Maradni akarunk! – A fóti gyerekek még mindig rettegnek otthonuk elvesztésétől

Család és barátok – ezt a két szót tetováltatta angolul a karjára a huszonéves Roland, aki számára mindkét fogalom nagyrészt a Fóti Gyermekvároshoz kötődik. Roland és egy másik gondozott, Ági elmesélték, milyen volt az intézményben felnőni, és mi veszhet el vele együtt. A tervek szerint hamarosan bezárják a Károlyi István Gyermekközpontot, az ott élő különleges és speciális igényű gyerekeket, valamint a kísérő nélküli kiskorúakat pedig szétszórják az ország más intézményeiben. A gyerekek – ahogy Ági és Roland is – maradni akarnak. Ez az otthonuk.

Amikor a 2000-es évek közepén, egy nyári napon Rolandot meghozták Fótra, üres volt az egész Gyermekváros, mindenki nyaralni ment a Balatonhoz. A nevelők felajánlották a fiúnak, hogy csatlakozzon a táborozókhoz, köztük három kisöccséhez – akiket pár hónappal korábban már kiemeltek a súlyos anyagi gondokkal küzdő családból, de Roland sokkal jobban meg tudta élni fájdalmát és elveszettségét a hatalmas és üres Gyermekvárosban. Talán ha akkor hallja mindazokat az érveket, amelyeket a döntéshozók manapság sorakoztatnak a gyermekközpont bezárása mellett, igazat ad nekik. Úgy érezte, a világ végére került. Hiányzott a család, nem akart „intézetben” élni.

Ma viszont már bármit megtenne, hogy a maga, testvérei, barátai és az utánuk következők számára megmentse ezt a helyet. Ami „nem világ végi, nem elzárt, és csodaszép parkban van, terápiás környezetben. Ahol családias légkörben mindenkit önálló életre nevelnek, ahol igyekeznek mindenkiből kivarázsolni a maximumot. Ahol sok beteg gyerek leteszi az érettségit, mert olyan iskolát találnak a számára, amely a leginkább megfelel az igényeinek. Ez az intézmény a fejlesztő szakma csúcsának számít, ahol a szülők nélkül nevelkedő, különleges és speciális igényű gyerekek olyan ellátást kapnak, mint sehol az országban” – ezt már Ági összegzi, aki maga is az otthonban töltötte kamaszkorát, most az intézmény egyik külső utógondozói házában él, és gyermekkori élményei hatására gyógypedagógusnak készül.

Jó helyre kerültek

Ági tizennégy éves volt, amikor három testvérével együtt, egy családi tragédia után állami gondozásba – mai kifejezéssel: gyermekvédelmi ellátásba – került. „Próbáltak minket nevelőszülőknél elhelyezni, de ez ahogy most, ugyanúgy akkor sem volt egyszerű. Végül területi alapon, és mert én tartós betegségben (gyermekkori reumás ízületi gyulladásban) szenvedtem, a fóti Károlyi István Gyermekközpont különleges lakásotthonaiban helyeztek el minket. Két szomszédos, nyolctagú csoportban, kifejezetten családias otthonban élhettünk.

Ági gyógypedagógusnak készül (a szerző felvétele)

Itt még azt is elintézték nekem, hogy Vecsésen fejezhessem be az általános iskolát. Nagy gesztus volt, minden reggel az intézmény autója vitt oda – ahogy a többieket is mindenfelé, mindenkit a számára leginkább megfelelő helyre.”

Kik élnek itt jelenleg?

Akkoriban a gyermekközpontban még voltak úgynevezett normál szükségletű gyerekek, de ők sem a kastélyban éltek – ahogy egyes híradások sugallják –, hanem családias lakóegységekben. Mára csak a legtöbb figyelmet igénylő neveltek maradtak Fóton:

• A különleges igényű (tartós betegségben szenvedő, illetve fogyatékkal élő) gyerekek nyolcfős lakásotthonokban élnek olyan nevelőkkel, akik sok-sok éve gondozzák őket, akikhez ragaszkodnak. A központ területe teljesen akadálymentesített, ahogy a lakásotthonok is, így a gyerekek egyedül is szabadon mozoghatnak – nincs hasonló intézmény az ellátórendszeren belül. Egyedülálló az az akadálymentesített utógondozói ház is, ahol jelenleg Roland él a testvéreivel együtt, ahonnan dolgozni és egyetemre járhat még pár évig.
• A speciális igényű gyerekek fóti intézményében, a speciális otthonban olyan kamaszfiúk nevelkednek, akik megjárták már az intézményrendszer minden bugyrát, bántalmazottak és bántalmazók, nehéz sorsuk viselkedési zavart, esetleg drogproblémát hozott számukra. A zárt épületen belül ők is kisebb egységekben élnek, és felügyelet mellett, de van kijárási lehetőségük. Ez az otthon a hasonló intézeteknél jóval kisebb létszámmal működik, számos terápiás eszközzel (pl. állatok gondozásával) segíti a gyerekek rehabilitációját.
• A fóti gyermekek harmadik csoportját a kísérő nélküli kiskorúak alkotják. Olyan gyerekek ők, akik távoli országokból menekültek. Vannak, akik eleve egyedül indultak útnak, vannak, akik útközben vesztették el a szüleiket, de mindegyikük komoly megpróbáltatásokon ment keresztül. A 2014-es menekültválság idején sok száz gyerek megfordult az intézményben, most már jó ideje csak tucatnyian vannak. Az itt felnőtt gyerekek közül a legtöbben már saját, teljes életet élnek, jó munkájuk van, beilleszkedtek a társadalomba, sokan magyar állampolgárok lettek.

Roland a mozgássérültek esélyegyenlőségével szeretne majd foglalkozni (a szerző felvétele)

Önálló életet!

Mindhárom csoportba tartozó gyerekek, ha megfelelő figyelmet, ellátást kapnak, ha elsajátítják az önálló, teljes élethez szükséges készségeket, akkor idővel boldogulni fognak a szociális ellátórendszeren kívül. Ha ezt a lehetőséget elveszik tőlük – akkor talán örökre mindenféle állami otthonok lakói lesznek. Ezért lenne fontos a fóti gyermekotthon megtartása, sőt fejlesztése, ezzel szemben pedig pont bezárni készülnek „kitagolásra” hivatkozva, ami értelmezhetetlen, hiszen ezek a gyerekek már most kitagolt, azaz családias jellegű otthonokban laknak. A „speceseket” nagyobb intézetekbe vinnék, a többieket nem is tudni, hova.

„Ezeket a különleges szükségletű gyermekeket, bármit is mondanak, nem lehet elhelyezni nevelőszülőknél – hangsúlyozza Prokai Judit gyermekvédelmi szakember, a fóti gyermekközpont speciális otthonának egykori vezetője arra reagálva, hogy a tervek szerint a gyerekek egy részét nevelőszülőkhöz adnák. 

A gyerekek között van olyan, akit kórházi körülmények között kell tartani, ezt sem tudná megoldani egy nevelőszülő az otthonában, de arra is kevesen jelentkeznének, hogy viselkedési zavarral küzdő, esetleg drogfüggő gyereket a családjukba engedjenek.

A speciális szükségletű gyerekek terápiás ellátásának része a csodálatos környezet, a tavakkal, az erdővel – a hasonló otthonok egyike sem rendelkezik ilyen adottságokkal, így a fóti intézmény bezárásával nemcsak egymást, a nevelőket, de ezt a terápiás környezetet is elvesztenék a gyerekek. „A terápiás ellátás fontos részévé vált az integráció is – mondja Prokai Judit. – Csodálatos hatással van ezekre a nehezen kezelhető gyerekekre, ha segíthetnek az elesettebb, különleges ellátást igénylő sorstársaiknak.  

Nem igaz az a sokat hangoztatott állítás sem, hogy a gyermekközpont a társadalomtól elzártan működne. A park bárki számára nyitott terület, a fótiak ide járnak kikapcsolódni, ráadásul a város központjában helyezkedik el. „Öt-tíz perces séta a buszmegálló, ennél a hegyen lakó fótiaknak többe telik bejutni a központba” – magyarázza Ági, aki bár már nem a gyermekközpont területén él, sokszor megfordul a parkban: önkéntes segítőként dolgozik a különböző rendezvényeken, vagy egykori nevelőit és a pályaválasztását meghatározó fejlesztőket látogatja meg. „Azt hiszem, akkor dőlt el, hogy mivel akarok foglalkozni, amikor az egyik pedagógus csináltatott egy speciális bringát az egyik sérült csoporttársamnak, akire egy nagyon komoly csípőműtét várt. Megtanította biciklizni, hogy megmaradjon a lelkesedése és a motivációja.”

Ági jelenleg az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karára jár pszichopedagógia és tanulásban akadályozottak szakirányra. Viselkedészavaros és enyhe értelmi sérüléssel élő gyerekekkel szeretne foglalkozni. „Mindenképpen a gyermekvédelemben szeretnék majd elhelyezkedni. Engem leginkább a fejlesztés és tehetséggondozás érdekel – hogy mit lehet kihozni a gyerekekből.”

„Nagyon fontos nekem ez a közösség, és bármit megtennék, hogy megtarthassam őket egymásnak és magamnak.” (a szerző felvétele)

Roland pályaválasztására is erős hatással volt mindaz, ami a Fótra kerülése után történt vele. Sportolói és tanulmányi teljesítménye miatt, valamint a közösségért végzett munkája eredményeként két évvel azután, hogy Fótra került, elnyerte a Károlyi István emlékdíjat. „Amolyan apafigura vagyok itt, nem csak az öcséimnek. Nagyon fontos nekem ez a közösség, és bármit megtennék, hogy megtarthassam őket egymásnak és magamnak – mondja büszkén a fiú, akit a testvéreivel közös titokzatos genetikai betegség kényszerített kerekesszékbe. „Egyáltalán nem bánom, hogy székben ülök, nagyon szeretek rodeózni – mondja mosolyogva, amiben nagy része van annak a szemléletnek és tudásnak, amit Fóton sajátított el. „Önállóan kell tudni boldogulni” – ez lehetne a mottója a fóti pedagógusoknak, és mindent meg is tesznek azért, hogy ehhez hozzásegítsék a gyerekeket. Roland is ezt az irányt képviselné, és súlyosabb helyzetben lévő sorstársainak szeretne majd segíteni, ezért választotta a Károli Gáspár Református Egyetem jogi asszisztens képzését. Reméli, hogy részt vehet a fogyatékos emberek esélyegyenlőségi küzdelmében. Már a negyedik munkahelyén dolgozik – ez hatalmas szó egy kerekesszékes esetében, mint ahogy az is, hogy egyetemre jár. „Gyermekvédelmi ellátásból érkező, ráadásul mozgássérült fiataloknak elérhetetlen cél az egyetem – magyarázza Roland. – Úttörő vagyok ebben, szeretném kitaposni az utat az utánam következőknek.”

Utolsó séták a parkban?

Ági és Roland is úgy nőtt fel tehát, ahogy a többi „fóti” gyerek, hogy később egyedül is boldogulni tudjon. „Az első perctől bevontak minket a háztartási munkába – idézi fel Ági. – Az intézetis ismerőseim úgy szokták meg, hogy készen, a menzán kapják meg a szendvicset, mi megkentük magunknak vacsorára, sőt a vasárnapi ebédet is együtt főzhettük a csoporttársaimmal.

Nem csak az adományozók hiánya jelent gondot manapság a Gyermekvárosban. A kiszivárgott hírek szerint nehéz embert találni a megüresedett pozíciókra is – ki menne olyan helyre dolgozni, ami hamarosan megszűnhet? De még ennél is sokkal nagyobb probléma az, hogy ezek az amúgy is sérülékeny gyerekek szorongásban élnek, féltik az otthonukat, egymást. Tavasszal tíz pontban fogalmazták meg vágyaikat, az értük kampányoló aHang szervezet  családban élő gyerekek segítségével juttatta el ezeket a kéréseket a nyilvánosságnak.

„Annak a gyereknek, aki egyszer elvesztette már az otthonát, vagy akár többször is, ahogy jellemzően a »speciális« gyerekek, ez borzasztó félelmet jelent. Számukra mindennél fontosabb az állandóság” – hangsúlyozza Prokai Judit.

A fóti nevelők, segítők mindezek ellenére igyekeznek normálisan élni a mindennapjaikat. Roland, Ági és a többiek nap mint nap elindulnak az iskolába, délután átnéznek egymáshoz, nagy sétákat tesznek a parkban, horgásznak, kenuznak. Élik azt a – lehetőségeikhez képest – szabad és önálló életet, amire megtanították őket fóti nevelőik, amire a Gyermekváros ad nekik lehetőséget – ameddig létezik.