Február közepén írtunk arról, hogy a szülők készüljenek, komoly változások jönnek a válás utáni gyerekelhelyezés és a kapcsolattartás terén. Rengeteg problémás eset akadt, mivel sok szülőnek nem sikerült megegyeznie, majd betartania a kapcsolattartás szabályait (nem vitte el vagy hozta vissza időben a gyereket), és ezért szükség volt új szabályokra. A március 1-jén életbe lépett törvény értelmében most a gyámügyi hivatalok helyett a bíróságok fogják rendezni a problémás eseteket, ami minden bizonnyal nagyobb szigort és fegyelmet hoz a kapcsolattartás szabályait megszegő szülők életébe.
A cikk által felvetett kérdésekről beszélgetve merült fel az nlc. szerkesztőségében, hogy ne csak a negatívumokról beszéljünk, hanem arról is, hogy a kapcsolattartás működhet kiegyensúlyozottan és teljesen egészségesen is úgy, hogy a szülők kölcsönösen tiszteletben tartják egymást, a másik idejét, és mindenek előtt a gyermek érdekét. A közös gyerekfelügyelet a gyakorlatban leginkább két funkcionális egyedülálló szülőt jelent, akik, bármi is legyen köztük a megegyezés, a válás után a legtöbb, amit tehetnek, hogy kompromisszumot kötnek, a kialakult helyzetből pedig próbálják kihozni a maximumot.
Mint kiderült, a csapatban páran pont lefedjük a palettát, és van, akinél a válás utáni rugalmas, „közös” gyerekfelügyelet napi váltásban működik, másnál viszont a 3-4 napi váltás, vagy épp az egy hetet itt, egy hetet ott rendszer jött be. Továbbá: gyereknevelés terén létezik más, alternatív megoldás is. Aktuális és divatos trendekkel nem számolva úgy döntöttünk, hogy görcsmentesen, megfelelési kényszer nélkül mesélünk a saját tapasztalatainkról és megoldásainkról.
Hercsel Adél: a lehető legsűrűbben ugyanannyi időt tölteni a gyerekkel
„Ti tényleg napi váltásban vagytok?! És az nem rossz a gyereknek, hogy egyik nap itt, másik nap ott?!” – amikor szóba kerül, nálunk hogyan is működik a rugalmas gyermekelhelyezés, magamban mindig szurkolok, kérdezd meg azt is: „És ezt így hogy?” Félretéve az egészséges, védekező cinizmust, persze, pontosan tisztában vagyok vele, hogy ideális esetben a szülők együtt maradnak, és békében, harmóniában, egyetértésben, leginkább egy háztartásban nevelik fel közös csemetéjüket. Nekünk ez nem jött össze, mert 2 éve mérlegeltük, és beláttuk, inkább két külön háztartásban folytatjuk, mint abban, ahol már akkorára nőtt köztünk a feszültség, hogy simán rá lehetett volna kapcsolni Paksot, és el is látta volna árammal az országot. Szerintünk nem jó a gyereknek, ha ennyi otthon az Amper, mert abból hamar áramütés és égési sérülés lesz – lélekben.
A napi váltás valóban nem kevés egyeztetéssel és állandó kommunikációval jár, de ez a minimum, ami jár a gyereknek (Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images)
Az értetlenkedők általában akkor szoktak megenyhülni, amikor elmondom, hogy az a két háztartás, ahol a jelenleg 5 és fél éves lányunk nevelkedik, egyébként ugyanabban az utcában, egymástól 3 perc laza sétára van. Így az óvoda is ugyanakkora távolság, és ha valami a másiknál marad, például a Lepke, ami a mi gyerekünk életében a szent alvóka, a problémát elég gyorsan lehet orvosolni. A rendszert, amiben már a szétköltözés, és jóval a válás előtt ketten megállapodtunk, úgy alakítottuk ki, hogy a lehető legsűrűbben, és persze ugyanannyi időt töltsünk a gyerekkel. Ezt részben azért is tudjuk hatékonyan működtetni, mert a volt férjem szabadúszó, és mert az én munkarendem is viszonylag rugalmasan alakítható. Közben szerencsére ő is fent tud tartani egy lakást, ahol a gyereknek saját szobája, külön birodalma van, ahol ugyanúgy elférnek a holmijai, mint nálam, és ugyanúgy tud nyugodtan rajzolni, aludni, játszani, stb. Ez különösen a szeptembertől előttünk álló első osztálynál lesz fontos szempont, bár most gondolkodunk rajta, hogy az iskola miatt átvariáljuk az eddig tökéletesen bevált felállást.
A jelenlegi rendszer nálunk működik, de a legfontosabb, hogy mindez nem okozott maradandó traumát a gyereknek, és hamar megszokta, hogy egyik nap apa, másik nap anya megy érte, sőt: felosztjuk a hétvégét is. Sírás persze volt az elején, főleg esténként, hogy miért nem vagytok már együtt, de a sok nyugtató, őszinte és tisztázó beszélgetés és a türelem mindkét oldalról mára elsimította ezeket a hullámokat. Néha még ma is bekapcsol az „apát akarom”, de ezt nem veszem magamra: minden gyereknek előjön időről időre az anyás vagy apás korszaka, és naná, hogy a másik szülőtől várja a józsaruságot, ha te vagy épp a rossz zsaru. Mi, felnőttek, ezt is meg szoktuk beszélni, ahogy minden mást is, ami a gyereket érinti. A napi váltás valóban nem kevés egyeztetéssel és állandó kommunikációval jár, de ez a minimum, ami jár a gyereknek. Szintén alapvető elvárás, hogy a gyerek előtt a másik szülőről csak jót vagy semmit, ahogy az is fontos, hogy a lányunk hallja, hogy a szülei maximális tisztelettel, egyenrangú partnerekként beszélgetnek egymással.
Kempf Zita: elfeleztük a heteket
A válásunk folyamatban van. De mielőtt mediátor, ügyvéd, bíró vagy bárki a közelünkbe került volna, mi már kialakítottunk egy teljesen jól működő mechanizmust, amiben – merem mondani – jobb kapcsolatban vagyunk, mint mikor még házasok voltunk. Ez talán még a kislányunkra is jó hatással van, még ha – tagadhatatlan – pótolhatatlan veszteséget szenvedett is el. Mert ne hazudjunk magunknak: hacsak nem volt teljesen élhetetlen az ő szemszögéből is az együttélés, akkor az ő kis családi világa már soha nem lesz teljes. Hiába szeretik őt több helyen, akár még több ember, mint azelőtt, az egységérzete felborult, és így kicsit a lelki békéje is.
Lányunk öt és fél éves, még óvodás. A bevált módszer nálunk: elfeleztük a heteket: 4 napot egyikünknél, 3 napot másikunknál tölt. Ez talán túl gyakori váltásnak tűnhet bizonyos szempontból, ugyanakkor mindketten azt éreztük, hogy egy hét sok nekünk is a gyerek nélkül, és neki is az egyik szülője nélkül. Ez persze több együttműködést igényel a szülőktől, mert több a kontaktpont, sokszor kell egyeztetni ezer dologban: milyen ruhában menjen, mit kell vinni épp az oviba, mit kell venni, milyen program legyen… ki, hol, mikor tudja átvenni a kicsit, mikor tudunk cserélni, ha muszáj… De ennél élhetőbb számunkra nem lenne. Emiatt nem szoktunk bírálatokat kapni (azokon túlestem akkor, amikor kiderült, hogy elköltözöm), de megmondom őszintén: egyáltalán nem érdekelne.
Úgy gondolom azonban, hogy az iskola indulásával ezt felül kell majd vizsgálnunk, hiszen az iskolai munkahetet nem volna ideális megbontani. Valószínűleg akkor munkanapokon végig az egyik szülőnél (akihez közelebb lesz az iskola) alszik majd, és péntektől vasárnapig a másiknál, de ez nem jelenti azt, hogy az épp nem soros szülő ne vihetné el egy programra vagy ne ugorhatna fel hozzá. Persze mindennek a kulcsa is az, hogy barátok maradtunk az édesapjával, kölcsönösen tiszteljük egymást, és a lányunk előtt csak jót mondunk a másikról. Szerintem egyébként „jó megoldás” nincs, váláskor sajnos minden a veszteségek minimalizálásáról és a kompromisszumokról szól. A jó forgatókönyv az, ha az ember annak idején jól választ, és szeretetben él a párjával élete végéig a gyerekek örömére. Mindannyian erre vágyunk, amikor házasságot kötünk, de el kell fogadni, ha nem sikerül. De számomra érthetetlen, hogyan képesek egyesek háborúzni a gyerekeik rovására. Csak hálás lehetek érte, hogy a férjem is így gondolja – minden csalódása ellenére.
„Jó megoldás” nincs, váláskor sajnos minden a veszteségek minimalizálásáról és a kompromisszumokról szól (Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images)
Pácsonyi Daniella: „Mondd meg apának, hogy tegye be a gumicsizmádat”
Másfél éve neveljük a lányunkat heti váltásban. Nekünk bevált. Nyilván a legjobb az a modell, ahol a szülők nem válnak el, de nálunk máshogy alakult. Az elején sokan mondták, hogy túl sok a gyereknek az egy hét, meg mi sem fogjuk bírni nélküle. Az első pár hónap nehéz volt mindenkinek, ki kellett alakítani az új rutinokat, amelyeknek a két helyen nagyjából azonosan kell működniük. A közös gyermekfelügyeletnek ez a fajtája különösen sok kommunikációt igényel, ez a legfontosabb része az egésznek: haragos, egymással nem beszélő vagy üvöltöző szülőknél kevés az esély arra, hogy működőképes lesz.
Mi békében váltunk el, és a mai napig jóban vagyunk egymással, ez pedig sokat segít. Meg az is, hogy sosem üzengetünk a lányunkon keresztül még apróságokat sem, hogy például „mondd meg apának, hogy tegye be a gumicsizmádat”. Ebből azt látja, hogy a szülei jóban vannak egymással, és nem kell választania. Két otthona van, két szobája és egy élete. Elég melós, és sok türelem kell hozzá, amikor apás hét után megérkezik hozzám… kell is neki két nap, hogy átálljon, ezt az időt pedig egyszerűen ki kell várni. És ugyanez igaz a másik irányban is.
És végül egy egészen különleges megoldás egyik olvasónktól, Blankától:
A helyzet nálunk nem annyira hagyományos úton történik a láthatással: a gyerekek apjával nagyon jó barátságban maradtunk, így bár amikor közös megegyezéssel elváltunk, azt beszéltük meg, hogy kéthetente hétvégén, és minden héten egy hétköznapon nála lesznek a gyerekek, végül pedig úgy alakult, hogy együtt töltünk minden hétvégét. Pár évig az eredeti megegyezés szerint működött a dolog, de aztán ahogy nőttek a gyerekek, úgy vált természetessé az, hogy inkább közösen töltsük el a hétvégéket. Nyilván addig fog ez így működni, amíg a gyerekek igénylik, amíg szükségük van a hétvégi jelenlétünkre. De amúgy bármikor átmehetnek az apjukhoz, mindig is így volt (lassan tíz éve már, hogy elváltunk), itt lakik a közelben, gyakran csak úgy átugranak hozzá beszélgetni kicsit. Nem nagyon találkozom semmilyen reakciókkal ezzel kapcsolatban, mert kevesekkel beszélek a magánéletemről, a barátaim pedig végigasszisztálták az egészet: pontosan látják, milyen a kapcsolatom az exférjemmel, ők is kedvelik, és támogatnak mindenben. De amúgy sem igazán érdekel, ki mit gondol róla, ez az én életem. Kinek mi köze hozzá, mindenki váljon úgy, ahogy jónak látja, én is ezt teszem. A lényeg, hogy gyerekeknek jó ez a felállás, és tulajdonképpen nem is kellett így elszakadniuk az apjuktól.
Amit a szakértők mondanak a témáról:
- Válás után: két hét anyánál, két hét apánál
- Apa azért nem jön értem, mert már nem szeret engem
- „A gyerek kéthetente csalódott, mert az apja nem jött érte” – A kapcsolattartás nem lehetőség, hanem kötelesség