Kedves piros cipős ismeretlen a metróról!
Kérdeznék tőled valamit! Mi jár a fejedben akkor, amikor barna hajú barátnőd a válladon pihenteti a fejét, a csípődbe kapaszkodik, mélyeket szippant bőröd illatából, a férfiéból, akit valószínűleg szeret, és miközben finom mozdulatokkal a hátát simogatod, éhes szemekkel engem stírölsz? Tekinteted semmit nem leplez, pontosan látom, bejön, amit látsz, talán a fantáziád is beindul, talán élvezed a képzeletbeli határátlépést, talán partnert keresel harmadiknak, nem tudom, én csak azt tudom, hogy az én tekintetem sem titkol semmit, a napnál is világosabban adom értésedre, hogy máshol legeltess!
De te nem teszed meg! Az Örs vezér terétől egészen a Kossuth térig kitartasz, végig azon dolgozol, hogy tekinteteink végre találkozzanak. Nem esel ki a másik szerepedből sem, barátnőd kezét cirógatod, puszit nyomsz a halántékára, halkan válaszolgatsz a kérdéseire, eljátszod, hogy bújsz hozzá, majd ártatlanul megcsókolod, amikor az Astoriánál leszáll – és csak ezután jössz bele a szemezésbe úgy igazán.
Minden sejtedből árad a magabiztosság, hamar lejön, nem tudsz mit kezdeni az elutasítással, a Nem! számodra nem létezik. Lábaidat magabiztos terpeszbe vágod, vállaidat szélesre tárod (szélesebbre mint izomzatod azt indokolná), és határozott tekintettel, kitágult orrlyukkal lendülsz támadásba, hogy levadássz. Kár, hogy egy pillanatra sem jön be az, amit látok, a mozitól, amit vetítesz, undor fog el. Nem nézek oda, de érzem, ahogy a testem pásztázod, ahogy figyelmed a melleimen, a fenekemen, a lábaimon időzik. Egy lóvásáron érzem magam, beszólhatnék, odébb léphetnék, de megmakacsolom magam, nem mutatom ki, milyen indulatokat vált ki belőlem megalázó jelenléted. Miközben rezzenéstelen arccal állom az ostromod, végig azon gondolkodom, vajon gerinced nincs vagy lelked?
Nem tudom, honnan ez a megingathatatlan hit, ez a gőgös erő, de betudom annak, hogy teremtésed pillanatában a Jóisten valamit rendesen túladagolt. Látszik rajtad, precízen faragott hajad, ruháid sportos, márkás logókkal hímzett eleganciája, gondosan vasalt nyári nadrágod, makulátlan cipőd és súlyos karórád fontos kellékeid; metróra is csak azért kényszerültél ma reggel, mert szervizben van a kupé. Negyvenes, ápolt arcod, szabályosra szedett szemöldököd, manikűrözött ujjaid lelepleznek, olyan férfi vagy, aki sokat foglalkozik magával – aki szereti magát, akinek minden jár. Ez alól a nő sem kivétel, még akkor sem, ha van otthon már egy.
Eszembe jutott rólad, amikor évekkel ezelőtt a második randin egy pasi, aki aztán nem is lett a pasim, szemérmetlenül bámult egy csajt. Úgy vettem észre, hogy a csaj mosolyog rá, küldi a jeleket neki, gondoltam, jó pasi, flörtölnek vele. De aztán leesett, hogy a csaj csak reagált, és pont a randipartnerem kezdeményezett. Nyilván ezek után úgy gondoltam, inkább legyen a csajé, én inkább mást szeretnék, nem olyan embert, aki egyáltalán nem tiszteli a nőket, és még csak arra sem veszi a fáradságot, hogy a hátam mögött csinálja. Persze, az sem egy tuti verzió.
Tudom, a monogámia nem az ember erőssége, a kísértés pedig nagyobb, mint valaha, és sok az olyan pillanat, amikor kell az ártatlan flört, tőled mégis rosszul vagyok, mert nem, hogy a Nem!-ből nem értesz, de a nőre is csak úgy tekintesz, mint a fényes karórádra: megveszed, elmész benne párszor, majd beteszed a többi közé, és csak akkor csatolod fel újra, ha az aznapi szetted éppen úgy kívánja.
Igen, tudom, sokaknak nincs ellenére ez a szerep, talán karon ülő barátnőd is pont ilyen, kellően naiv vagy buta ahhoz, hogy hozzád simuljon, de tanuld meg, kedves piros cipős ismeretlen a metróról, vannak olyan vadászterületek, ahova a belépés csak gerinc és némi intelligencia birtokában engedélyezett!