Amerika: amikor szülés után tömegével börtönözték be a főleg fekete, crack-függő anyákat

Bár Magyarországon nem sok vizet zavart a crack, (nem úgy mint a dizájnerdrogok, amelyekről ebben a cikkben írtunk bővebben), a Netflixen futó Crack – A kokain rögös útja című dokumentumfilmet azért nekünk is érdemes megnézni – még akkor is, ha ez a cikk nem kizárólag erről fog szólni. Egyrészt mert a ős-dokumentumfilm-rendező, Stanley Nelson egy feszes, nyolc fejezetre bontott filmet készített, amely követhetően és pontosan mutatja be, hogy a crack milyen károkat okozott Amerikában társadalmi, gazdasági és egyéni szinten.

Hogyan gettósított, húzott fel láthatatlan falakat a szegényebb sorsú tömegek köré, akiknek addig sem volt könnyű kitörni a helyzetükből, amibe beleszülettek.

Másrészt, mert a film egyértelművé teszi azt is, hogy drogfüggőség, (a korábbi nézetekkel ellentétben) nem válogat, bárkit beszippanthat nemtől, bőrszíntől, hovatartozástól, iskolai végzettségtől függetlenül. És nem utolsósorban azért, mert tematizál egy nem túl kibeszélt topikot, miszerint a drogfüggőket hajlamosak vagyunk másként (értsd; keményebben) megítélni, ha azok nők, és pláne anyák. Jó 30 évvel ezelőtt a fekete nőkkel pont ez történt a „crackjárvány” idején, amikor terápiás segítség helyett kriminalizálták, börtönbe zárták őket. De ne szaladjunk ennyire előre, voltak ennek előzményei is, többek közt az, hogy 

megjelent a színen a szegény ember kokója.

Valószínűleg minden ország szegényebb rétegeinek megvan a saját, pusztító drogja, ami képes járványszerűen elterjedni, és az egyébként is leszakadó marginalizált csoportokat még mélyebbre taszítani. Ilyen funkciót ma Magyarországon egyértelműen a dizájnerdrogok töltenek be, míg az orosz panelvárosok jövőtlenségében a krokodil tarol. A nyolcvanas évek Amerikájában pedig a crack robbant nagyot, és főleg a feketék lakta, szegényebb kerületekben.

Azt egy neurobiológus mindjárt a film elején tisztába teszi, hogy bár a közvélekedés szerint a crack minden idők legaddiktívabb szuperdrogja, de ez a mítosz a tudományos kutatások szerint nem állja meg a helyét. Hiszen végtére is a crack ugyanazt a kokacserjéből kinyert anyagot tartalmazza, mint a por formájú kokain, és pszichofarmakológiai hatásai sem térnek el attól különösebben.

A MedlinePlus cikke szerint a fogyasztás módja – a kokaint szippantják, a cracket szívják – jelent különbséget. A szívás ugyanis intenzívebb élményt okoz: a drog szinte rögtön beüt, hiszen a tüdőn található érhálózat azonnal a vérkeringésbe juttatja a hatóanyagot, ami  olyan 10 percig tart ki. Az élmény rövid és nagyon intenzív. A porként felszívott kokain hatása ezzel szemben öt percen belül indul meg, és általában 30 percig lesz tőle „high” az ember. Vagyis alapvetően egyik sem addiktívabb a másiknál, rendszeres használat esetén csak idő kérdése, és mind a kettőre hasonló módon rácsavarodik a fogyasztója. Az pedig, hogy a crack olyan sok embert magával rántott, nem kizárólag az addiktív hatásának volt köszönhető, hanem sokkal inkább annak, hogy iszonyú alacsony áron került a piacra. Azok is be tudtak vásárolni belőle, rá tudtak kattanni, akiknek a drága kokain addig elérhetetlen volt. 

– mondja egy kultúrtörténész az említett filmben, hozzátéve, hogy a kokaint akkoriban szinte éltették a popkultúrában. Emlékezzünk csak a Sebhelyesarcú című film kultikus jelenetére, amiben Tony Montana a trónján ülve az orrát egy gigantikus kokainhegybe túrva szív. A való életben a kokain lett az elit társaságok drogja, a tőzsdecápák nyíltan beszéltek arról, hogy „olykor” használják, és elfogadott volt a zene világában is, hogy ezzel tuningolják magukat, vagy épp engedik ki a gőzt a zenészek, illetve sokszor a sportolók is.

Ebből az örömforrásból – aminek akkor még nem nagyon tudtak a hosszú távú következményeiről – pedig szerettek volna maguknak a szegényebbek is. Azok is, akik a Reagan-kormány megszorításainak (szociális támogatásokat vontak meg) áldozatául estek, és amelynek folyományaként újabb milliók kerültek mélyszegénységbe.

1982-re olyan súlyos lett a helyzet, hogy 8,5 millió amerikai maradt munka nélkül, és ez messze a legmagasabb szám volt az USA történelmében.

Mindeközben, 1982 és 1984 között akadály nélkül ömlött a kokain az országba, 50 százalékkal több érkezett ezekben az időkben, mint korábban. A bődületes mennyiség az árakat is lenyomta, plusz berobbant a piacra a készre hevített változata a kokónak, amit kis átlátszó kapszulákban értékesítettek. A formája miatt „kavicsnak” is nevezett drogot és eleinte potom pár dollárért dobáltak a dealerek, főleg azokon a környékeken, ahol már javában tombolt a szegénység.

Mivel a feketék között korábban is kétszer akkora volt a munkanélküliség, mint a fehérek körében, így el lehet képzelni, hogy az általuk lakott negyedekben milyen méreteket öltött a kilátástalanság és a nyomor. A helyzetről igen érzékletes képet fest például a Grandmaster Flash 1982-es klipje, a The Message című albumukról.

Ebben a nihilben és általános kilátástalanságban táptalajra hullottak a crack-zacsik. Azokban az elfeledett negyedekben, ahol úgy nőttek fel a gyerekek, hogy nem láttak pénzt, csak élelmiszerjegyet, ahol feketeként reménytelen volt munkát találni, jövőt tervezni, sokak számára a crack hozta el az instant boldogságot. 

Az új narkó vírusként terjedt, háztömbről háztömbre vette be a városrészeket, az utcán kézről kézre adták, a gombamód szaporodó dealerekhez pedig dőlt a pénz. A visszaemlékezések szerint szinte mindenhol lehetett adni-venni a cracket, eleinte a rendőrség is szemet hunyt felette, sőt, ma már azt is tudjuk, hogy ők is nyakig benne voltak a terítésben. Aztán, amikor bűnbandák kezdtek el acsarkodni a területeken, és az egyre több fogyasztón, elszabadult a pokol:

Bandaháborúkról, cracktől zombivá vált emberekről, rendőröknek is no go zónákká vált kerületekről kezdtek el szólni a hírek.

A médiában a a crack-krízist egyértelműen a latino és az afroamerikai szegényebb rétegek problémájaként címkézték, miközben a függőség minden társadalmi-gazdasági határon átnyúlt. A crack terjedt a jobb környékeken is, csak ott nem volt olyan látványos a jelenléte és a pusztítása, mint a szegényebb negyedekben, ahol mindig jellemzőbb a problémás droghasználat. A Reagan-kormány érdemi lépések, valós segítség helyett a drogfogyasztókat kezdte el kriminalizálni, az álszentség csimborasszójaként  a first lady, Nancy Reagan „Just Say No” néven drogellenes kampányt indított („csak mondj nemet”).

Mintha egy mélyszegénységben élő gyereknek, akik körül a legtöbb felnőtt crackfogyasztó vagy dealer volt, egy egyszerű mondat segített volna a determinált helyzetén. Azt is tudjuk ma már, hogy amíg a kormány részéről ment kifelé a parasztvakítás, addig az USA Nicaraguában játszott fontos szerepet: az 1980-as évek közepén a Reagan-kormányzat terrorista háborút szervezett Nicaragua ellen, melynek keretében támogatták az új nicaraguai kormányt megdönteni próbáló ellenforradalmárokat. Innen származott az ömlő kokain nagy része, amit engedtek becsempészni az Egyesült Államokba. 

A Reagant váltó Bush elnök aztán szintet lépett, bájolgó kampány helyett az 1989-es tévébeszédében elkezdte börtönnel fenyegetni a terjesztőket, de láss csodát, érdemi változás így sem történt. Pár évvel később, Bill Clinton 1993-ban folytatva, amit a republikánus elődei elkezdtek: megszervezte a TNT akciócsoportot, hogy a kábítószer-kereskedelmet és a mindennapos bandaháborúkat felszámolja.

Az elit alakulat soha nem látott brutalitással lépett fel a dealerekkal, a drogfogyasztókkal, és úgy egyáltalán a feketékkel szemben.

Ezzel egy időben az igazságszolgáltatás a crack fogyasztóit és terjesztőit aránytalanul  szigorúbb szankciókkal sújtotta, mint a por kokain fogyasztóit. A börtönök megteltek, és több tízezer nem erőszakos bűnelkövető került a rácsok mögé. Sokszor hosszú évekre.

Üldözni kezdik a fogyasztókat, beleértve a crack-függő anyákat is

Az egyébként is kipécézett fekete nők kriminalizálása új szintre emelkedett a crack-krízis alatt, főleg miután napvilágot látott egy újságcikk, amit dr. Ira Chasnoff gyermekorvos írt arról, (egy 23 fős kutatására alapozva), hogy a kokain milyen visszafordíthatatlan, maradandó károkat okozhat a magzatoknál. Ezekben az években jelentek meg azok az áltudományos híresztelések is, amelyek szerint a kokainhasználó anyáknak torzszülött gyermekei születnek. Majd harminc év távlatából ma már tudjuk, hogy a terhesség alatti alkoholivás és a dohányzás nagyobb rizikófaktor a magzat egészségére nézve, mint a kokainfogyasztás. Ugyanakkor a mai napig jellemző, hogy a drogfogyasztók leginkább elítélt csoportja a szerhasználó kismamáké. Amerikában ezekkel a nőkkel egyenesen példát statuáltak, mintha az addikció ijesztgetésre abbamaradna. 

Az említett dokumentumfilmben például feltűnik az az floridai nő, akit elsőként ítéltek börtönbüntetésre azért, mert terhesen volt függő. Ő volt Jennifer Johnson, aki 23 évesen a háziorvosának beszélt a drogproblémájáról, abban a hitben, hogy a doktor majd segít hozzájuttatni egy terápiás kezeléshez. Rosszul gondolta, az orvos ugyanis feljelentette a rendőrségen, és megvádolták kiskorú veszélyeztetésével, kábítószer kiskorúnak való átadásával.

Mintha drogdíler vagy zugárus lett volna.

A Los Angeles Times is hírt adott 1989-ben az esetről, ebben azt írják, hogy a 23 éves kokainfüggőt végül elítélték, amiért az köldökzsinóron át kokaint adott a gyermekének a születését követő 60 másodpercben, abban az időintervallumban, amikor még a köldökzsinór összekötötte őket. Annak ellenére hozták meg az ítéletet, hogy nem volt semmi közvetlen bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a köldökzsinóron keresztül valóban kokain jutott volna át az anyából a magzat szervezetébe. A fekete nők egyre kevésbé bízhattak az egészségügyben dolgozókban, hiszen akiktől a segítséget remélték, azok elárulták őket.

Egy ápolónőről, Shirley Brow-ról például kiderült, hogy visszaélt a betegek információival, azokat átadta a rendőröknek, segítve őket abban, hogy a szerfüggő nőket kirángassák az ágyukból, terhesen vagy a szülés után nem sokkal, amikor még véreztek a szülés folyományaként.

A gyerekeiket pedig Crack-babáknak címkézték.

A média sokat tett azért, hogy elterjedjen a mítosz, miszerint a crack-kismamák gyermekei sosem válnak ép felnőttekké, kezelhetetlenek lesznek, és egész életükben számolniuk kell majd a kokain következményeivel. A tudományos tévhitek elterjesztésével tehát nemcsak a függő anyákat, hanem a gyerekeiket is megbélyegezték, iszonyú terhet rakva ezzel rájuk. Hiszen a közgondolkodásban élő teóriák befolyásolták az önmagukról kialakított képüket, ahogy azt is, hogy mások miként gondolkodtak róluk. „Crack-babaként” nőtt fel Nisa Beceriklisoy is, aki az npr podcastjában arról is mesélt, milyen érzés volt azt hallani az egyik tanárától, hogy a „crack-babák” életképtelenek, szörnyű lét vár rájuk, és drogfüggőségtől szenvednek az egész életükben.

A beszélgetésben résztvevő orvos, Dr. Carl Bell, pszichiáter és professzor pedig arról beszélt, hogy akkoriban az orvosok tényleg azt gondolták, hogy a crack-kokain fogyasztása idegrendszeri változásokat okoz a fejlődő magzatban. A felvetés azon alapult, hogy mivel a kokain stimuláns, általa sérül a magzat agyának azon része is, amelyek a figyelemhiányos zavar vagy akár a bipoláris rendellenességek kialakulásáért felelős. Azt feltételezték, hogy ezek a gyerekek emiatt később hiperaktivitástól, figyelemzavartól, mániás depressziótól fognak szenvedni. Az orvos tapasztalatai szerint azonban ezek a súlyos következmények inkább a magzati alkoholszindrómával született gyermekeknél figyelhető meg. 

Azt természetesen senki sem állítja, hogy a kokain nincs veszéllyel a magzatra, a University of Western Ontario kutatói például megállapították, hogy a terhesség alatti kokainhasználat képes negatívan befolyásolni a magzat fejlődését. Arra jutottak, hogy mind a szülés előtt, mind utána  elváltozások jelentkezhetnek például a szív pitvaraiban és kamráiban, de okozhatja a szív nem megfelelő fejlődését vagy aritmiát is.

Az eredményeikkel kapcsolatban megoszlanak a szakmai vélemények, egy amerikai tanulmány szerint a kokain fejlődésre gyakorolt ​​hatása valószínűleg függ a dózistól, és attól is, hogy a terhesség mely szakaszában érte a magzatot.

Ettől függetlenül igaz, hogy a droghasználat következménye lehet fejlődési rendellenesség , növelheti a kockázatát a koraszülésnek, a spontán vetélésnek, és annak az esélyét, hogy az újszülött kis súllyal jön a világra.

A probléma tehát nem azzal van, ha kimondjuk, a drog káros lehet a magzat fejlődésére, hanem azzal, hogy a kilencvenes években egyértelműen a crackkel azonosították ezeket a következményeket. Ráadásul sarkították és tényként kezelték azokat, majd megbélyegezték velük nők és gyerekek tömegeit.

Az emberek, más információk híján, elhitték a média narratíváját, amibe beletartozott az is, hogy a crack-használók zöme fekete, patológiás személyiségű nők, akik jobban szerették a szert, mint a gyerekeiket.

Azt, hogy nagy általánosságban mit is gondoltak a crack-függőkről, azt szépen példázza a dokumentumfilmbe is bevágott a Your Mama on Crack Rock című klipje, ami lényegében ezt a képet jeleníti meg. Idevágó mondata Dr. Carl Bellnek a fentebb említett podcastból, miszerint a praxisában azt tapasztalta, hogy a crack-függő kismamák valóban kevesebb felelősséggel tudtak gondoskodni a gyermekükről, mint az alkohol- vagy heroinfüggő nők. Azonban szerinte ez inkább a drogok különböző hatásainak, tulajdonságainak tudható be, mintsem annak, hogy alapvetően alkalmatlanok voltak az anyaszerepre.

Az általános vélekedés szerint a crack-fogyasztók, nem érdemeltek segítséget, csak börtönt.

A valódi problémáikra senki nem kérdezett rá, ahogy azt az utat sem firtatták, ami a drogfüggőségükhöz vezette őket.

Pedig ma már jól tudjuk, hogy a függőség inkább egészségügyi, mintsem büntetőjogi probléma, hiszen a problémás szerhasználat sosem önmagában létezik, hanem mindig reakció valamire. De ezekre a traumákra a nyolcvanas-kilencvenes évek Amerikájában azok közül, akik érdembeli segítséget tudtak volna nyújtani a szerfüggőknek, senki nem volt kíváncsi. A filmben megszólal egy női interjúalany, akit azt meséli, hogy sosem ajánlottak fel neki segítséget, ellenben hatszor lesittelték crack használatért. Önerőből 21 éve tiszta. A film végén joggal teszi fel a kérdést:

Még több cikk drogtémában:

• Hiába próbáljuk megvásárolni a boldogságot, előbb leszünk függők, mint elégedettek
• Kábítószer-függőségéről vallott a 21 éves magyar youtuber, Ritzl Márk
• A drog, ami gyorsabban öl, mint a heroin