Az apa már nem a gyereket látja a fiában, hanem a felnőtt férfit, akivel rengeteg dologról lehet beszélgetni, és most jött el az az idő is, amikor a fiú nemcsak meghallgatja, de ki is kéri apja véleményét.
„Nem tudom más férfiak mikor érzik eléggé felnőttnek magukat a gyerekvállaláshoz, de én harmincévesen is őszintén csodálkoztam, amikor a kórházból egy igazi csecsemővel együtt hoztam haza a feleségemet. Furcsa volt, hogy mindig ott van velünk a baba, akinek ráadásul teljesen más a napi ritmusa, mint a miénk, és annak ellenére, hogy milyen pici, nagyon jól tudja érvényesíteni az akaratát. Ahogy a gyerek akaratérvényesítése egyre jobb lett, az enyém egy rövid időre úgy csökkent. Állítólag ez így normális, de én erről nem sokat tudtam.
Amikor kiderült, hogy elsőszülöttünk – akit sokáig egykének terveztünk – fiú lesz, elképesztően boldog és büszke voltam.
Nem a gyerekre, nem a feleségemre, hanem magamra. Lesz egy fiam, mit fiam, egy kis férfi gyerekem, akinek majd mindent megmutatok, megtanítok, akivel egymás példaképei leszünk, amolyan férfi-bajtársi kapcsolat lesz köztünk. Legalábbis ebben bíztam. Az én apám hároméves koromban meghalt, ezért csak elképzeléseim voltak arról, milyen is az apa-fia kapcsolat a valóságban. Nem olyan volt.
Elég hamar be kellett látnom, hogy bajtársam a férfilétben egy igazi csecsemő, aki naponta többször telerakja a pelenkáját – állítólag – anyatejes babakakival. Az anyatejes jelző azért volt fontos, mert mindenki megjegyezte, aki találkozott már előtte élő babával, hogy annak bizony semmi szaga, sőt szinte illatos. Szerintem tévedtek, és ezt azóta is fenntartom.
Nagyon akartam, és nagyon próbáltam modern apuka lenni. De a kakis pelenka egyszerűen nem ment át a szűrőmön.
Ha a feleségemnek el kellett mennie valahova és a fiamon pelenkát kellett cserélnem, mindig vártam negyedórát, miután megcsapott a szag, hátha csak egy puki volt a bűnös. Ha nem volt szerencsém, akkor nagy levegő következett, gyors pelenkacsere, majd gyerekkel együtt kimenekülés a pelenkázó mellől, visszafojtott lélegzettel. A tüdőm kapacitása egészen sokat fejlődött, mire a gyerek kétéves lett és szobatiszta.
Így alakult ki közöttünk a feleségemmel egy megállapodásszerű rend: a büdös pelenkát a felségem intézi, cserébe én fürdetek, mesélek és altatok. Ez akkor jó üzletnek tűnt, most, amikor már a lányom is hétéves, kicsit úgy érzem csőbe húztam saját magam, de hát ez van.
Akkor persze büszkén vigyorogtam, amikor el kellett utaznom, és a hároméves fiam megkérdezte az anyját, hogy most mi lesz a fürdéssel, mert apa nincs itthon, és alig hitte el az anyjának, hogy ő is tökéletesen tisztára tudja suvickolni.
Képünk illusztráció – jelenet a Csodálatos fiú című filmből
A fiammal való kapcsolatomban a tizennégy éves koráig tulajdonképpen kevés dolog változott.
Én próbáltam a lehető legjobbfej apa lenni és tartani magam azokhoz a fogadalmakhoz, amiket gyerekkoromban tettem mostohaapám gyereknevelési próbálkozásait követve. Szerintem sikerült. A kapcsolatunk akkor változott elég nagyot, amikor a fiamnak akkora lett a lába, mint az enyém.
Világosan emlékszem a pillanatra. Még egy fejjel alacsonyabb volt nálam, de a cipőmet már fel tudta volna venni, ha nem lett volna neki rémesen ciki. Aztán egy év alatt olyan magas lett, mint én, a lába pedig még tovább nőtt.
Már nem volt jó bármelyik dezodor, szájvíz, fogkrém, sampon, mindegyikből mást akart, mint amit én szerettem, egyedül a tusfürdőnk maradt ugyanolyan. De akkoriban valami más is megváltozott. Elkezdte egy csomó mindenben kikérni a véleményem, és legtöbbször meg is fogadta. Ezt onnan tudtam, hogy a haverjainak sokszor úgy adta tovább a gondolataimat telefonon, mint a sajátját. Ez elképesztően jó érzés volt.
Fa mozdonysíneket lerakni, majd azon egész nap kis mozdonyokat tologatni se rossz, de a nyitott, felnőttként gondolkodó fiammal beszélgetni talán még sokkal jobb. A hajnali közös, összebújós alvás még hiányzik vele, de egyelőre mindennap valóságos csodának élem meg a beszélgetéseket a fiammal.
Kihasználom persze, hogy egy mostanában a srácok között igencsak menőnek elismert szakmám van, programozó vagyok. A legtöbb fiam-korabeli srác ennyi idősen már jóval a szülei felett áll informatikai ismeretekben és tudásban, nálunk ez még fordítva van, úgyhogy nem kitiltva vagyok a fiúszobából, amikor átjönnek a barátok gépezni, hanem behívva. Hozzáteszem, hogy volt már azért olyan kérdés, aminek utána kellett néznem, de legalább jó tanácsot tudtam rá adni.
Az informatika mellett a másik nagy közös témánk a történelem, illetve a politika. Úgy tűnik, hasonlóan gondolkodunk a világról, kivéve néha egy pár kérdést, amit inkább tinédzserkori provokációnak tekintek, de azokat a vitákat is szeretem.
Tetszik, ahogy látom a gyereken, hogy úgy küzd az igazáért, hogy közben nekem ad igazat. A vita kedvéért vitatkozik.
Nem emlékszem arra, hogy ennyi idősen mi is ilyen sokat politizáltunk volna, mint a gyerekeink, de én örülök ennek. Sokszor hallom, hogy a mostani gyerekeket egyáltalán nem érdekli a politika. Én ennek pont az ellenkezőjét látom, hosszan képesek kül- és belföldi kérdéseken vitatkozni, és a vita hevében, amikor elfeledkeznek magukról, nem csak az én fiam az egyetlen, aki telefonos segítséget kér a szüleitől valamilyen érv alátámasztására.
A zenei ízlésünk nem teljesen hasonló, a mostani gyerekek ugyanis mindent hallgatnak, ami szembejön velük, és ez nekem meglehetősen tetszik. Egy lejátszási listába akár a Beatles is bekerülhet, ami a nagypapa zenéje erősen, de ott van Mozarttól kezdve a legdurvább amerikai rapig minden, beleértve számomra teljesen ismeretlen, de jó magyar előadókat.
Képünk illusztráció – jelenet a Csodálatos fiú című filmből
Idén tanultak esszét írni a suliban és a fiam az elektronikus zenét választotta témájának, a Kraftwerkre kihegyezve a szöveget. Ennek kapcsán napokig hallgattuk együtt az én nagy kedvenceimet. Csodálatos csapatépítő program volt!
Eljött az ideje a közös sportnak is, annak ellenére, hogy a fiam imád focizni, én pedig nem vagyok egy nagy futballrajongó. Pár kör futásra – természetesen szigorúan győzelemre, amiben mindig alulmaradok – vagy szabadtéri edzésre mindig kapható a gyerek, ha nem túl későn vagy túl korán jut eszembe. Túl korán még alszik, túl későn pedig már vagy jönnek a haverok, vagy ő indul hozzájuk.
Sajnos vagy nem sajnos, de nőügyekben egyáltalán nem kíváncsi a véleményemre, bár, hogy őszinte legyek, nem is tudom, mit mondanék neki, ha egyszer komolyan gondban lenne, és ezzel kapcsolatban fordulna hozzám. Az mindenesetre megnyugtat, hogy úgy látom, nincsen ezzel problémája, különben is sokkal könnyebb dolguk van a mai srácoknak, mint nekünk volt.
Egyáltalán nem osztom azoknak a véleményét, akik szerint a mai fiatalok életre képtelen, butácska gyerekek. Sok dologban pont az ellenkezőjét tapasztalom. Önállóan intéznek el maguknak olyan dolgokat, amiket nekünk még a szüleink csináltak meg.
Aminek nem örülök, az az, hogy egyforma lett a ruhaméretünk, és reggel amikor fel szeretném venni a zakómat, már csak a vállfát találom itthon, mert éppen jól passzolt az én zakóm az ő farmerjához, de a tavaszi kabátomnak is búcsút mondhattam, miután kiderült, hogy a fiamnak is jól áll. De az is lehet, hogy lehetnék én is kicsit bátrabb, és szétnézhetnék a gyerek ruhadarabjai között, hátha valami nekem is megtetszik a szekrényében. Lenne nagy csodálkozás, abban biztos vagyok!”