Alig várom, hogy iskolakezdés előtt beszabaduljak egy papírboltba

Egyáltalán nem voltam egy stréber kislány, de az iskolakezdés előtti készülődést szerettem. Augusztus végén kellett bemenni az iskolába megvenni a tankönyveket, aminek csodálatos nyomdaszaga volt. Otthon átlapoztam az összeset, tanítás nélkül még olyan izgalmasak voltak, nem úgy, mint pár héttel később.

Az akkori Felszabadulás téren (ma Ferenciek tere) volt egy papírbolt, oda mentem csomagolópapírért, illetve minden másért, amire szükség volt. Ha harminc éve is ekkora választék lett volna, mint manapság, az is lehet, hogy napokig nem jöttem volna ki a boltból.

Otthon napokat töltöttünk a barátnőmmel a könyvcsomagolással, a megfelelő címke felragasztásával, illetve a szépen író tollak és ceruzák kiválasztásával.

Csináld, anyám, ha akarod!

A fiam idén lesz kilencedikes a gimnáziumban, a kislányom pedig első osztályos. Úgy tűnik, én izgulok a legjobban a családból az elkövetkező hetek miatt, a gyerekeim unottan elviselik a hajcihőt, amivel az iskolakezdés jár.

Kicsit meg is ijedtem, amikor a leendő elsős tanító néni közölte, hogy az iskola mindent megrendelt az elsősöknek egy szülőtől, így nem kell majd augusztusban mások lábán taposnunk a hipermarketben.

Márpedig én pont azt akarom csinálni. Kezemben a kinyomtatott listával válogatni a gyönyörű színes ceruzák, festékek, filctollak, füzetek és iskolatáskák között. Alig vártam ezt a pillanatot, hogy a lányommal beszabaduljunk egy papírboltba, ahol szebbnél szebb tolltartók és füzetek közül választhatjuk ki azt, ami a lányomnak legjobban tetszik, és jónak tűnik a minősége. Erre tessék, valaki bevásárol helyettünk, mert úgy sokkal olcsóbb.

Nem vették el teljesen a vásárolgatás örömét

Aztán egy hete mégis jött egy lista, hogy nem vesznek meg mindent, legyen nekünk is élmény a készülődés az iskolatáska-vásárláson túl is. Én annyira boldog voltam!

Amikor a fiam kezdte az iskolát, őt is próbáltam bevonni, de az a helyzet, hogy egy kisfiút a tolltartón és az iskolatáskán kívül szinte semmi nem hoz lázba a tanszerek közül.

 – Milyen legyen a füzet, Pókemberes?
 – De anyu, a Pókember már ciki…
 – Akkor?
 – Mindegy!

Pár év múlva volt egy kisebb fellelkesedés, amikor nem volt mindegy, hogy melyik külföldi focicsapat van a borítókon, de ez meg engem nem lelkesített. Nekem az egyik csapat pont olyan, mint a másik, és amikor próbáltam úgy tenni, mintha érdekelne, akkor is villámgyorsan lebuktam.

Egy fiút néz lelkesíteni

Nyolc éven keresztül egyedül vásároltam minden augusztusban, magamnak próbáltam ki a filctollakat, amiknek két hét múlva már nem volt kupakja, megvettem a legjobb zsírkrétákat, hogy decemberre mind eltűnjön a rajzdobozból, és igyekeztem nem ciki füzeteket vásárolni.

A füzetekről érdemes még néhány szót írnom. Általában úgy végezték, hogy szépen lassan az összes lap ki lett belőlük tépve, illetve mindig volt egy olyan füzet, amibe később az összes óra tananyaga belekerült, átláthatatlan kuszaságban. Jól megfért egymással egy zeneszerző életrajza a fizikai képletekkel vagy a matematikai egyenlet levezetésével, majd pár oldal grafika következett általában valamilyen obszcén dologról, végül magyar nyelvtanból mondatelemzés.

Így jutottunk el a gimnáziumig, ami szeptemberben kezdődik.

A napokban megvettem a lányomnak a listán felsorolt maradék dolgokat. Radír, kifejezetten egy márka ajánlva, ami szerencsére több színben kapható, így legalább lehetett választani. Aztán tizenkét darabos színesceruza-készlet, ami helyett biztos, ami biztos alapon vettünk egy huszonnégyeset. Igazi anya-lánya programot kanyarítottunk a vásárlásból, minden tolltartóba belenéztünk, az összes ollót kipróbáltuk, megsimogattuk a legszebb filctollakat.

A gimnazistának semmire nem lesz szüksége

A fiam nem kapott listát. Kérdeztem tőle, hogy mire lesz szüksége. Szerinte semmire, egészen biztosan tökéletesek a tavalyi füzetek maradékai, valakinél mindig van egy toll, különösen a lányoknál, és a füzet amúgy is olyan huszadik századi.

Mi másra is lehet szüksége, mint egy okostelefonra?! Ha valamit nagyon akarok venni, akkor egy laptop jó lenne, de csak egy kicsi és könnyű modellt válasszak, mert a nagyokat nehéz cipelni az iskolába.

Az évnyitó is csak alsóban izgalmas, hetedik után már előre tudom, hogy elkezd majd nyafogni a fiam, hogy ez mekkora hülyeség, különben sem megy senki, csak ő áll majd ott egyedül, mint egy bolond. Semmiképp nem vesz fel fehér inget, nincs ok az ünneplésre, és az már tényleg nem szokás, csak nálunk volt az a középkorban. Ha esetleg mégis felvenné az inget, akkor az biztosan nem jó, amit kivasaltam, amit viszont felvenne, azt nem engedi kivasalni, mert majd a buszon kirúgja magát.

A lányom hetek óta tervezi, hogy melyik szép ruháját veszi majd fel, ahhoz milyen cipő és harisnya illik, és már több hajfonást is kipróbáltunk, de eddig egyik sem volt megfelelő az alkalomra.

Bérletet akar, kár hogy pénzbe kerül

Természetesen neki azok a legizgalmasabb dolgok az iskolával kapcsolatban, amiket a bátyjától is lát. Mikor lesz végre bérlete, amivel utazhat, és amit fizethetek majd, mikor kap zsebpénzt, diákigazolványt, és mikor lehet végre mobiltelefonja?

Egy valami nem változott, és ez az én büszkeségem. Minden szeptember elsején lefotózom őket az ajtóban. Nehéz meghatódottság nélkül végignézni ezeket a képeket, hogy lett a cuki egyke kisfiamból a férjemnél is magasabb jóképű kamasz, mellette pedig a sírós kisbabából mindig tökéletes pózban fotózkodó hétéves kis hölgy.