7 dolog a régi filmekben, ami ma már felháborítónak számítana

Az asszony verve jó

Még ma is bőven akadnak a filmekben asszonyverők, amivel olyan szempontból nincs is baj, hogy sajnos a valóságban is rengetegen vannak, a filmek pedig sok esetben csak azt mutatják be, ami körülöttünk zajlik. Baj akkor van, ha a verést pozitívan, nevelő célzattal akarják bemutatni, a nőverő férfit pozitív karakterként ábrázolják, a megvert nőt pedig úgy, mint aki megérdemelte a verést, mert tanult belőle. Nem kell ahhoz fél évszázadot visszaugranunk az időben, hogy ilyen példákat találjunk. A nagy humanista hírében álló François Truffaut utolsó rendezésében, az 1983-as Végre vasárnapban például Vercel úr (Jean-Louis Trintignant) simán felpofozza a titkárnőjét, Barbarát (Fanny Ardant), amikor a nő kiborul, és a nő nem felháborodva hagyja őt ott a francba ezután, hanem tovább segít a férfinak, hogy a végén még össze is jöjjön vele. Mert ha egy férfi kiborul, azzal nincs baj. Ha egy nő, az már hiszti, amit el lehet intézni egy nagy pofonnal, persze…

A gólyák megalázó avatása hatalmas buli

Úristen, hány és hány filmben tűnt már fel a jelenet, amikor az idősebb diákok megjelennek, és levadásszák a friss húst, hogy valami megalázó feladatot végeztessenek el vele, vagy egyszerűen csak úgy szimplán elverjék. A filmek többsége ezeket a jeleneteket ráadásul végtelenül komikusnak és bulisnak mutatta be, egyáltalán nem tanúsítva semmi együttérzést a nyilvánosan megalázott áldozat iránt, ezzel is beágyazva és elfogadottá téve a bullyingot és a zaklatást az iskolák területén. A Tökéletlen idők című gimis klasszikusban például a főhőst vidám zenére ütlegelik a sportpálya szélén, és a film ezt úgy mutatja be, mintha ezzel nem is lenne komolyabb baj. A gólyatábori erőszakos esetek tömeges nyilvánosságra kerülése után a helyzet lassan, de biztosan kezd megváltozni: ma már akadnak filmek (pl. a 2016-os Beavatás), amik annak mutatják be a gólyává avatást, ami valójában: erőszakos zaklatásnak.

Cigarettázás a kórházban

OK, ez nem annyira felháborító, inkább csak simán meghökkentő kategória. Nemrég néztem meg az HBO Fülledt utcák című sorozatát, melynek egyik epizódjában az egyik mellékszereplő szívrohamot kap, és a barátai meglátogatják a kórházban. Miközben beszélgetnek, nemcsak a látogatók gyújtanak rá vígan a kórházi szobában, hanem maga a beteg is, és ezt az ember eléggé döbbent arccal nézi. A sorozat persze a hetvenes években játszódik, amikor még nemcsak a kórházakban, hanem a reptereken, sőt akár a repülőgépek fedélzetén is rá lehetett gyújtani, és mai fejjel a régi filmekben igencsak furcsa nézni ezt a kontroll nélküli, folyamatos dohányzást.

Állatkínzás

Állatvédők tehetnek keresztbe Enyedi Ildikó Oscar-sikerének

Ma már szinte minden film stáblistáján megjelenik a mondat, miszerint „A film készítése alatt nem sérült meg állat”, de nem volt ez mindig így. A filmesek sokáig az olyan jeleneteknél, amikben egy állat megsérült vagy elpusztult, nem folyamodtak trükkök alkalmazásához, hiszen költséghatékonyabb volt megölni vagy megsebesíteni egy valódi állatot a kamerák előtt. A mennyország kapuja című méregdrága, és hatalmasat bukott filmben például szó szerint felrobbantottak egy lovat, a Ben-Hur ikonikus fogathajtó jelenetének forgatásába pedig több mint száz (!!!) ló pusztult bele. Az ilyen direkt gyilkosságok ma már semmiképp sem férnek bele, de gondatlanságból még manapság is előfordul, hogy egy forgatáson állatok sérüljenek meg. A hobbit első része során például rosszul bántak több háziállattal, ezért kecskék és bárányok pusztultak bele a dehidratáltságba és a fáradtságba.

Whitewashing

“Törekedni kell rá, hogy ne menjen ritkaságszámba, ha roma arcok néznek ránk a mozivászonról”

Whitewashingnak azt a jelenséget nevezzük, amikor egy etnikumhoz tartozó karaktert egy fehérbőrű színész játszik el. Ennek legdurvább formája az volt, amikor a fekete karaktereket feketére festett arcú, fehér színészek alakították (pl. A dzsesszénekes), de ezzel viszonylag korán felhagytak. Ma már az is elképzelhetetlen lenne, hogy egy fehér színészt japánnak maszkírozzanak, ahogy Mickey Rooneyval tették az Álom luxuskivitelben című filmben. Ilyen típusú, ordítóan durva whitewashinggal ma már nem találkozhatunk, de olyasmi simán megesik még ma is, hogy Emma Stone-ra bízzák egy tősgyökeres hawaii-i lány szerepét (Aloha) vagy hogy az igaz történet alapján készült Az Argo-akcióban Ben Affleck játssza egy valójában latin fickó szerepét.

Nyílt és bújtatott homofóbia

Hollywood régmúltjában akadtak olyan sötét idők, amikor a meleg karakterek csak hitvány perverzek, esetleg őrült gonosztevők lehettek. Később az ábrázolásuk annyiban finomodott, hogy a sok feminin vonást felmutató melegek az úgynevezett csajos filmekben tűnhettek fel bájosnak és viccesnek szánt mellékszereplőkként, amire talán a legismertebb példa Rupert Everett karaktere az Álljon meg a nászmenet! című Julia Roberts romkomból. Sok időnek kellett eltelnie, hogy színes, izgalmas és valódinak ható meleg karaktereket kapjunk a filmvásznon, így amikor manapság jön szembe egy sablonfigura, már kirívónak és ízléstelenek hat. Ezzel együtt a homofób viccek és poénkodások is visszaszorulni látszanak, legalábbis Hollywoodban. Nálunk a Valami Amerika 3 pont idén tekerte fel a maximumra őket…

A nők csak szexuális tárgyak

Komplex női karakterek szerencsére már nagyon régóta láthatók a filmvásznon, ugyanakkor akadtak műfajok, ahol nagyon sokáig csak rendkívül sablonos és életszerűtlen női karakterekkel találkozhattunk. Hollywoodban valamiért nagyon sokáig úgy gondolták, hogy egy nő nem lehet vicces, ezért a vígjátékokban rendre a női karakter volt a karót nyelt figura, aki megpróbálta visszatartani a laza és jópofa főhőst a szabadságában, és folyton csak komoly arccal aggodalmaskodott. Sajnos ez a karaktertípus még ma is előfordul, ám szerencsére egyre ritkábban találkozhatunk vele. Ennél eggyel súlyosabb esetnek nevezhetők az akciófilmek női szereplői, akiknek sokszor nem volt több szerepük annál, hogy élő dekorációk, szexuális tárgyak legyenek, illetve motivációk a főszereplő számára például azáltal, hogy meg kell menteni őket. Erre a legismertebb példát a James Bond mozik jelentik, ahol az egyik filmben ezt még azzal is tudták fokozni, hogy a Bond lányt Pussy Galore-nak nevezték el. Ezért van az, hogy az elmúlt két évtizedben minden új Bond lányt játszó színésznő elmondja, hogy az ő karaktere nem tipikus Bond lány, mert esze van, jelleme és önálló egyénisége. Nem szeretnék, ha összekevernék őket a régiekkel…

Nyitókép: Jelenet a Ben Hur című filmből. (fotó: Francois Durand/Getty Images)