Műkörömépítők lesznek vagy külföldre mennek a távozó egészségügyi dolgozók

Március elsejétől új jogviszony szerint foglalkoztatják az egészségügyi dolgozókat. A szolgálati munkaszerződést február 28-ig írhatták alá, aki ezt nem tette meg, annak a hónap végén automatikusan megszűnt a munkaviszonya. Hétfőn sorra jelentek meg a hírek az egészségügyi dolgozók munkaviszonyának megszűnése miatt keletkezett kaotikus állapotokról, több kórház, osztály gyakorlatilag működésképtelenné vált. A tatabányai Szent Borbála Kórházban felállt az összes közalkalmazott orvos munkavállaló a sürgősségi osztályon, többen távoztak a radiológiáról, a kardiológián csupán két rezidens maradt, a nefrológián is alig maradt orvos, a pszichiátrián a nővérek távoztak. Budapesten a Jahn Ferenc Kórház II. Belgyógyászati és Gasztroenterológiai Osztálya működésképtelenné vált, miután az orvosok csupán 20 százaléka írta alá az új egészségügyi szolgálati jogviszonyt. A Szegedi Tudományegyetemhez tartozó klinikák dolgozói nyílt levélben jelentették be, hogy ugyan aláírták új szerződéseiket, ám ha az Egyetem és a Klinikai Központ vezetése május 31-ig nem teljesíti kéréseiket, akkor tömegesen fognak felmondani.

Az M1 mindeközben sikerként akarja tálalni, hogy az egészségügyi dolgozók több mint 95 százaléka aláírta a szerződést, a “felmondott dolgozók” helyét átcsoportosítással megoldják. Csakhogy az egészségügy helyzetét, a szakemberhiányt tekintve akár még az ötszázalékos felmondási arány is roppant nagy, mint látható, egész osztályok munkáját lehetetleníti el, egyes szakterületekről pedig képtelenség átcsoportosítani embereket. Az intenzív betegellátó szakápolókból például alig vannak 2600-an az országban, ha csak 50 távozik közülük, már az is rengeteg. Van olyan kórház, ahol ugyan az összes sebész aláírta a szerzdősést, de kilépett az egyetlen gyerekpszichiáter, aki a megyében dolgozott.

Az orvosi béremelés leple alatt hoztak méltatlan helyzetbe

„Mélyen megrendítőnek és felháborítónak tartom, hogy ezt a törvényt átvezényelték egy megfáradt, az állam felé végtelenül lojális egészségügyi társadalmon – kezdi Sánta Csilla, aki diplomás ápolónő Szegeden, a koraszülött-intenzíven. Csilla 23 éve, 6 hónapja és 29 napja volt a szakmában, amikor hétfőn, az aláírás megtagadásával megszűnt a munkaviszonya. Imádja a munkáját, amihez kifejezett magas szintű és speciális tudás kell, hiszen 4-500 grammos koraszülötteket is ellát, ami extra ügyességet kíván. Az ő kiesése újabb érvágás az egészségügynek, hiszen már így is hatalmas a szakemberhiány.  – Az új szerződés, amit az orvosi béremelés leple alatt nyomtak át, a munkavállalói jogainkat nagymértékben megváltoztatta, a közalkalmazotti jogviszony egyfajta védelmet nyújtott nekünk, nem lehetett csak úgy felmondani például. A szerződésben rengeteg a feltételes mód. Ráadásul miközben mi vezényelhetőek vagyunk, elvárják, hogy oda menjünk, ahová gondolják, de a közalkalmazotti jogok számunkra kedvező részét elveszik. Tudtuk, hogy a közalkalmazotti jogviszonyban nem keresünk jól, de legalább volt biztos munkavállalói háttér mögöttünk, biztonságban éreztük magunkat. Bármilyen problémánk volt, az utolsó pillanatig próbáltak megtartani, hiszen a szakmánk révén nemcsak a betegeket, egymást is segítjük. De ez most elvész – állítja Csilla.

„Ha a törvény időzítésének módját nézzük, az egész szakmaiatlan, hiányoznak az egyeztetések, ráadásul folyamatos létbizonytalanságban tartanak minket, mindig azt nézzük, mi a következő éjféli rendelet – folytatja. –  Sokan persze vállalják, hogy tovább dolgoznak, mert nincs választásuk, de rengetegen kiégnek. A mai ápolói társadalom elöregedett, nincs utánpótlásunk, szakok nem indulnak. A diplomásokat a nyugat felszívja, egy-két éves gyakorlattal viszik az embert, mint a cukrot, mert jó szakemberek vagyunk, magasan képzettek, flexibilisek, és jól lehet minket terhelni. Jók a magyar ápolók, csak nincs önbecsülésük. 

Csilla azt reméli, néhány hónap múlva el tud helyezkedni külföldön, de tart attól, hogy hiába mondott fel, behívhatják polgári szolgálatra, mivel magasan kvalifikált egészségügyi végzettsége van, ha pedig ezt nem vállalja, büntethető lesz. „Nekem is van hitelem, két gyerekem, akiket etetni kell. Kapok még egy havi végkielégítést, ami az alapbéremnek az adózott összege, megkapom az utolsó havi fizetésemet, van egy pici félretett pénzünk, ami nyárig talán elég. Most németül tanulok, de mivel nincs meg a középfokúm, eleinte segédápolóként tudok majd kezdeni Németországban vagy Ausztriában. Még így sokkal jobban keresek majd, mint itthon, ráadásul odakint mindenkinek megvan a maga kompetencia köre, tehát egy diplomás segédápoló kapacitásait nem az ágytálazás viszi el, hanem például tarthat prevenciót a betegeknek. Erről itthon szó sincs, itt favágás folyik.”

Műkörömépítőként fogok tovább dolgozni

Eszter 41 éves egészségügyi szakdolgozó, aki imádja hivatását.  „Mióta a világ a világ, én erre a pályára készültem, 10 éves korom óta. 14 évesen egészségügyi szakközépiskolába mentem, majd továbbtanultam, illetve részmunkaidőben kórházban kezdtem el dolgozni belgyógyászati osztályon, hogy a tanulmányaimat fizetni tudjam. Nagyon megszerettem az ott dolgozókat, így maradtam, amikor 26 évesen megszereztem a diplomás ápoló képesítést. Rengeteget dolgoztunk, de nagyon jó közösség volt, imádtuk a hivatásunkat. Nálunk az orvosok nagy része nem alárendelt, hanem egyenrangú kollégának kezelt minket, igazi csapatmunkában dolgoztunk. Sosem gondoltam volna, hogy én innen valaha is el szeretnék menni, sőt, inkább az volt az aggodalmam, hogy csak nehogy szétmenjen a csapat. Aztán eljött 2020 novembere, amikor is megjelent egy új törvény, hirtelen, a semmiből, egy világjárvány kellős közepén, amikor éjjel-nappal túlórában próbáltuk menteni a betegeket. Átnéztem, és elszörnyülködtem” – mondja Eszter, akinek számos fenntartása volt az új jogviszonnyal. – Megint nem leszünk közalkalmazottak. Megint megfosztanak minket egy nehezen kiharcolt kollektív szerződéstől. Elküldhetnek bármelyik kórházba, messze a 65 éves édesanyámtól, a barátaimtól, a városomtól. És még sorolhatnám… Ezt már nem akartam. Sok volt. Hivatástudatból látjuk el a betegeket, dolgozunk annyit, kórházi felszereltségi hiányok közepette, szabadságot nem kivéve, alig látjuk a szeretteinket. Rájöttem, hogy én ezt már így ebben a formában nem akarom. Nem azért, mert nem szeretem a betegeket, hanem mert így is annyit elvett már tőlem a kórházi munkaviszony. Most még többet elvenne. Beszélgettem róla az ismerőseimmel, akik nem is csodálták, hogy így érzek, mindenki mondta, hogy ő még ennyit sem bírt volna, amit én 20 évig, és most még rosszabb lenne. Így lassan megformálódott bennem a váltás gondolata.”

Eszternek végül szerencséje volt, sikerült egy nem állami intézménynél elhelyezkednie, új munkakörében ápolói feladatai is lesznek. „Nem tudom, milyen lesz, még csak azt tudom, hogy rettenetes volt itthagyni a kollegáimat, akik közül páran szintén felálltak, és elköszönni tőlük annyi év közös munka után. Nem kívánom ezt senkinek, de sajnos sokunkkal ez történik most. Pedig mi csak ápolni akartunk méltó körülmények között, egy minket védő közalkalmazotti jogviszonyban.”

Hasonlóan érez Kinga, aki egy vidéki kórház asszisztense volt, és szintén nem írta alá a szerződést.

mondja, utalva az egészségügyi dolgozók kirendelésének-vezénylésére, amely ugyan eddig is része volt a magyar jogrendnek, ugyanakkor senki nem élt vele, és sokan félnek most attól, hogy a kirendelés nemcsak járványügyi vészhelyzetben, de békeidőben is bevett munkaszervezési gyakorlattá válik. – Voltam Covid-osztályon, ahová mindenféle egyeztetés nélkül, egyik napról a másikra áthelyeztek. Viseltem, tűrtem, nem szóltam egy szót sem, abban bízva, ha ezt végigcsinálom, végre visszamehetek a saját osztályomra, ahonnan az iskolát is vállaltam, amit tudtam csinálni család, gyerek, férj és két beteg szülő mellett. Nem helyeztek vissza. Újra egyeztetés nélkül tettek egy másik osztályra. Nekem nem fér bele, hogy az új szerződésemmel az országban bárhová áthelyezhetnek. Arról nem is beszélve, hogy minden pótlékot elvettek. Szó sem volt a szabadságról az új szerződésben. Megkérdeztem, miért írnám alá, ha számos részletet nem tudok. Válasz nem volt. Február 24-én kaptam meg a szerződést, 25-én már vissza kellett vinnem” – mondja jogos indulattal Kinga, akinek van szakmája bőven, ezért vállalkozóként, kéz- és lábápolóként, műkörömépítőként fog tovább dolgozni, ha nem jön jobb lehetőség.

„Kétszeresére nőtt volna a fizetésem, mégsem írtam alá”

Tekla egy megyei kórház rehabilitációs osztályát vezette reumatológusként. Eleinte, amikor még csak annyit lehetett tudni a törvényről, hogy emelkedik az orvosok bére, boldog volt, mert az hitte, leadhatja többi maszek állását, és életében először ő is délután 5-re ér majd haza, mint a többi ember. Hétfőn azonban úgy döntött, nem írja alá a szerződést. „Szívem szerint kerestem volna a kiskapukat, hogyan írhatnám alá úgy ezt a szerződést, hogy közben megőrizzem integritásomat, hiszen imádom a szakmámat, de a családom jogász tagjai leteremtettek – mondja Tekla, aki elvileg jól járt volna a szerződéssel, mert a fizetése a kétszeresére nőtt volna, eddig sem fogadott el hálapénzt, így nem vesztett volna semmit, és ügyeletes sem volt. Mégis úgy érezte, olyan méltatlanok a körülmények, akkora szervezetlenség és káosz uralkodik, hogy úgy lesz a legjobb neki, ha feláll. Így legalább magánrendelésben végre azt csinálhatja, amit szeret. Szerinte sokan akartak már kilépni, most csak megragadták az alkalmat, mert amíg a járványügyi veszélyhelyzet tart, nincs felmondási lehetőség az egészségügyben.

– A távozásomhoz főként a koncepciótlanság vezetett, az, hogy a járvány kitörése után egyik hétről a másikra zártak be minket, nem mondták meg, hova kerülünk, a kórház több osztályán, szaktudástól függetlenül, »darab-darab alapon« dolgoztam. Az új szerződésünkben a munkavégzésünk helye már általánosan a »kórház«, ezért nincs garancia arra, hogy a saját osztályunkon dolgozhatunk. A 44 napos kirendelés-vezénylésre is azt mondták, ilyen sosem fordult még elő. Értjük ezt, csak már nem bízunk benne.”

Tekla azt is nehezményezi, hogy február 26-án, pénteken kapta csak meg a szerződést, és elvárták volna tőle, hogy nyomban alá is írja, anélkül, hogy kérdéseire megfelelő választ kapott volna. Végül élt a törvény adta lehetőségével, és hétfő reggel közölte döntését a vezetőséggel. Úgy érzi, az orvosigazgatókon is hatalmas a nyomás, hogy teljesítsék az elvárt százalékot, és minél több dolgozóval aláírattassák a szerződést. Ám még így is sok osztály elveszíti az akkreditációját, ha például két szakorvosból egy feláll. Ahol nincs az adott szaktudásból sok, ott egy felmondás is rengeteget számít.

Nem mindenkinek van lehetősége felállni, a maradás azonban nemcsak az anyagiakon múlik.  Vannak például olyan speciális szakorvosi területek is, ahol a szakemberek nem tehetik meg, hogy ne írják alá a szerződést, mert nem értenek máshoz, és munkájukat sem tudják magánellátásban végezni. A specialisták kiesése természetesen a betegeket is érinti; akik így többé nem vehetik igénybe állami szektorban az ellátást. Ez például egy speciális endometriózis műtét esetén több százezer plusz kiadást jelent a pácienseknek. De kieshetnek olyan szülészek is az állami rendszerből, akik kifejezetten a háborítatlan, nőközpontú szülést támogatták volna. Mindez persze hosszú távon érezteti majd a hatását, ugyanis sok terület az egészségügyben egyelőre csak félgőzzel megy a járvány miatt, ahhoz ugyanis, hogy vezényelni tudjanak, bezártak osztályokat, nem vesznek fel annyi beteget, a halasztható dolgokat elhalasztották, csak a sürgős beavatkozásokat viszik véghez. Hogy mennyire hasalt el az egészségügy, majd csak a járvány után lesz látható…

További cikkeink a témában

• „Nem akarjuk fenntartani a korrupt rendszert, de szeretnénk biztonságban szülni” – káoszt teremt a szülészetben az új egészségügyi törvény
• Több mint ötezer egészségügyi dolgozó készül a felmondásra