Az igazi nő arról ismerszik meg, hogy egy jégkunyhóban is képes meleg fészket teremteni, mondta egyszer egy lengyel származású asszony az édesanyjáról, akinek nyolcvanévesen, életében sokadszor költöznie kellett, mikor én aggódva kérdeztem, nem viselte-e ez meg. Merthogy nem a falak, a tető, de még csak nem is a berendezés teszi az otthont, hanem a nő, akinek a lelkülete megtölti illattal, meleggel, biztonsággal, mondta az asszony. Ez jutott eszembe, amikor beléptem abba a modern, stílusosan kialakított lakásba, amely már csak adottságaiban emlékeztetett arra a legénylakásra, ami még szeptemberben volt. Még csak nem is a csipketerítő meg a karácsonyváró műfenyőágak a vörös díszgömbökkel, és nem is a polc mellé állított rózsaszín babakonyha adja ennek a lakásnak az atmoszféráját, hanem az a mindent belengő nyugalom és melegség, ami Juditból árad. Judit huszonnyolc éves nő bársonyos fekete szemekkel, sűrű múlttal, három lánnyal (négy-, nyolc- és tízévesek) és két árnyékapukával, akiket valahol a távolban hagyott. A három kislány az ajtóban toporog izgalmában, láthatóan a legszebb ruhájukba öltöztek a jövetelünkre. A kicsivel kezdem a bemutatkozást, amire azt feleli: „Kovács.”
– Kovács mi? – kérdem meglepetten.
– Hát Juditka! – perdül egyet, és odébbáll. A középső szépséget Mollinak hívják, a legidősebbet Laurának – tudom meg, míg Judit kísérőnkkel, az Utcáról Lakásba Egyesület munkatársával vált szót.
Fotó: Bankó Gábor
A három lány biztos befutó lenne a hosszú, fényes hajak világversenyén, a két idősebb pedig – mint perceken belül kiderül, amikor családgondozójukat, Orosz Annamáriát kezelésbe veszik – hajfonás kategóriában is nyerne. Látszik, hogy nem először fonnak koszorút a hajából, és ezzel talán a viszony természetét is leírtuk. Miközben Judittal beszélgetünk, Ancsa frizurája (így szólítják Annamáriát) kétszer is átalakul, közben a mobiltelefonján keresik a lányok az újabb fonásmintát. A modell nemcsak mosolyogva tűr, de még a kérdéseinkre is tud válaszolni. Tőle tudjuk meg végre, hol is vagyunk.
Fotó: Bankó Gábor
Álomlakás a Várnegyedben
A lakás tulajdonosa, Máté Angliában vállalt hosszú távra munkát, szeptemberben ki is költözött. Megüresedett lakását pedig nem valami piaci ügynökségen keresztül adta bérbe sok-sok pénzért, hanem az Utcáról Lakásba Egyesületre (ULE) bízta annak tudatában, hogy ők egy évek óta hajléktalan családnak fogják átadni használatra. És Máté emiatt cseppet sem aggódik. Nem gondolja, hogy majd fölszedik a parkettát, és azzal fűtenek, vagy beköltöztetik a pereputtyot, és többé nem szabadul meg tőlük. Máté az egyesülettel mint kvázi házkezelővel szerződött, amely kezességet vállalt a lakásért. Az ULE kezelésében egyelőre csupán három-négy ilyen magántulajdonban lévő lakás van; alapvetően Pesterzsébet, Kőbánya és Kispest önkormányzataival együttműködésben vesznek kezelésbe szociális bérlakásokat, hogy adományokból felújítsák és kiadják őket a rászorulóknak. Kőbányán egyébként bútorraktárt is üzemeltetnek, ahol két önkéntes fogadja a felajánlásokat, aztán feljegyzik, mire van szükségük a beköltöző családoknak, és megszervezik a szállítást. Juditnak mindössze egy fotelágy kellett, hiszen Máté berendezett lakást hagyott rá, de azért jól jönne majd egy nagyobb hűtő is.
„Amikor Ancsa először hozott ide, majd kiugrottam a bőrömből. Ahogy közeledtünk, és ő beszélt hozzám, egyre inkább elakadt a hangom. Kérdi tőlem, mi van velem, figyelek én egyáltalán? Mire mondtam, hogy ne haragudjon, de szóhoz se jutok, el sem hiszem, hogy itt fogunk lakni. Mások ide jönnek sétálni hétvégén, mi meg csak fölmegyünk a lépcsőn, és itt vagyunk a turistanegyedben…?! Aztán a lakásban csak folytatódott az ámulatom: indukciós főzőlap, termosztát, szuperszonikus mikró… Mindnek a használatát meg kellett tanulnom. Első nap csak ültem magamba zuhanva, hogy szuper, hogy itt lakhatunk, de miért nem lehet nekem inkább egy egyszerű gáztűzhelyem!? Nincs is olyan edényem, amit ez az elektromos lap érzékelne… Egyébként Máté nagyon rendes volt, mert minden leírást és használati utasítást mellékelt. El is ment rá egy napom, mire mindent átolvastam, és megtanultam használni” – nevet.
Judit nem akarja hálálkodásával kínos helyzetbe hozni Mátét, de ha tehetné, megköszönné neki, hogy a lakásában lakhat, és elmondaná, mennyire sokat segít ezzel nekik.
Fotó: Bankó Gábor
„A tanulás révén sikerült kijönnöm”
Laura öt-, Molli hároméves volt, amikor el kellett költözniük az otthonukból. Az okokról Judit nem szívesen beszél – csak annyit árul el, hogy a lányok apukájához nagy szerelem fűzte, amikor tizenhat évesen összekötötte vele az életét. Mindenesetre amikor megromlott a kapcsolat, anyaotthonba került a lányokkal, mivel a lakás a férfié volt. Egy év múlva megismerkedett Juditka apukájával, és már együtt költöztek családok átmeneti otthonába (csáo). Az együttélés azonban vele sem nagyon működött.
„Az volt a baj, hogy én még fejlődni szerettem volna, de nem tudtam őt magammal húzni. Amikor tizenhat évesen ott hagytam a sulit, még nem voltam készen. Még akartam szakmát tanulni, érettségizni. Az első sikerült is: óvodai dajka vagyok. Nem volt könnyű tanulni, és Juditka apja még abban sem volt partner, hogy legalább addig vigyázzon a gyerekekre, amíg én tanulok. Ő elvolt ebben a szocszférában, és nem akart különösebben semmit az élettől. Nekem viszont a tanulás révén sikerült kijönnöm. Pályáztam, és a Van Esély Egyesületnél elnyertem a tanfolyam díját. Aztán kiírtak egy ösztöndíjprogramot a Budapest Esélynél, és mivel én már bizonyítottam, hogy képes vagyok tanulni, beválogattak, így most középiskolába járok. Rajtuk keresztül ismertem meg az Utcáról Lakásba Egyesületet.”
Judit végül közel hat évig lakott anyaotthonban és átmeneti szállásokon a lányokkal. Azt mondja, ijesztő volt, hogy mindenütt ugyanazokkal az arcokkal találkozott.
„Ha az ember bekerül egy ilyen körbe, nagyon nehéz kimászni. Mégis, fontos hogy soha ne adjuk föl. Én akkor is pályáztam, ha nem volt sok esélyem, felkerestem segítő szervezeteket, utánaolvastam, hová fordulhatok még. Velem nem volt gond – ezt le is írták a szakvéleményben – mégis évekre bent ragadtunk. Még kilenc hónapos terhesen is dolgoztam, aztán ahogy Juditka betöltötte az egyéves kort, megint munkába álltam, és a gyerekeket is rendesen elláttam. A csáo-ban, ahol laktunk, a vezetőnő segített abban, hogy ne kelljen Juditkát bölcsődébe adnom, ugyanott be tudtam állni takarítani közmunkában. Aztán mikor átköltöztünk a máltaiak otthonába, ott is el tudtam helyezkedni: az ottani mosodában dolgozom most is. Délután háromtól kezdődik a suli, így a lányokra apu vigyázott estig, egész addig, míg beteg nem lett. Korábban ő is bérelt egy kis lakást, de amikor már nem tudott dolgozni, az egyesületnél megengedték, hogy ideköltözzön.”
Juditot annak idején négy testvérével együtt az anyukája nevelte föl, miután a szülők elváltak. Most az ő kislányai is apa nélkül nevelkednek. Azt mondja, nincs különösebb jele annak, hogy a sok költözés, bizonytalanság megviselte volna őket – ezt a gyerekekkel foglalkozó szakemberek is leírták.
„Arra mindig ügyeltem, hogy bárhová kellett is költöznünk, iskolát és óvodát nem váltottunk. Azt akartam, hogy ne csak én legyek a biztos pont az életükben, hanem az iskola is. Emiatt elég sokat utazunk mindennap, de megéri: nagyon jó közösségben vannak.”
Fotó: Bankó Gábor
Fotó: Bankó Gábor
Fotó: Bankó Gábor
Fotó: Bankó Gábor
Fotó: Bankó Gábor
Fotó: Bankó Gábor
Fotó: Bankó Gábor
„Egy háromgyerekes anyával szóba sem állnak”
Juditéknak hosszú idő után az első olyan karácsonyuk lesz az idei, amelyet családi körben tölthetnek, és nincs körülöttük a közös konyhában, ebédlőben még vagy húsz ember.
„Karácsonykor az otthonban is összejöttünk, mint egy nagy család. Nekem ott is fontos volt, hogy legyen egy kis dekoráció. Valahogy rávettem az embereket, hogy ők is díszítsenek. Először féltem is, milyen lesz ennyi év után külön lakni. Ami rossz volt ott, az egyben jó is: ha problémám volt, bármikor találtam valakit, akinek elmondhattam. Viszont amikor magányra vágytam, arra nem nagyon volt lehetőségem.”
Ez a kicsit függő viszony, amibe a szocszféra kliensei óhatatlanul belecsúsznak, veszélyeztetetté is teszi őket, amikor a közösségi szállásról kikerülve egyedül kell megoldani a problémákat, viselni a felelősséget. Ennek tudatában vannak az Utcáról Lakásba Egyesület munkatársai is.
„Nálunk a szocmunka másképp működik – magyarázza Annamária. – A szabályokat mi hozzuk, emiatt egészen más a hozzáállásunk. Nincs olyan, hogy lássuk, ki érdemli meg, hogy lakjon. A mi felfogásunk szerint a lakhatás emberi jog. A mai árak mellett elképzelhetetlen, hogy akinek kicsúszott a lába alól a talaj, az segítség nélkül visszakapaszkodjon a társadalomba. Egy háromgyerekes anyával szóba se állnak, ha albérletet keres, pláne, ha roma. Úgyhogy nálunk nincs pontrendszer a bérlők kiválasztásánál, sem olyan elvárások, hogy melyik kerületben legyen valaki bejelentve. Aki három gyermeket nevel egyedül, az nyilván esélyesebb. Aki bekerül a képbe, azt meghívjuk két körben beszélgetni. Ezután összeülünk, átbeszéljük az eseteket, a jelentkezőket, és közös döntésre jutunk.”
Úgy képzeltem volna, hogy ez a kapcsolat lazul, ha látszik, hogy a család képes a saját lábára állni, megkapaszkodik a munkaerőpiacon, tudja fizetni a lakhatását. Az ULE azonban más filozófiát követ – Annamária azt mondja: a kapcsolat azért is fennmarad, mert nem a fizetés a végső cél –, nagyobb és hosszabb távú célokat tűznek ki. Judit esetében például az érettségit.
„Judit szokott amiatt nyugtalankodni, hogy mi van, ha Máté mégis idő előtt hazatér, de mindig meg tudom nyugtatni azzal, hogy akkor sem hagyjuk magára. Ott leszünk, és találunk megoldást. Mátéval abban állapodtunk meg, hogy fél évvel előre kell szólnia, ha ismét szüksége lenne a lakására.”
A három kívánság
Juditka valami nagy titkot súg anyukája fülébe, aki erre megkéri a nagypapát, vágjon neki pár szelet sütit. Míg szedelőzködünk, megkérdezem Juditot: ha a Jézuska teljesítené három kívánságát, mi lenne az?
„Hát egy lakás, ami tényleg a mienk – vágja rá azonnal –, hogy ne kelljen bizonytalanságban élnünk. Aztán az egészségünk, és hogy megmaradjunk egymásnak. A többi már kevésbé fontos. Annyi mindent megéltünk, láttunk magunk körül családokat széthullani, embereket tönkremenni, hogy tudom: ezek a legfontosabbak.”
Hiányolom a listából a férfit, aki a társa tud lenni, de erre csak csóválja a fejét.
„Nem állítom, hogy minden könnyedén megy egyedül. Nehéz 180 ezer forintból lakhatást fizetni és megélni. Ahhoz például »sokat« is keresek – a családi adókedvezménnyel együtt –, hogy ingyenes legyen a lányok számára az étkezés. Nem mindegy, hogy kétfelé oszlik a teher, vagy egy ember cipel a hátán mindent. Mégis azt mondom, először még éljünk egy kicsit így, és ha majd tudom, hogy én hol vagyok ebben a történetben, hová tartok, ha már megállok a lábamon egyedül is, akkor jöjjön be a képbe valaki. A célom most az érettségi, adtam magamnak rá négy évet, aztán, ha megy, még utána is szeretnék tanulni. Hála istennek olyan emberek vesznek körül, akik motiválnak és támogatnak. Megtanultam, mennyire fontos, hogy az ember tervezzen, és lásson célt maga előtt. Azóta sokkal tudatosabb vagyok. Tisztában vagyok azzal, hogy hatalmas esélyt kaptunk az önálló lakhatással. Tudom, hogy ezt nagyon kevés ember kapja meg, és nagyon meg kell becsülnöm.”