Három olyan családdal beszélgettünk, ahol az egyik gyerek hamarabb kezdte az iskolát, mint a kortársai. Minden család véleménye megegyezett abban, hogy általában jobb minél később kezdeni az iskolát, de akadnak kivételek is. Az is kiderült, hogy nincs tökéletes megoldás, és ha már bevállalták az iskolát, nincs visszaút az óvodába.
Lackó, aki túl okos volt az óvodához
Lackó szeptember közepén töltötte be a hatodik életévét, előtte három évet járt óvodába, és másfelet bölcsődébe. Már a bölcsiben kiderült, hogy különleges, nagyon okos kisfiú, később az óvodában az óvónők zseninek nevezték, amiért négyéves korára folyékonyan olvasott. „Nem tanítottuk őt olvasni – meséli az anyukája –, csak megmondtuk neki, ha megkérdezte egy-egy betűről vagy szóról, hogy mi van odaírva. Számunkra teljesen megdöbbentő volt, hogy milyen gyorsan megtanult olvasni. Egy betűt csak egyszer kellett elmondani neki, onnantól kezdve mindig tudta. Tulajdonképpen három hét alatt megtanult olvasni, és egy hónap múlva már folyékonyan olvasott hangosan is.”
A kisfiú kedvenc témája a földrajz és a történelem egyik kis metszéspontja volt: különösen szeretett az országok határairól, fővárosairól és ezek változásairól hallani. Nagyon hamar eljött a pillanat, amikor a szülei válaszai már nem voltak elégítették ki, ezért könyveket, társasjátékokat, térképeket és földgömböt vettek neki. Amikor azokon is végigrágta magát, YouTube-videók következtek volna, de nem tudott angolul, magyarul pedig kevés információt talált a kereső. „Azt hittem, olyan szerencsés lesz, hogy majd pár hónap alatt angolul is megtanul, de tévedtem. Egyáltalán nem érdekelte a nyelv, még az sem lelkesítette, hogy egy hatalmas világ nyílna ki előtte angolul a kedvenc témájában.”
Ráadásul egyébként sem volt minden tökéletes: a kisfiúnak elég sok problémája volt az óvodában a fegyelemmel, a szabálykövetéssel és a társas kapcsolatok terén is. Szinte mindennap volt rá valamilyen panasz, vagy rombolt, vagy verekedett, vagy csak elvonta a társai figyelmét a foglalkozásokról bohóckodással. Nem érezte jól magát az óvodában, gyakran panaszkodott arról, hogy nincs barátja, és szeretett volna otthon maradni. A szülők próbáltak segíteni neki, de hiába volt minden, egyszerűen nem ment a beilleszkedés. Elvitték a nevelési tanácsadóba, ahol megállapították, hogy különösen magas az IQ-ja, és iskolaérett. A szülők kicsit csodálkoztak, mert nem feltételezték a gyerekükről, hogy jól viseli majd a padban való ücsörgést, de végül úgy döntöttek, hogy az ovinál csak jobb lehet neki.
Abban bíztunk, hogy majd akad végre egy barátja az iskolában.
Az évnyitón mindenki majdnem egy fejjel magasabb volt nála, és ő volt az egyetlen, aki nem idegesen gyűrögette az ünneplő ruháját, hanem a műsor közben felállt, és elment szétnézni a tornateremben. Nem tűnt túl jó előjelnek, de végül csak az első két év volt nehéz, míg utolérte az osztálytársait. „Szerencsénk volt, csak húszan jártak az osztályba, és egy tüneményes tanítónőt kaptunk. Azt mondta, hogy a fiam egy óvodás, akinek bizonyos kompetenciái erősen meghaladják a saját és az osztálytársai szintjét is. De mivel egy óvodás testben kell majd iskolába járnia, ő még nem kényszerít rá iskolás szabályokat. Így aztán felállhatott órán, akár körbe is futhatta az osztálytermet, mert a tanárnő tudta, hogy mindent hall, és mindent meg is jegyez.”
Ennek ellenére nem volt könnyű dolguk, mert a kisfiú elsőben még nagyon unalmasnak találta az iskolát. Most mindenesetre negyedikes, és már semmi különbség nincs közte és az osztálytársai között, talán csak annyi, hogy neki még mindig nagyon jól megy a tanulás, és nehezebben a jó viselkedés.
Képünk illusztráció. Jelenet a Tehetség című filmből
Liza, a matekzseni
Liza története is hasonlóan kezdődött, azzal a különbséggel, hogy neki az iskola végül igazi pokol lett. Lizával az óvodában nem voltak magatartásbéli problémák, csupán sokkal okosabb volt mindegyik csoporttársánál, és rettentően unta magát. Az óvónők javaslatára őt is elvitték a szülei a nevelési tanácsadóba, ahol bár iskolaérettnek nyilvánították, azt javasolták a szülőknek, hogy inkább maradjon az óvodában. Csakhogy Liza minden reggel sírva ment oviba, bent látványosan unatkozott, semmilyen közös játékban nem akart részt venni, alig várta, hogy hazaérjen, és végre a természetismeret-könyveit olvasgassa, vagy a nagyapjával beszélgessen csillagászatról.
A szülők beadták a derekukat, és beíratták az iskolába. „Nagyot tévedtünk, nem kellett volna. Az iskola semmilyen tekintettel nem volt a gyerekemre, azt mondták, hogy ha a nevelési tanácsadó iskolaérettnek nyilvánította, akkor nekik kötelességük elvárni a gyerektől, hogy iskolásként viselkedjen.
Csakhogy míg Liza az oviban unatkozott, és egyedül ücsörgött a csoportszobában, az iskolában előbújt belőle az óvodás.
Minden reggel zokogott, mert nem akart az iskolában maradni, majd órán játszott és bohóckodott. Sem a fekete pontok, sem az írásbeli figyelmeztetések nem voltak rá semmilyen hatással. Nagyon nehezen vergődtünk el a második osztály végéig, amikor sikerült őt átvinnem egy Waldorf-szellemiségű iskolába. Igazság szerint neki nem a Waldorf lenne való, hanem egy igazi versenyistálló, de olyan, ahol figyelembe veszik azt, hogy majdnem két évvel fiatalabb az osztálytársainál annak ellenére, hogy képes megoldani egy egyenletet.”
Liza most jobban érzi magát, de a szüleinek így is rengeteg idejükbe és pénzükbe kerül, hogy lekössék a figyelmét. Hetente jár hozzá egy matektanár, akivel már sokkal magasabb szintű matematikát vesznek, mint az iskolában, de ez hatezer forintba kerül alkalmanként. A kislány örülne, ha mindennap lenne külön matekórája, és a szülei szívesen meg is adnák neki ezt, de nincs rá megfelelő keretük, azonkívül hisznek az osztályfőnöknek is, aki szerint még játszania, mesélnie és mozognia kellene, nem számolni naphosszat.
Bence, aki gimnazistának született
Bence szintén hamar kinőtte az óvodát, sőt a szülei szerint soha nem is volt óvodaérett, neki azonnal gimnáziumba kellett volna járnia, de csak akkor, ha ott hasonló háromévesek lettek volna az osztálytársai. A kisfiút semmire nem kellett tanítani, minden információt magába szívott a környezetéből. Még kétéves sem volt, amikor közölte a szüleivel, hogy nem akar több mesét nézni, csak tudományos csatornákat. Ott se volt jó neki akármi, főleg a fizika érdekelte. „Egyetlen gyerekes dolog volt, ami a kortársaihoz kötötte, imádta a vonatokat. Órákat töltöttünk a legnagyobb hidegben és a legnagyobb melegben is pályaudvarokon és a Vasúttörténeti Parkban, mozdonyokat bámulva. Felmászni eleinte nem mert rájuk, de annyira érdekelte a működésük, hogy még ezt is leküzdötte.”
Képünk illusztráció. Jelenet a Tehetség című filmből
Bence is korábban, már négyévesen olvasott, és az óvodában igazi támogató közeget talált magának. Az óvónők nem erőltették a kisautóval való játékot, viszont szívesen vették, amikor mozdonyokról, gőzgépekről mesélt a csoportnak. Viszont mire nagycsoportos lett, egyértelművé vált, hogy az óvodában nincs már semmi inspiráció számára, ezért a szülőkkel egyeztetve nem maradt negyedik évet is az oviban, hanem beíratták a város legjobb matekos iskolájába. „Bence annyi jót hallott az iskoláról, hogy egész augusztusban visszaszámolta az órákat a tanévnyitóig. De a lelkesedése már a második nap alábbhagyott.
Nem kapott külön feladatokat, nem foglalkoztak vele másképp, pedig az előzetes iskolalátogatáson ezt ígérték.
Ugyanazokat a feladatokat kellett csinálnia, mint a többieknek: betűrészeket írni, ötös számkörben számolni és rajzolni. Teljesen kiborult, szinte kivetkőzött önmagából. Verekedett, csúnyán beszélt, direkt zavart mindenkit, hisztizett.”
A fejlesztőpedagógus megállapította, hogy még nem iskolaérett, és tanácsolta, hogy vigyük vissza az óvodába. Csakhogy az óvoda teljesen jogosan úgy látta, hogy ha a gyereknek az iskola is ennyire unalmas, akkor az óvoda még rosszabb lenne újra, ezért elzárkóztak a visszavételtől, és a szülőket is lebeszélték róla. „Mindennap gyomorgörccsel keltem – meséli Bence anyukája. – Attól féltem, hogy megint valami nagy rosszaságot csinál a fiam, ami miatt felhívnak a munkahelyemen. Közben az iskolában kitalálták, hogy a gyerekem ADHD-s, és köteleztek rá, hogy vigyem a nevelési tanácsadóba, hogy kivizsgálják. A nevtan mindent rendben talált, ezért továbbküldtek minket egy pszichiáterhez, aki nem látott problémát azonfelül, hogy a gyerek stresszel az iskola miatt.
Közben az osztálytársak szülei aláírást gyűjtöttek, hogy vigyük el Bencét az iskolából. Szörnyű volt.
A kisfiú másodiktól egy tanulóközösségben folytatja, ami nagyon tetszik neki, de a szülők attól tartanak, hogy magányos lesz a jellemzően felsős tanulótársak között. Úgy érzik, hogy nincs jó megoldás az átlagnál tehetségesebb gyerekek számára: nekik jól jöhetne az, ha hamarabb kezdhetnék az iskolát, csakhogy a rendszer nincs felkészülve rájuk.