Milyen anya az, aki bölcsibe adja az egyéves gyerekét?

Kun Gabi | 2020. Február 14.
Hogy képzeled, hogy mással is akarsz foglalkozni, mint a gyerekeddel. Mégiscsak hallatlan!

Nem is anya az ilyen, hát mégis milyen dolog az, hogy egyéves korában bezsuppolja a gyerekét a bölcsibe. Amiről mindenki tudja, hogy a horror netovábbja, ott csak és kizárólag elhanyagolják, nem fog kötődni az anyjához, apjához, de még a család kutyáját sem fogja felismerni, mire kétéves lesz. Nincs annál nagyobb törés egy gyerek életében, mint hogy elszakítják az anyjától erőszakkal. Igen, ez bizony erőszak, egyenesen bántalmazás, hívja valaki a gyámügyet! Minek szül az ilyen, aki ahogy lehet, rögtön lepasszolja a kölkét, kellett volna gondolkodni előtte, biztos csak az adókedvezményre hajt, a gyereke már nem érdekli. Majd visszakapja még ezt az élettől, amikor szóba sem áll vele az a gyerek. Egyéves korában még napi tízszer szopiznia kellene, nem pedig vadidegenek között rettegnie az életéért.

Ha adtad valaha bölcsibe a gyerekedet, akkor ismerős mondatok ezek, leginkább anyacsoportokban és a hátad mögött súgják egymásnak a felháborodott anyák, akik aztán elégedetten hátradőlnek, hogy most ezt jól megmondták, megvédték a gyerek érdekeit, mert szívtelen vagy, hogy bölcsibe taszítod. Csak az a gond, hogy nem kérdezte senki a véleményüket.

Képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)

Az én gyerekem is korán került bölcsibe, azt szoktam válaszolni a kéretlen, megvető kérdésekre, hogy azért, mert fiatal voltam, és kellett a pénz. Ami amúgy nem igaz, mert fiatal már nem voltam, bár tény, hogy muszáj volt dolgozni menni, ha nem akartam, hogy felkopjon az állunk. De azt hiszem, akkor is bölcsibe ment volna amúgy, ha nem kell a pénz, mert egy év otthonlét után épp azt kezdtem már érezni, hogy leépül az agyam, ha nem mehetek felnőttek közé. Olyan felnőttekre vágytam, akik nem többesszámban beszélnek a gyerekükről és nem kakis pelenkákról társalognak. Ez van, valószínűleg nem sikerült eléggé feloldódnom az anyaságban, de ettől még teljes szívemből szeretem a gyerekemet, csak azt láttam, hogy neki is és nekem is az lesz a legjobb, ha mindketten társaságba megyünk.

A kulcs mindig az, hogy el kell fogadni, hogy mások vagyunk.

Az egyiknek lehet, hogy nem teher, ha tíz évig otthon van a gyerekeivel, és erről szól az élete, mert megtalálja a teljességet a gyereknevelésben. A másiknak meg lehet, hogy már fél év után eljön az a pont, hogy úgy érzi, kiugrik az ablakon, ha még egy napot a monoton rutinfeladatok között kell eltöltenie, amivel a babázás jár. És egyikkel sincs semmi baj. Mert mindenkinek más az élethelyzete, más a természete, más a személyisége és mások a motivációi. Amíg a bölcsis (vagy akármilyen más gyerekkel kapcsolatos) döntés mögött ott van az is, hogy a szülők szeretik a gyereket, addig annak a gyereknek a világon semmi baja nem lesz, mert biztonságban fogja érezni magát akkor is, ha nap közben gondozónők vigyáznak rá.

Az egész anyaságban nem az a lényeg, hogy folyton rajtad kell lógnia a gyerekednek, mert csak akkor leszel jó anya. Hanem inkább az, hogy olyan érzelmi hátteret kell teremteni a gyereknek, hogy minden körülmények között tudja, hogy a szülei feltétel nélkül szeretik. Ez az igaz feladat, nem az, hogy üljünk vele otthon, ameddig csak lehet. A bölcsivel nincs semmi gond, nem leszel tőle szaranya, és nem ez fogja meghatározni a gyerek lelki sérüléseit sem.

Aki pedig megvetéssel beszél rólad, ítélkezik feletted emiatt, firtatja az okaidat és magyarázkodásra kényszerít, azt nyugodtan ignoráld. Esetleg annyit kérdezhetsz tőle válaszként, hogy: „Közöd?”

Exit mobile version