„Elásom a kert végében, ha valaki megközelíti a lányomat” – szokták mondogatni a lányok kiskorában az apák, sőt, még vicces(nek szánt) pólók is készülnek a témában, hogy milyen furfangos módokon fogják kibelezni az udvarlókat a lányok kamaszkorában. Bár tréfának szánják, valójában egy olyan hozzáállást tükröz ez, amivel csak árthatunk a kamaszok lelkének.
Miért nem bízol a lányodban?
Nemrég hallottam egy apát kifakadni, akinek még csak nyolcéves a lánya, de már azt ecsetelte az apuka, hogyan ijeszti majd halálra az első, egyelőre még nem létező udvarlót. Számos kérdést vetett fel bennem a monológja, főleg azért, mert jelenleg fülig szerelmes az első barátjába a kamasz lányom, és bennem semmilyen indulat nem horgadt fel ezzel kapcsolatban, inkább csak örülök annak, hogy boldog. Kíváncsisággal fogadtam, amikor bemutatta az udvarlóját, és a tapasztalataim szemüvegén keresztül két találkozás után levettem, hogy ez a gyerek nem ártalmas, nem viszi majd drogozni a kamasz gyerekemet a híd alá, és nem az a célja, hogy sárba tiporja a szívét. A fenyegetőző apa csak annyit üzen a kamasz lányának, amikor előre, ismeretlenül elítéli a választottját, hogy:
- nem bízik a lányában, hogy jó ízléssel választ;
- nem bízik a saját nevelésében, hogy jó alapokat rakott le a kamasz kiskorában;
- minden ismeretlen csak bántani akarja a lányát.
Pedig mindehhez csak elég lenne visszagondolni a saját kamaszkorunkra, amikor beütött az első szerelem: mit szerettél volna, ha apád odaáll egy ásóval az ajtóba, amikor bemutatod a barátodat, vagy ha kedves kíváncsisággal fogadja? És férfiként mi lett volna kamaszkorodban a jobb: ha a lány apja csúnyán néz és látszik a fején, hogy legszívesebben megfojtana, vagy ha leül veled beszélgetni, hogy megismerjen, mielőtt ítélkezik és puskát ragad?
Részlet a Szexoktatás című sorozatból (Kép: IMDb)
A kamasz lány szerelmét komolyan kell venni
Néha úgy tűnik, mintha a felnőttek már teljesen elfelejtették volna, milyen volt kamasznak lenni. Valahogy amint megszületik a gyerekük, emlékezetkiesésük lesz a szülőknek, és megszépülnek a kamaszkori disznóságok is. Pedig nem hinném, hogy a többség szűzen házasodott és 30 évesen ivott először alkoholt. Azt sem hiszem, hogy a mai szülők között tömegesen előfordult volna, hogy 16 évesen pont azt csinálták, amit a szüleik mondtak nekik. Miért várjuk el mégis ezt a kamasz gyerekeinktől?
Miért kellene tizenévesen ovisként viselkedniük? És ha szerelmesek, miért kellene elfogadják, hogy a szüleik legyintenek rájuk, és megpróbálják irányítani még azt is, hogyan próbálkozzanak a párkapcsolatokkal?
A szülő persze elmondja a tanácsait a kamasznak, figyelmezteti, ha úgy látja, hogy egy rosszfiú akadt az útjába, de nem tilthatjuk be a szerelmet csak azért, mert nem értünk egyet a választásával. És főleg nem közvetíthetjük azt a lányok felé, hogy a szülők nélkül nem képesek arra, hogy megvédjék magukat a szívfájdalomtól. Ha azt szeretnénk – márpedig remélhetőleg a szülők többsége azt szeretné -, hogy közel maradjanak, bízzanak bennünk és hozzánk forduljanak, ha megbántják őket, akkor muszáj nyitottnak és elfogadónak lennünk a kamaszokkal szemben. Vissza kell emlékeznünk a saját kamaszkorunkra, és úgy hozni a döntéseket, hogy olyan szülők legyünk, amilyen szülőket kívántunk akkoriban magunknak. Ha bizalmat szavazunk a szerelmes kamasz lánynak, sokkal többet érünk vele, mint ha el akarnák ásni a kert végében az udvarlóját.