Baba

Amit a bölcsődei beszoktatásról feltétlenül tudni kell(ett volna)

Bűntudat, nyakunkba szakadt énidő, üres ház – ilyen egy bölcsis beszoktatás cseppet sem zökkenőmentes időszaka.

Atípusos időszakban, de nálunk is eljött a bölcsi ideje. Mondhatnám, hogy muszáj volt, és mostanra persze muszájjá is vált, de a helyzet az, hogy én döntöttem úgy, hogy vissza fogok menni dolgozni – más kérdés, hogy ez még akkor történt, amikor a babám legfeljebb három hónapos lehetett. Akkor még úgy képzeltem, hogy a másfél éves gyerek gyakorlatilag kicsi híján szavazóképes, de legalábbis beláthatatlanul nagynak tűnt a magatehetetlen csecsemőhöz képest. Azt terveztem, hogy másfél éves korára már csettintésre alszik, szépen eljátszik magában fél órát, és egész biztos, hogy nem fog már szopizni (utólag pedig elképedek azon, mennyire fogalmam sem volt, hogy mibe vágok bele, és hogy milyen laza arroganciával indultam neki a gyereknevelésnek).

Aztán ahogy közeledtek a beszoktatás első napjai, és egy-egy nagy összenevetés alkalmával rácsodálkoztam a kislányom bontakozó kis lényére, a bölcsivel kapcsolatban leginkább azon gondolkodtam, hogy „hülye vagyok én?”.

Egy ilyen kicsi és csodálatos valakit, akivel ennyire szuper napjaink vannak együtt (ilyenkor az ember csak a legjobb pillanatokat látja) miért is akarok eltávolítani magamtól? Nem lehetne valahogy beteget jelenteni a melóban, és még néhány hónapocskát, esetleg egy évecskét a három játszótér által behatárolt, saját kis mikrokozmoszunkban tölteni? Más pillanatokban alig várom, hogy újra szakmai beszélgetéseket folytathassak, miközben játszótéri bakancs helyett magassarkú, bojtos sapka helyett olvasószemüveg legyen rajtam. És persze a szakmai beszélgetések alatt várhatóan abban reménykedem majd, hogy valaki a kislányomról érdeklődik, és így elfogadható okot ad arra, hogy a telefonomon megmutassak és magam is megtekintsek róla néhány fotót, esetleg, ha úgy látom, hogy udvariasságból úgysem meri elutasítani, egy rövidebb videót, mert én persze nem akarok az az anya lenni, aki boldog-boldogtalannak a gyerekéről készült képeket mutogatja.

A beszoktatással foglalkozó szakirodalom egyetért abban, mennyire nagyon fontos, hogy az anya száz százalékig meg legyen győződve arról, hogy ez a lehető legjobb döntés, és semmiképp se mutassa a gyerek előtt, ha valamiben bizonytalan, vagy hogy ha ő maga is szorong a helyzettől. Köszi. Ne gondolj a nagy lila elefántra, amelyik az ormányával ütemesen dobol a homlokodon. Valószínűleg azok az – agyam racionális fele szerint rendkívül kártékony, szükségtelenül bűntudatot keltő – online okosságok sem segítettek, amelyek szerint a bölcsőde csak vészforgatókönyv, és hogy a bölcsis gyerekeket, szegényeket sajnálni kell, mert erőszakkal tépik ki őket édesanyjuk védő öleléséből.

Szóval a lila elefántot és minden bizonytalanságomat elhessegetni próbálva beléptünk a bölcsi kapuján. Ez nem is olyan rossz! – gondoltam. (Persze, hogy nem az, a környék valamennyi bölcsődéjét megnéztem, nem véletlen, hogy itt vagyunk.) Próbálom elmondani a gondozónőknek, hogy majd látni fogják, az én kisbabám… Milyen is?

Már nevetek, mikor figyelmeztetem őket, hogy az én lányom a legokosabb, legkedvesebb, és összességében a legszeretnivalóbb totyogó, akivel több évtizedes praxisukban találkoztak. Ők is nevetnek: itt mindenki az.

Szerencsére azok a napok már véget értek, amikor a bölcsőde azt jelentette, hogy egy csapat vadidegennek minden további nélkül lepasszolod a gyerekedet. A legtöbb intézményben igyekeznek fokozatosan, a lehető legkíméletesebben hozzászoktatni a babát, hogy napközben nem az édesanyja vigyáz rá (az édesanyáról feltételezik, hogy felnőtt, és le tudja magában meccselni ezt a dolgot, de bevallom, azért egy ölelés nekem is jól jött volna).

A szoktatás nálunk így nézett ki a gyakorlatban: első nap egy órát játszottunk ketten együtt, figyeltük a bölcsiseket, ők pedig minket. Ennyi idő elég is volt, a lányom kellőképpen elfáradt, és haza vágyott. Másnap már két órát voltunk ott együtt, ami alatt egyszer kimentem „pisilni”, egy-két percre. Finoman szólva sem örült. Harmadik nap fél óra közös játék után elmondtam neki, hogy anya elmegy, és elintéz néhány dolgot, ő addig játszik egy kicsit a nénikkel és a babákkal, anya hamarosan jön. Ez nagyon trükkös, mert lazán és magabiztosan kell ezt mondani, mintha csak a boltba ugranál le tejért. Nyomsz egy puszit az arcára, mosolyogsz.

Elindulsz kifelé, hátrafordulsz, mosolyogsz (nem remeg meg a szád akkor sem, ha látod, hogy zokog), aztán kilépsz az ajtón és mész a dolgodra. Értsd: kilépsz az ajtón, kívülről rátapasztod a füledet, és számolod, hogy hány szívdobbanásnyi ideig hallod a sírást.

Bár azt hittem, a bölcsi előtti folyosón fogom törölgetni a szememet, nem jönnek a könnyek: a babám a lehető legnagyobb biztonságban van, szeretik, néhány óra múlva visszajövök érte. Szerencsém van, két percen belül csend lesz. Áttámolygok a szomszédos kávézóba, és az érintetlen latte és ki nem nyitott könyv mellett a telefonomat lesem, hogy mikor jön a várva várt fotó a bölcsiből. Hamarosan meg is érkeznek a képek: anya kicsi csillaga legózik. Anya kicsi csillaga lovacskákkal játszik, és végül: anya kicsi csillaga tízóraizik. Alig várom, hogy visszamehessek érte. Azt képzelem (bár a beszoktatás szempontjából ez nagyon nem jó forgatókönyv lenne), hogy meglát, eldob mindent, és odarohan hozzám. Hát nem. Meglát, közli, hogy „nem, nem”, majd rám se nézve visszamegy a játékai közé. Legszívesebben sírva bocsánatot kérnék tőle, de ehelyett mikor kicsit megenyhül felém, örömmel ecsetelem, hogy milyen jókat hallottam róla, mennyire ügyes volt, és hogy milyen büszke vagyok rá.

„Kilépsz az ajtón, kívülről rátapasztod a füledet, és számolod, hogy hány szívdobbanásnyi ideig hallod a sírást…” (Képünk illusztráció. Fotó: iStock)

A negyedik nap reggeli után elmentem, és csak ebéd után jöttem vissza. Ötödik nap már csak egy puszit adtam neki, és szintén csak ebéd után tértem vissza, mindkét alkalommal egy-két percet sírt. Ezzel be is fejeződött az első hét, én pedig próbáltam elütni valahogy a hirtelen rám szakadó üres órákat, amikor nem kell babás foglalkozásokra és játszótérre mennem, vagy a babás bevásárlás nevű extrém sportot gyakorolnom.

Nagyjából egy éve tervezgetem, hogy mit fogok csinálni, ha egyszer ennyi szabadidőm lesz.

A haditervem az volt, hogy az első teljes bölcsis napon beadom a babát, hazamegyek, és addig alszom, amíg spontán fel nem ébredek, majd ezt addig ismétlem, amíg alváscsömöröm nem lesz, de erre azóta sem került sor. A velünk párhuzamosan beszokó babák anyukái nagyjából hasonló forgatókönyv alapján viselkedtek ilyenkor, mint én: első szabad délelőttünkön a bölcsi százméteres körzetében tébláboltunk, esetleg kávézásnak álcázva a céltalan esetlenségünket – kora ősszel ez jobban jön ki, mert nem olyan feltűnő és kellemetlen egy parkban ücsörögni, mint a metsző januári szélben.

Második nap a négy anyukából, akikkel beszéltem, négy ment vásárolni. Én a magam részéről csendes élvezettel töltöttem egy teljes órát egy turkáló kínálatának átböngészésével (persze közben állandóan a telefonomra pislogva, ha esetleg visszahívnának). A harmadik olyan napon, amikor a lányom nem volt velem, takarítani kezdtem: egészen elképesztő, hogy két óra alatt mennyit lehet haladni, ha például nem táncolva kell előadni a porszívózást, és nem egyesével kell egy totyogóval kihordatni a tiszta ruhát a fürdőszobából. Ugyanezen a napon jöttem rá, hogy az egy dolog, hogy a babát tele pocakkal hozom el a bölcsiből, attól viszont én nem fogok jóllakni. Délután három körül, immár a gyereket visszaszerezve jut eszembe, hogy nincs mit ennünk, sőt ötletem sincs, hogy mit kellene enni. Szendvics. Müzli. Egy kifli a boltban, még a pénztár előtt.

Zavarba ejtően üres a ház, a gyomrom és a napom, ha nincs itt az, aki miatt rendszert és főtt kaját kellett hoznom az életembe.

Hétvégén igyekszünk kompenzálni a távol töltött időt: kirándulás (földön fetrengve toporzékolás lesz belőle, mert nem mehet egyszerre az összes irányba), finom falatok (köpi, bezzeg a bölcsiben mindent megeszik), szeretgetés (ha hagyja), diavetítés (ennek ürügyén nagy élvezettel szétdobálta a pelenkáit, de ezt úgy veszem, hogy bejött neki), és próbálok arra gondolni, hogy ez nem bűntudat vezérelte viselkedés. A baba különösen rossz passzban van, napi egy-két hisztiepizód befigyel, éjjelente egymilliószor ébred. Állítólag ez a normális. Jó hír viszont, hogy vasárnap reggel simán elindult volna a bölcsibe. A rossz hír az, hogy ezt a „nyamnyam” kommentárral fűszerezte – mindig tudtam, hogy nem vagyok különösebben tehetséges a konyhában, de ez azért szíven ütött.

Kezdődik az új hét, újra a bölcsiben találjuk magunkat. Már ahogy befordulunk az utcába, kezdi mondani, hogy „nem! nem!”. Amikor meglátja a gondozónőt, sírni kezd. Én is majdnem (szándékom szerint ez sugárzó mosolyként csapódik le kifelé). A gondozó néni egyébként „Kriszta anyaként” hivatkozik magára, nekem pedig megfájdul a gyomrom: amikor ugyanis bölcsődébe adod a gyerekedet, azt abban a reményben teszed, hogy lesz ott valaki, aki pótolni tud téged. Aztán amikor kiderül, hogy már a terminológia szintjén is tényleg pótolható vagy, az azért tud rosszul esni. Mire visszamegyek érte, a babakocsijában ül overallban, a könnyei még az arcán vannak, és egy plüssállatot szorongat. Kiderül, hogy valaki másért már öt perccel előttem megjött az anyukája, és azt hitte, hogy őérte jönnek.

Ebben a pillanatban nagyon, nagyon bűntudatom van.

Más kérdés, hogy kettő percen belül ugyanúgy csacsog, ahogy szokott. Másnap vízválasztó jön: az addig gyakorlatilag kizárólag velem, cicin alvó lányom két perc hátsimi után elaludt a bölcsődei kiságyában. Délután egy jókedvű, kipihent és masszívan hagymaszagú baba fogad, aki állítólag repetázott a lila hagymás zsíros kenyérből, amit uzsonnára kapott. Helyreállt a világ rendje, én pedig úgy érzem, a vihar szemében vagyok, ahol minden csendes: még van néhány hét a munkába állásig, én pedig tobzódom az énidőben, és próbálok visszarázódni a baba előtti mindennapokba. Eközben a délutánokra mindent félreteszek: telefon lenémítva, a takarítás várhat, az osztatlan figyelmemet egy 85 centis és tíz kilós kis valaki élvezi, és csodák csodája, mióta így csináljuk, megszűntek a délutáni hisztik, és ráadásul jóval kevésbé érzem magamat hitvány anyának, mint attól a gondolattól, hogy önszántamból rövidítettem meg a közös időnket.

A második hét végére a legendás bölcsis vírusok első hulláma nemcsak a babát, de az egész családot leteríti, de ahogy jön, úgy megy is. A harmadik hét közepére megtörténik, amiben reménykedtem: a lányom magától veszi a sapkáját, és (aránylag) jókedvűen indul a bölcsődébe, emlegeti a babákat, a néniket, és persze a kaját. Szóval ha még előtte álltok, fel a fejjel – egy egészséges anya–gyerek kapcsolat simán át tud vészelni még egy ilyen szerencsétlen időszakot is!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése