Egyszerre lett rákbeteg a férj, a feleség és a nagynéni – csak egyikük élte túl, hospice-ellátást indított

Mellik Éva | 2020. Május 11.
Piroska férjéről és annak nagynénjéről is egyszerre derült ki, hogy daganatos megbetegedésük van, méghozzá áttétes és gyors lefolyású. A nő szinte fel sem ocsúdott a rossz hírekből, mikor kiderült, ő maga is mellrákos. A családtagjai nem élték túl a betegséget, Piroska viszont igen. Akkor tanulta meg, ha másokat segít, ő is gyógyul. Létrehozott egy 17 települést lefedő otthoni hospice-ellátást, ami a kezdetek óta már több mint 1500 végstádiumú haldoklón segített.

Hogy kezdődött?

1998-at írtunk, amikor a családomban egyszerre három daganatos megbetegedés is történt. Először a férjem idős, egyedül élő nagynénjéről derült ki, hogy áttétes mellrákja van. Elhoztuk Budapestről, hogy ápolni tudjuk. Abban az évben tudtuk meg az akkor ötvenéves férjemről, hogy szintén beteg, gyomorrákja van, előrehaladott állapotban. Az orvosok egy-két hónapot mondtak neki. Hogy ezt a helyzetet fokozzuk, nekem ugyanebben az évben mellrákom lett. Amputálták a mellemet és megkaptam a kemót meg a sugarat. A férjem rá pár hónapra meghalt, én pedig itt maradtam négy idős szülővel, többek között a beteg nagynénivel. Én meggyógyultam, azóta is tünetmentes vagyok és ezt talán annak köszönhetem, hogy akkoriban nem volt időm a saját sebeimet nyalogatni. Mivel ők sokkal előrehaladottabb állapotban voltak mint én, így nekik segítettem, felkészítettem őket arra, hogy meg fognak halni. 

Kontha Benőné Piroska (Fotó: magánarchívum)

Ezután döntött úgy, hogy segíteni akar másokon is. Miért? 

Csak az tudhatja, milyen állapotban van egy sugár vagy kemoterápián átesett ember, aki szintén átélt ilyet. Én tudom, milyen az, amikor egy ilyen beteg hazamegy a kórházból és nem tud enni, nem tud inni, minden baja van, lelki és testi, de a család csak nyüstöli, hogy egyen meg igyon. Az átéltek hiteles segítővé tettek és mivel korábban is önkénteskedtem elnökként egy szociális ügyeket végző egyesületben, nem állt távol tőlem az önzetlen segítségnyújtás. Amikor én voltam bajban, rájöttem, hogy milyen szerencsés vagyok: nekem ott voltak a gyerekeim, a testvéreim, a barátaim. De mi van akkor, ha valakinek nincs semmilyen támasza? A mi térségünkben ekkoriban nem működött hospice-ellátórendszer és ekkor döntöttem úgy, majd én kiépítem. 

Ez nem kis vállalás. Hogyan fogott bele?

Akkoriban szakrendelőben dolgoztam gyógymasszőrként és bevetettem a személyes kapcsolataimat, hogy megtaláljam az első betegeket. Megkértem a kollégákat, hogy jelezzék, ha van gondozásra szorulójuk. Beszéltem a házi orvosokkal, és olyan munkatársakat kerestem, akik helyi szinten ismerik a betegeket, így a bizalmat is könnyebb volt kiépíteni a családokkal.

Emlékszik még az első ellátottjára?

Sosem felejtem el. Felhívott a házi orvos, hogy nagy baj van. Van egy néni, aki nagyon beteg, de senki sem gondoskodik róla. Ledöbbentem a látványtól, mikor elmentem hozzá. A néni egy kifeküdt priccsen feküdt gondozatlanul, mosdatlanul, csipásan, piszkosan, magatehetetlenül. Senki sem értette, hogyan maradt még életben. Vittünk neki egy kórházi ágyat, rendbe tettük a nénit, kapott fájdalomcsillapítót. Kiderült, két lánya van, de azok összevesztek vele az örökség miatt. Pár napig vívódtam, hogy felhívjam-e őket, hogy hívjam ide őket kibékülni. Végül megtettem és kibékült a család. Egy hét után a néni megbékélt, bocsánatot kért a lányaitól és így el tudott menni. A másik egy háromgyerekes édesapa volt, aki egy patkányoktól hemzsegő, ablaktalan, hulló vakolatú, koszos, gondozatlan tanyán haldoklott. Kimeszeltünk és százezer forintból felújítottuk, amit tudtunk. Ilyen körülmények között nem lehet egy haldoklót hagyni. Háromból kettő gyerekével kibékítettük, akik aztán eljöttek a temetésére is. Erről is szól a hospice. A beteg mellett a családot is segíteni kell. 

Önök a szakápolásban segítenek. Ha kell, infúziót kötnek, sebeket látnak el, szondát kötnek be. Megtanítják a hozzátartozót arra, hogy ő is tudjon pelenkát cserélni, mosdatni, szondán keresztül táplálni. Biztosítják az eszközöket, a gyógytornászt, a mentálhigiénés szakembert, a szociális munkást, kinek épp mire van szüksége. Miért fontos, hogy a családon is segítsenek?

Nem csak arról szól a hospice, hogy odamegyünk és bekötünk egy infúziót és kicsit bólogatunk. A beteg mellett a családot is segíteni kell. Azt tanultam meg, hogy az adott pillanat fontos. Nincs holnap, nincs haladék, mert nem tudni, mit hoz a holnap. Ezt meg kell tanítani az érintett családoknak is. Mindig el szoktam mondani, hogy ne féljenek a haldoklótól és ne hagyják egyedül, csak egyszerűen legyenek mellette. Sokszor nekem kell inspirálnom a családtagokat, hogy merjenek leülni a távozni készülő mellé, merjenenk csendben maradni, csak fogni a beteg kezét. Meg kell tanulni ebben a rohanó világban csendben maradni, mert ez most nem megy. Sokszor azt is meg kell tanítanunk, hogy nem baj, ha most szalad a kert, semmi nem számít. Az számít, hogy ott üljenek az ágy szélén. 

A gondozottjaik hatvan százaléka szociálisan hátrányos helyzetű, sok helyen se víz, se villany. Ezen is változtatni akart. Házat épített nekik. 

Ha nincs víz, nincs fűtés, nincs élelem és a beteg nem tudja a gyógyszerét kiváltani, akkor ott a nővér se tud csodát tenni. Ha nincs család, akkor nincs ápolás, mert a fájdalomcsillapítók komoly mellékhatásokat eredményezhetnek és nem lehet magára hagyni a beteget. Ezért gondoltam arra, hogy szükség lenne az intézményi keretekre. 

Ami meg is valósult. Majosházán hospice-házat épített. 

Szinte a nulláról indultam. Külföldi adományokból összejött ugyan négymillió forint, de még kellett mellé nyolcvan. Örököltem egy kisebb telket, azt beletettem, de nem volt semmi másom. Ekkor biciklire pattantam és három évig jártam a vidéket és gyűjtöttem az adományokat. Három évig. Égen-földön nem tudtam másról beszélni az emberekkel, csak arról, hogy segítsenek. Elég bátor vállalkozás volt, de tudtam, hogy minden meg fog oldódni. Bevallom, nem is tudom, hogyan tudott összejönni, de összejött, méghozzá 120 millió forint! Öt év kellett hozzá, de felépült az álmom, egy 15 férőhelyes hospice-ház. Februárban nyitottunk, egyelőre önköltségi alapon, de amint megkapjuk az intézményi hospice engedélyt, szerződést köthetünk az OEP-pel és akkor ingyenessé válunk. Ez a megmérettetés vár még rám, de meg fogjuk kapni az engedélyt, biztosan tudom. Egyszerűen nem lehet másképp. 

A Majosházai Hospice Ház több mint 12 ezer óra alatt és több száz önkéntes segítségével épült fel (Fotó: magánarchívum)

Mennyire szippantotta be ez az élet? Ki lehet ebből lépni egyáltalán?

Nem lehet határt húzni. Özvegy vagyok, a gyerekeim kirepültek, 23 éve egyedül élek, minden ekörül forog. A hét minden napján ügyelek hétvégén és ünnepnapokon is. Én veszem fel a telefonokat, irányítom a betegeket, az ápolókat. Így tudott a semmiből felépülni ez a szolgáltatás, ez a ház. Mindenemet beletettem. 23 éve nem veszek fel fizetést ezért a munkáért és ezután sem fogok. Egyszerűen csak hálás vagyok. Annyi szeretetet kapok, amitől mindig új erőre kapok. Amíg a Jóisten megengedi, addig csinálni fogom.

 

Merjünk beszélni a halálról!

Exit mobile version