Dóra három éve maradt egyedül az akkor féléves kislányával. Semmit nem úgy tervezett, ahogy végül lett, de a legjobbat próbálja kihozni az életükből. Ha lenne segítsége, már évek óta nem szoptatna, de ennek hiányában nem tudja elválasztani a kislányát.
Az édesapát nem érdekelte a kislánya, a munkába menekült (Fotó: Pexels.com)
– Két év után házasodtunk a férjemmel, tervezett baba volt a kislányom – meséli Dóra. – Minden nagyon szép és jó volt, egészen addig, amíg haza nem mentünk a kórházból. Otthon hamar kiderült, hogy a férjem nem tud kötődni a kislányunkhoz, sőt idegesíti őt a gyerek.
A munkába menekült a kisbabánk elől.
Semmi rosszat nem tett velünk, nem kiabált, nem bántalmazott, egyszerűen elkezdett nem hazajárni.
Eleinte csak úgy alakult mindig, hogy egyedül kellett fürdetnem és az egész esti rutint végigcsinálni. Később már hétvégére is munkát vállalt. Nem hazudott, valóban bent robotolt a munkahelyén. Mivel számítógéppel dolgozik, bármikor haza tudta volna hozni a munkáját, és itthonról dolgozni, de erre nem volt hajlandó, mert zavarta a baba. Könyörögtem neki, hogy legalább hétre érjen haza, megőrülök egyedül, nekem is muszáj felnőtt beszédet hallanom a védőnőjén kívül, de hajthatatlan volt.
Ha vasárnap véletlenül nem ment be dolgozni, akkor elment falat mászni. Meg is mondta, hogy szüksége van az egyedüllétre, és arra is, hogy a rengeteg munka mellett kikapcsoljon az agya. De igazából csak nem tudott itthon maradni velünk.
Azt terveztük, egy év múlva visszamegyek dolgozni.
Félálomban lehetetlen nemet mondani egy gyereknek (Fotó: Pexels.com)
Egyre többet veszekedtünk, én már mindenre féltékeny voltam, elmentem meglesni a munkahelyén, de tényleg egyedül dolgozott bent az irodában. Azzal védekezett, hogy elképesztően nagy teher egy gyerek felnevelése, és neki ennyit kell dolgoznia azért, hogy mi anyagi biztonságban lehessünk. Ez egyáltalán nem volt igaz, a lányunk megszületéséig is jól keresett, megtakarításunk is volt, én is kaptam egy kis pénzt, és azt terveztük, hogy egy év múlva visszamegyek a jól fizető állásomba.
Állítólag Ázsiában próbálja megtalálni önmagát.
Aztán egyszer hazajött, sírt, azt mondta ezt nem bírja, ne haragudjak, de el kell mennie. Összepakolt és elment. Azt hittem albérletbe megy, vagy összeköltözik valakivel, vagy a szüleihez költözik haza. De ő egy bőrönddel felült a repülőre, és elment Ázsiába, hogy rendbe szedje a gondolatait. Legalábbis ezt mondta a szüleinek. Azóta pár havonta bejelentkezik valahonnan, megnyugtatja az apját, hogy él, majd újra eltűnik. Rólunk nem érdeklődik, minket nem keres. Egy fillért se küldött még, hivatalosan ráadásul házasságban élünk.
A szüleim és a férjem szülei is szoktak egy kevéssel anyagilag támogatni minket, de mindketten több száz kilométerre élnek tőlünk.
Ahhoz viszont, hogy a lakástörlesztőt, a rezsit ki tudjam fizetni, illetve tudjak ennivalót és ruhát venni magunknak, még a szülői támogatás mellett is két állásban kell dolgoznom.
Két éve abba kellett volna hagynom a szoptatást, de nekem is szükségem volt rá.
A lányom kétévesen bölcsődébe került, addig a megtakarításainkból egészítettem ki a befolyt pénzt. Már akkor abba kellett volna hagynom a szoptatás, talán az lett volna a legjobb alkalom rá. Bevallom, az, hogy egyáltalán kétéves koráig szoptattam, csak annak volt köszönhető, hogy én se tudtam senki máshoz kötődni a gyerekemen kívül, csak hozzá. Nemcsak neki, de nekem is megnyugvás, érzelmi támasz volt az, amikor összebújtunk, és megszoptathattam. Mivel bölcsis lett, hamar átállt arra, hogy csak este szopott már, és akkor is inkább csak elalváshoz, esti megnyugváshoz, ellazuláshoz.
Mikor ez világos lett számomra, elhatároztam, hogy abbahagyom a szoptatást. Okos volt már, sok mindent megértett, el is mondtam neki, hogy nincs több cici, ezentúl este cumisüvegből kap tejecskét, de én ugyanúgy mellébújok, amíg elalszik.
Ki is próbáltuk, hatalmas sírás és hiszti lett a vége.
Pont akkor láttam a tévében egy babasuttogó adást, amiben a hároméves nem volt hajlandó a saját ágyában aludni, csak a szülei között. A tanácsadó nő teljesen világosan, logikusan elmondta, mi a teendő, meddig fog tartani a hiszti, hányszor fog bepróbálkozni a gyerek.
Gondoltam, hogy ez az eljárás nekem is nagyon jó lesz, pontosan úgy csinálok majd mindent, ahogy a tévében láttam, és két hét alatt elválasztom a kislányom.
Egyvalamivel nem számoltam, a fáradtsággal.
A napi tizenkét óra munka egyedülállóként különösen fárasztó (Fotó: Pexels.com)
Napi nyolc és fél órát vagyok bent a munkahelyemen, mellé vállaltam egy félállásnak megfelelő munkát, amit otthonról végzek, de legalább négyórányi elfoglaltság a hét minden napján. Igyekszem akkor csinálni, amikor a lányom alszik, így rá is jut minőséginek nevezett idő, vagyis figyelem.
Az első éjszakai felébredésnél és cicikövetelésnél még erős és határozott voltam, visszakísértem a gyereket a szobájába. A másodiknál már annyira fáradt voltam, hogy elhatároztam, másnaptól újrakezdjük az egészet.
De soha nincs erőm hozzá. Egyszerűen éjfélkor szó szerint beájulok az ágyba, és reggel hat harminckor kelek. Van, amikor nem végzek éjfélig, olyankor néha még fél kettőkor is fent vagyok. Sokszor nem is emlékszem arra, hogy átjött a kislányom. Észre sem veszem, hogy szoptatom. Önkiszolgáló módban és félálomban üzemel ő is.
Megpróbáltam egy hétre elutazni és pihenni, illetve elapasztani a tejem. Abban bíztam, hogy mire hazaérek, mér nem lesz mit szopnia a kislányomnak. Tévedtem.
Nincs sok tejem, annyira nincs, hogy az alatt az egy hét alatt, amíg pihentem, egyszer se okozott gondot, nem kellett fejni vagy borogatni. Valamennyi kevés mégis van, pont annyi, amennyi a gyerekemnek éjjel kell. Talán egy-két korty lehet.
Nem szépítem, már utálok szoptatni!
Szeretnék végre egy éjszakát egyedül tölteni a saját ágyamban. Szeretném visszakapni a testem. Szeretnék kipihenten ébredni, megismerkedni valakivel, akit nyugodtan bevihetek az ágyamba. De ehhez kéne pár éjszaka, amikor van erőm nemet mondani, és kitartani a nem mellett ébren.