Török Szabolcs, párterapeuta: Nem akkor lesz jó a kapcsolatunk, ha sebezhetetlenek vagyunk

Néhány hónapja beütött a karantén és a korlátozások. A párterápiák tudtak és tudnak ugyanúgy folyni online, mint a járvány előtt?

Semmi sem megy ugyanúgy, de a megkezdett terápiák nagy része folytatódik virtuálisan, és indulnak is újak. Sajnos néhány terápia befejeződött technikai okok miatt, mert például a pár nem tud otthon intim teret létesíteni a gyerekek miatt, hiszen az itt felmerülő témákhoz néha kevés a zárt ajtó, annál biztosabb védelem kell. De érdekes módon az is előfordul, hogy ez a megváltozott keret kedvezően hat a terápiás folyamatra és bizonyos kérdések, amelyekről nem könnyű beszélni, éppen a távolság miatt elmondhatóvá válnak.

De milyen jellegű problémákról van szó?

Leginkább olyanokról, amiket valamifajta szégyen vesz körül. Szexualitással kapcsolatos zavarok, rossz szokások, valamilyen szenvedélybetegség a családban. Ezeket néha könnyebb szóba hozni , ha a terapeuta nem közvetlenül van jelen a térben.

Hogy néz ki egy online terápia gyakorlatban? A párok bekuckóznak a kanapéra?

Igen, együtt vannak egy webkamera előtt, de olyan is előfordul, hogy elmennek otthonról, és máshonnan csatlakoznak fel, mert így jobban érzik magukat, sőt, néha két eszközről jelentkeznek, ha például nincsenek is egy helyen.

Mennyit változtatott a kapcsolatok dinamikáján a karanténhelyzet? Milyen új problémákat hoznak a párok?

A karanténhelyzet és a home office alapjaiban változtatott a párok életén. Új feladatok jelentek meg, amelyeket el kell osztani: ez például a gyerekekkel való tanulás, az ő támogatásuk, a sokkal több főzés, takarítás, amelyeknek eddig nem volt meg a rutinja, és integrálni kell mindezt a megváltozott élethelyzetbe. Nagy kihívás még a hazahozott munka, hiszen ez a járvány előtti időben is sok feszültséget keltett. Most pedig ez „intézményesült”. Az, aki otthon dolgozik, a másik számára nem mindig van jelen, csak esetleg fizikailag, és ez a kétértelmű helyzet most hatványozódik. Hiszen ilyenkor az eszünkkel tudjuk: szükséges, hogy a társunk dolgozzon, de ha mégis látjuk magunk előtt, az olyan, mintha bevonható lenne. És ha szükségünk van rá, néha nem elég, hogy figyelmeztetem magam, hogy ő most dolgozik, mert mégis bánt, ha nem segít nekem. A jelenlét – nem jelenlét kérdése most még több feszültséget kelt.

Egy krízisben lévő párnak nagyon nem jöhetett jól a karantén…

A krízis mindig nagy veszély, de ugyanakkor egy esély is arra, hogy valami új épüljön ki. Erősödhet a kötelék, ha egy új nehézségen is át tudunk menni ketten, de persze amíg nem alakul ki új egyensúly, addig komoly az esély arra, hogy megszakadjon az egységük. Azt hiszem, hogy a jól működő kapcsolatokat is veszélybe sodorhatja ez a járvány, főleg, hogy nem csak a kapcsolatokat érinti, hanem mindnyájunk fizikai jóllétét.

Az interneten terjedt a nagy kérdés, miszerint a válás vagy a gyerekek száma fog nőni a karantén után… 

Szívesen érvelnék csak a gyermekszám mellett, de az eszem azt súgja, hogy sajnos mindkettő. És akkor ez adott esetben több egyszülős vagy mozaik családban felnövő gyermeket jelent középtávon. A járvány második szakaszában, amikor már nem az egészségügyi krízis uralja a képet, nagy szerepe lehet a mentális segítséget nyújtó szakembereknek. Ehhez viszont fontos, hogy bátran kérjük is a segítséget, ne érezzük ezt egy szégyenteljes dolognak, ha szükségünk van rá – akár egyéni szinten, akár párkapcsolati vonatkozásban.

Ön elsősorban Érzelem Fókuszú Terápiát tart. Ez miben különbözik más terápiáktól?

Ez egy gyakorlatorientált terápia. Célja, hogy a párok tudjanak úgy kapcsolódni, hogy megélhető legyen számukra a másik jelenléte és közelsége, de persze ez a legtöbb terápiának célja. Itt annyi az újdonság, hogy olyan párkapcsolati történéseket helyezünk középpontba, amelyek régebben nem tűntek centrális jelentőségűnek. A kötődéselméletről beszélek, ami nem új keletű, sőt, a gyerekekre vonatkoztatva nagyon is régi, hiszen tudjuk, hogy a gyerekek biztonságosan kötődve érzik jól magukat, és ha ebben sérültek, az zavarokat tud okozni a későbbi kapcsolataikban. Csakhogy kiderült, hogy felnőttként is úgy vagyunk huzalozva, hogy szükségünk van valós, kötődő kapcsolatokra, és ez lehet akár egy közeli barát vagy testvér is, de az biztos, hogy olyannak kell lennie, amelyikben érzelmileg jelen tudnak lenni számunkra. Ebben a terápiában az a hangsúlyos, hogy az érzelmi válaszkészséget keressük a partnerek között, és ez nem mindig jelent folyamatos fizikai közelséget. Az a tapasztalat, hogy ha egy pár esetében valamelyik fél egyszer megéli, hogy a másik egy súlyos helyzetben nem állt mellette, akkor ez hosszú távú kötődési sérülést okozhat. Ilyen mondjuk, ha valaki súlyos betegség gyanúját felvető hírt kap és a másik úgy próbálja megnyugtatni, hogy „biztos nem lesz semmi baj”, később meg esetleg azt mondja, hogy „nem érdemes előre pánikolni, még nem is tudjuk, van-e gond”. Persze csak azért teszi, mert tehetetlennek érzi magát, és ebben az érzésben nem könnyű megmaradni.

Ez gyakran női-férfi dinamika, amikor a nő csak jelenlétet akar, a férfi pedig megoldást keres.

Ez sztereotip megállapítás ugyan, de valóban gyakori ez a leosztás. Ha a feleség kap egy rossz hírt, az a legtöbb férfit megijeszti. Ilyenkor nagyon nehéz nem megpróbálni tenni valamit, ami ebből a helyzetből kivezet. És a férfiak gyakran azt érzik, hogy ha megoldásokat találnának, az kiutat jelentene. Közben az is őszinte volna, ha azt mondanák, hogy „ez engem is megijeszt, neked is borzasztó nehéz lehet, bárcsak tudnék segíteni”, de ez ritkán szokott megvalósulni. Ez minden olyan helyzetre igaz, amelyik fokozott jelenlétet igényel, ilyen például a szülés is. Ott a férjek nem azért szükségesek, hogy tegyenek valamit, sőt, néha bonyolítják az egészségügyi személyzet munkáját, mert mondjuk, adott esetben, elájulnak, de nekik ott is az érzelmi jelenlét az igazi feladatuk.

Ezt a tehetetlenséget nyilván iszonyú nehéz elfogadni.

Igen, ez mindenkinek nehéz, csak a kilépés és a megoldáskeresés eltávolodást eredményez. Ez – jelen esetben a nőnél – szorongást, feszültséget, majd panaszkodást, esetleg vádaskodást válthat ki. Fontos, hogy mindegyik nagyon is érthető reakció. Az ÉFT szerint minden érzésnek jó oka van bennünk, és nem csak érthetőek, hanem jogosak is. Az érzések nagyon is logikus rendben követik egymást. A frusztrációból indulat, a félelemből számonkérés lehet, de soha nem véletlenül. Lehet, hogy ezek nem a legjobb stratégiák arra, hogy visszafordítsuk magunk felé a társunkat, hiszen még több távolságot teremtenek, de mindenképpen megérthetőek.

Sue Johnson, a terápia kialakítója szerint egy bizonyos fajta függés a társunktól teljesen normális. Ez ellentmond annak a közhiedelemnek, hogy egymagunkban is elégnek kell lennünk magunk számára.

Igen, azt gondolom, teljesen rendben van, ha függünk a társunk válaszkészségétől. Itt ráadásul az a kérdés, hogy ki az erősebb: aki tud segítséget kérni, vagy aki nem tud? Aki tud támaszkodni, amikor erre szüksége van, vagy aki nem tud? Ha meg tudom fogalmazni, hogy mire lenne igazából szükségem, akkor stabilabban állok a lábamon, mintha erőből megoldanék mindent egyedül.

De akkor ez mégis illik az „érett személyiség” hétköznapi modelljéhez: „a felnőtt, aki mer gyenge lenni, de egyébként erős”.

Csakhogy én fontosnak tartom, hogy ez nem egy egyéni teljesítmény. Olyan nincs, hogy valaki felismeri magában a gyengeségeket, megoldja, kiírtja, és akkor mondja a másiknak, hogy „drágám, felnőtt vagyok, kezdjünk akkor most egy kapcsolatot”. Valójában egy konkrét kapcsolatban tudjuk egymást segíteni abban, hogy a biztonságos kötődés köztünk kialakuljon. Ez nem egyéni, hanem kapcsolati termék.

Vagyis nem igaz, hogy előbb magadat kell rendbe tenned, hogy jó kapcsolatod legyen?

Ha én arra várnék, hogy mikor leszek rendben, akkor még mindig agglegényként élnék, ezt biztosan el tudom mondani. És egy párkapcsolaton belül nagyon sokat tudunk fejlődni. De a hatékony kapcsolódást mindig a konkrét pár tudja megtalálni, mert ennek nagyon egyéni útjai vannak.

Melyek ma a párkapcsolatok legnagyobb nehézségei a terapeuta szerint?

Az, amit említettem, hogy azt tekintjük ideálnak, aki rendíthetetlen, és nem kell senkire sem támaszkodnia, mert magában is nagyon erős. Nem tudjuk, hogy mit kezdjünk a sérülékenyebb oldalainkkal, a szükségleteinkkel, a sebezhetőségeinkkel, miközben szeretnénk biztos pontok lenni a ránk bízottak életében. A félelmeink leküzdésére vannak zsigeri reakcióink, csak ezek sajnos gyakran eltávolítanak a másiktól, holott közeledni szeretnénk. Visszavonulunk, vagy agresszívvé válunk, esetleg elérhetetlenné, követelődzővé. Így kezdődnek a negatív körök. Ebben segíthet egy terápia, ahol megélhető lesz a fájdalom és a szomorúság. Ha ezt meglátjuk a másikban, és felismerjük, hogy ő esetleg azzal küzd, hogy fontos vagyok-e számára, akkor könnyebben mondjuk meg, hogy „igen, számítasz”, mint egy követelődzés vagy elzárkózás esetében. Ha így tudunk találkozni, felvállalva a bizonytalanságainkat is, és megerősítést kapva rá a társunktól, akkor sokszor a gyakorlati kérdéseket is könnyebben tudjuk megbeszélni – a pénzt, a gyereknevelést, a szülők kérdését egyszerűen azért, mert akkor a gyakorlati kérdéseket nem színezi át a kapcsolati bizonytalanság.

A karanténban, vagy lassan már csak home office-ban levő pároknak milyen tanácsot adna?

Az egyik az, hogy tudatosan törekedjenek arra, hogy az egybefolyó napokban legyen fix helye annak, hogy nem gyakorlati problémákról beszélgetnek, hanem egymásról és arról, hogyan érzik magukat, hogyan élik meg a kapcsolatukat. Ez legyen vírustéma-mentes beszélgetés, és ne legyen szó pénzről, gyereknevelésről, döntésekről. Erre jó, ha van külön idő, amire számítani lehet, ez megnyugtathatja mindkét felet. A másik az, hogy alakítsunk ki és őrizzünk meg rituálékat, olyanokat, amelyek azt fejezik ki, hogy a másik fontos számunkra. Ez lehet egy reggeli kávé, egy köszönési forma, valami, ami arról üzen, hogy „jelen vagyok a számodra”. Ezekhez ragaszkodjunk, mert biztonságot jelentenek, és hordozzák azt az üzenetet, amit szeretnénk hallani a társunktól, azt hogy fordulhatunk hozzá, ha szükségünk van rá.

Tényleg segít a párterápia?

• Van az a rossz kapcsolat, amit már a párterapeuta sem vállal el
• A párterapeuta ezt tanácsolja legtöbbször a problémás pároknak