors.
Volt alkalmad élesben kipróbálni magad az óvónő munkakörben a forgatás előtt? Mit gondolsz, nagyon más jó óvónőnek és jó édesanyának lenni?
Nehezen hasonlítható össze a kettő. Egy, két vagy három gyerekre vigyázni egészen más kategória, mint mondjuk huszonötre. Én is anyuka vagyok, van egy gyerekem, aki a forgatás idején pont annyi idős volt, mint a filmbéli szereplőtársam, Parker, aki ötéves volt akkor. Az, hogy pontosan tudtam, milyen egy ötéves gyerek, és milyen dolgok érdeklik, nyilván segített abban, hogy könnyen megtaláljam a közös hangot Parkerrel. Otthon mintha egyfolytában csak erre a munkára készültem volna. (nevet)
Mivel az óvodában játszódó jelenetek forgatására sajnálatosan kevés időnk volt, tudtam, hogy csak úgy tudjuk leforgatni őket, ha úgy teszünk, mintha mi is az oviban dolgoznánk, és egy dokumentumfilmet készítenénk az ottani gyerekekről. Ennyi idő alatt képtelenség valami alakításfélét kihozni egy csapatnyi ötévesből, ezért azt kellett elérnünk, hogy természetesen reagáljanak ránk. Sokat dolgoztam együtt egy óvónővel, több alkalommal is bejártam a csoportjába, hogy megismerjenek a gyerekek, bekapcsolódtam a játékaikba, és megtanultam, hogy az óvónők munkája minden, csak nem könnyű.
Jelenet a filmből
Neked van valamilyen módszered arra, hogy szülőként felfedezd a gyerek rejtett tehetségét?
Nem nagyon hiszek ebben. Abban hiszek, hogy minden gyerek különleges és csodálatos.
Mit gondolsz, a szülők vagy a tanárok, óvónők felelőssége, hogy felfedezzék a gyerekek rejtett tehetségét?
Szerintem nem létezik olyan, hogy ötéves gyerekek költőgéniuszok lehetnek. Nem hiszem, hogy a filmünk erről szólna. Itt sokkal inkább Lisa áll a középpontban, aki maga is egy költő, de senki sem hallja meg a hangját, és ez iszonyatosan frusztrálja őt. Úgy gondolja, hogyha már őt magát nem fogadják el költőként, akkor legalább felfedez egy nyers tehetséget, és a mentorává válva szerez magának némi elismerést, ami azért elég problematikus dolog.
Ahogy említetted, Lisa tehetségében senki nem hisz, és ez rendesen rombolja az önbecsülését. Volt olyan pontja a karrierednek, amikor úgy érezted, nem hisznek benned, vagy mondták azt neked valaha, hogy tehetségtelen vagy?
Persze, hogy mondták, nem egyszer és nem is kétszer. Azt hiszem ez egy kicsit mélyebb kérdés, hiszen eleve odáig kellene elmennünk egy tisztességes válaszért, hogy ki az, aki eldöntheti, hogy mi jó és mi rossz? Ki dönt arról, mi süllyed el a szemétdombon, és mi kap majd díjakat? Mit adnak ki és mit nem? Milyen filmre adnak pénzt és milyenre nem? Sajnos azt kell mondanom, hogy nagyon ritkán fordul csak elő, hogy ezeket a döntéseket nők hozhatják meg. A dolog persze változik, méghozzá a jó irányba, csak nagyon lassan. Túl sokáig éltünk egy férfiak által uralt világban, ezért az átállás egy nagyon hosszú folyamat. A filmünk arról is szól, hogy mit teszel nő művészként, ha a férfiak uralta világ nem ad neked esélyt arra, hogy másokhoz is eljusson a hangod? Bemutatjuk, hogy milyen kétségbeesett tettekre sarkallja az embert, ha kiéheztetik arra, hogy végre valaki odafigyeljen rá.
Lisa bizonyos értelemben a mentora szeretne lenni a kis Jimmy Roynak. Neked volt mentorod a pályádon?
Azért abban kiegyezhetünk, hogy egy nagyon furcsa mentor, nem? (nevet)
Abszolút.
Persze nekem is volt mentorom, méghozzá több is, de volt köztük valaki, aki igazán fontos volt az életemben, de sajnos néhány éve elhunyt. Színészetet tanultam tőle, egyben nagyon jó barátnőm volt, aki megmutatta nekem a szakmánk legizgalmasabb, tudatalatti, vad, furcsa és kalandos oldalait, amiért örökre hálás leszek neki.
Az utóbbi években nem készítesz olyan sok filmet mint korábban. Ez azért van, mert a Fülledt utcák című HBO sorozatod olyan sok idődet veszi el, vagy csak nem nagyon találsz olyan filmeket, amik érdekelnének?
A tisztességes asszony című 2014-es minisorozatom óta valóban nem nagyon filmeztem. Azóta megcsináltam a Fülledt utcák első évadát, A tanítónőt, aztán meg a Fülledt utcák második évadát. Az elmúlt években rá kellett jönnöm, hogy borzalmasan nehézzé vált a független filmek finanszírozása, és sokkal könnyebb egy izgalmas projektet tető alá hozni, ha azt valamelyik televízió vagy streaming szolgáltató számára készíted. Fogalmam sincs, hogy miért került a független filmfinanszírozás ilyen nehéz helyzetbe, de egyelőre csak az olyanok jelentik a kiutat, mint a Netflix vagy az HBO. Ha egy igazán izgalmas projekted van, hozzájuk kell fordulni.
Fotó: David M. Benett/Dave Benett/Getty Images
Teljesen más modellben dolgoznak, mint a hagyományos filmforgalmazók, náluk egyáltalán nem a kasszasiker lehetősége a legfőbb szempont abban, hogy odaállnak-e egy projekt mellé vagy sem. Nekik elsősorban a minőség számít. Ha tudod, hogy náluk minőséget kapsz, akkor előfizetsz, és ez az, ami igazán fontos. Ez a modell nekem nagyon fekszik, mert engem sem érdekelt különösebben soha, hogy a filmjeim milyen eredményeket hoznak a mozipénztáraknál. Minden projektre azért mondtam igent, mert bíztam abban, hogy valami értékes születhet belőle.
Most, hogy sikeres producer lettél, esetleg a rendezésben is tervezed kipróbálni magad?
Igen, épp Elena Ferrante regényének filmváltozatán, a The Lost Daughteren dolgozom, aminek magam írom a forgatókönyvét.
Te is benne voltál abban a zsűriben, ami Enyedi Ildikó filmjének, a Testről és lélekrőlnek adta fődíjat Berlinben 2017-ben. Mit gondolsz a filmről?
Ó, egy pillanatra el is felejtettem, hogy a Testről és lélekről egy magyar filmsiker volt. Varázslatos alkotás, és büszke vagyok arra, hogy abban a zsűriben ülhettem, ami felfedezte ezt a filmet a világnak. Vicces, mert épp egy részben Magyarországon játszódó könyvet olvasok, Susan Faludi Előhívás – Mindent apámról című kötetét, és igazán csodálatos könyv.