A fóti gyermekotthon bezárása kapcsán sokféle vélemény hangzik el nap mint nap az otthont nyújtó gyermekvédelmi ellátási formákról. Sokak szerint a nagy bentlakásos intézmények már elavultak, és éppen ideje felszámolni őket. Mások arra mutatnak rá, hogy a gyermekotthonok helyett nincs olyan megoldás, ami megnyugtató lenne a gyerekek elhelyezésének szempontjából, így viszont felelőtlenség megszüntetni azt a kevés lehetőséget is, ami van. Közben a történet legfontosabb szereplőit nem kérdezi meg senki, mire lenne szükségük: magukat a gyerekeket.
Jó ötletből őskövület
Kozma Judit szociológus, szociális munkás, a Miskolci Egyetem szociális munka tanszékének vezetője évtizedek óta kíséri figyelemmel a gyermekvédelmi ellátórendszer működését.
„A fóti gyermekváros a közösségi nevelés egy fontos intézménye volt. A háború után elkallódott, árván maradt gyerekek számára az ehhez hasonló intézmények jelentették az egyetlen megoldást, hogy az igényeiknek megfelelő ellátásban részesülhessenek.
Az alapötlet az volt, hogy demokratikus elvek alapján felépülő, alternatív minitársadalmak jöjjenek létre saját oktatással, belülről szerveződő kezdeményezésekkel, és a gyerekek úgy nőjenek fel, hogy közben megtanulják, hogyan lehet egy közösséget működtetni.
Aztán az egész valahogy bemerevedett, egy furcsa zárvánnyá alakult, ami elvesztette a kezdeti lendületét és szellemiségét.
A hatvanas években létrejött egy többszintű rendszer, ahol a valóban problémás gyerekek speciális szükségleteit próbálták meg ellátni. Nyitott, félig zárt és teljesen zárt intézmények alakultak. Hamar világossá vált, hogy ez a szisztéma csak egy irányban átjárható: ha a gyerekek nem voltak elég simulékonyak, hamar csúsztak át az egyre zártabb formába, akár egészen a börtönig is. Visszafelé pedig szinte nem vezetett út.
A kilencvenes évektől aztán megjelentek a lakásotthonok, amelyek nyitottabbak, kisebbek, több személyes kapcsolat építésére nyújtanak lehetőséget. De a háború után alapított nagy intézmények ugyanúgy működtek tovább, és, mivel sok gyerek befogadására képesek, továbbra is ezek adják az ellátás gerincét.”
Dr. Kozma Judit szociológus
A kicsiknek a legnehezebb
„Három hónapot voltam gyermekotthonban – meséli a tizenhét éves Norbi. – Egy rendőrségi ügy miatt kerültem be, az nem volt annyira komoly, de ebben a három hónapban nagyon lecsúsztam. Egy idő után átvittek egy intézetbe, mert olyasmiket csináltam, amiket ott nem lehetett.
Éjszaka felszökdöstünk a csecsemők konyhájába zacskós levest csinálni, meg ilyenek. Oda bevihettem a laptopomat, hajnali egyig szívtam a cigiket bent a szobában, és kockultam. Annak sem örültek, amikor beszöktettem a barátomat, és ott ünnepeltük meg a szülinapját.
A kicsiknek sokkal nehezebb volt, mint nekünk. Mindenért meg kellett küzdeni a többiekkel.
Én egy olyan sráccal kerültem egy szobába, akit régebb óta ismertem, és így együtt megbeszéltük, hogy vigyázunk a kicsikre. Ezt a nevelők is észrevették, és onnantól szerettek minket. A portással is összebarátkoztam, sokat beszélgettünk, esténként kimentem hozzá, még örült is, mert sokat volt egyedül. Aztán végül apámékhoz kerültem.
De azok a gyerekek, akik ott voltak… soknak nem volt hova mennie. Volt, aki tartotta a kapcsolatot a szüleivel, de olyan is volt, akinek csak eltűnt a családja, azt se tudta, hová.
Akinek se szülei, se testvére nem volt, azokról még mi is láttuk, hogy nem sok esélyük lesz később sem.
Lehet, hogy segítség volt nekik a gyermekotthon, mert legalább kaptak enni, meg tudtak hol aludni. De ezen kívül nem sok minden történt velük, és vagy szomorúak voltak egész nap, vagy a többieket piszkálták.
Azzal a feltétellel költöztem apámékhoz, hogy rendesen viselkedem, csinálom a dolgaimat, elmegyek dolgozni, hazaadok a keresetemből, és tanulok is. Ezeket mind tartom azóta. Az apám nagyon büszke rám, hogy mindent úgy csinálok, ahogy megbeszéltük. Ő nem tud úgy beszélni, ahogy a gyerekekkel kell, meg már én se vagyok gyerek, de a gesztusaiból lehet látni, nem abból, ahogy beszél. Apámat soha nem láttam sírni, csak kétszer: akkor, amikor bekerültem az intézetbe, meg akkor, amikor kikerültem.”
Halmozódó traumák
„Az ellátórendszer kliensei mindig traumatizált gyerekek – mutat rá Kozma Judit. – Nagyon gyakran súlyosan veszélyeztetett helyzetből jönnek, nélkülözésből, esetleg bántalmazásból. Kiemelik őket az egyetlen közegből, amit ismernek, és egy idegen helyen találják magukat, ahol addig ismeretlen szabályokhoz kell alkalmazkodniuk. Teljesen idegen felnőttek és gyerekek veszik őket körül.
Ez nagyon nehéz, kiszolgáltatott helyzet még akkor is, ha csak barátságos közeledést tapasztalnak. Így az intézmény, amelyik védelmet és biztonságot hivatott nyújtani, maga is traumatizál.
Vannak országok, ahol már úgy emelik ki a gyerekeket a családból, ha szükséges, hogy rögtön nevelőszülőkhöz kerülnek, nem kell hónapokig, esetleg évekig gyermekotthonban élniük. Ez egy fokkal jobb megoldás, mert személyesebb kapcsolatokra ad lehetőséget, kevesebb kihívással kell megküzdeniük a gyerekeknek.
Sokszor úgy bánnak a gyerekkel, mint egy csomaggal, nem kérdezik meg, hogy szerinte mire van éppen szüksége (Képünk illusztráció – Fotó: Mikhail Tereshchenko/Getty Images)
Az ilyen típusú rendszerekben az átmeneti intézmények valóban csak krízishelyzetek gyors megoldására szolgálnak: például egy utcán csellengő gyerek elhelyezésére, amíg nem rendeződnek a dolgok körülötte.
Persze a nevelőszülőnél elhelyezésnek is megvannak a maga veszélyei – mondja a szakember. – Ha a gyerek hosszabb időt tölt el ott, egy idő után természetes módon elkezd kötődni, elvész az átmenetiség érzése.
Sajnos a hazai jogrend szerint egy-egy ügy lebonyolítása nagyon hosszú időt vesz igénybe, így előfordulhat, hogy a gyereknek éppen akkor kell újra váltania, mikor végre biztonságban érzi magát.
Ha a szülő néhány év alatt rendezi a helyzetét, és visszakaphatja a gyereket, akkor a kicsi egy megszokott és megszeretett, gondoskodó környezetből kerül egy már ismeretlenné vált helyre. A gyerekek életében egy-két év nagyon sok idő, ha a jogszabályok világában nem is az, és sokszor már nem képesek újraépíteni a kapcsolatot a szülővel, mert szinte idegenné vált a számukra.”
Minden eset egyedi
Kozma Judit a megoldást a többszintű, átjárható intézményrendszerben látja, amely elég rugalmas ahhoz, hogy az egyedi igényeket követve kínáljon személyre szabott megoldásokat.
„A legnagyobb gond, hogy sokszor úgy bánnak a gyerekkel, mint egy csomaggal, nem kérdezik meg, hogy szerinte mire van éppen szüksége. Pedig egy egész kicsi gyerekkel is meg lehet már beszélni dolgokat.
Az ideális rendszer elég rugalmas lenne ahhoz, hogy az adott gyerek igényeit helyezze előtérbe, és ne a protokollt.
Létezik például olyan lakásotthon, ahol a vezető úgy neveli a gyerekeket, mintha tényleg a családjában élnének, szoros kapcsolatot ápol velük, utánkövetéssel, stabil hátteret nyújtva. Ez a jelenlegi rendszerbe nehezen beilleszthető forma, mégis a legjobb dolog, ami az adott körülmények között a gyerekekkel történhet.
De szükség lenne félutas házakra is, ahonnan a gyerekek fokozatosan válhatnak önállóvá, és ahová probléma esetén visszatérhetnek tanácsért, támogatásért, amíg nem állnak meg biztosan a saját lábukon.”
Egy ilyen rendszer kiépítése – állítja a szakember – bár nagyrészt anyagi kérdés, átfogó szemléletet igényel. Nemcsak a ráfordított összeg növelésével lehetne változásokat generálni. A minőségi munka természetesen költséges, de az is nagyon fontos, hogy a rendelkezésre álló forrásokat oda csoportosítsák, ahol valóban közvetlen hasznát látják az érintettek.
„Több pénzt lehetne fordítani személyes segítőkre. Vagy olyan praktikus dolgokra, mint például egy mikrobusz, ami segít a gyerekeknek bejutni az iskolába, a felnövő fiataloknak vagy a szülőknek a munkahelyükre. De legelső lépésként sok terepmunkára, igényfelmérésre lenne érdemes időt és pénzt szánni, így a későbbi támogatások célzottan és a valódi igényeknek megfelelően érkeznének meg oda, ahol szükség van rájuk.
Ezek nem megfizethetetlen dolgok: valójában olcsóbbak, mint egy nagy, megmerevedett intézményrendszert életben tartani.
Voltak is erre kezdeményezések, mint a falugondnoki rendszer kiépítése, vagy a fogyatékkal élők számára létrejött támogató szolgálat és támogatott lakhatás, valamint a pszichiátriai betegek közösségi ellátása. Elindítani mindig könnyebb valamit, mint folyamatosan életben tartani és fejleszteni: ehhez politikai rendszereken és személyes érdekeken túlmutató, valódi szakmai munkára lenne szükség.”