Nyílt levél az apámnak: Ütöttél, haraptál, szavakkal bántottál, de nem haragszom rád többé

Felnőtt életem nagy része eddig arról szólt, hogy megpróbáltam enyhíteni azokat a fájdalmakat, amelyeket gyerekként ejtettél rajtam. Évekig éreztem a karomon a harapásnyomokat, az arcomon a legerősebb ütéséket. Évekig ültem rendelőkben, és igyekeztem megfejteni, hogy mit tettem, amiért gyerekként a folyamatos testi-lelki erőszakkal próbáltad az igazadat érvényesíteni, a hatalmadat kimutatni felettem. Amikor harmincéves felnőttként elkerülhetetlen volt, hogy beszéljek veled valami miatt, akkor újra úgy kezdtem viselkedni, és úgy rettegtem tőled, mintha ismét kisgyerek lennék.

Voltak éjszakák, amikor nem tudtam felébredni a rémálomból, és újra átéltem a legnyomasztóbb, legkilátástalanabb helyzeteket, vagy csak egyszerűen külső szemlélőként peregtek le előttem azok a jelenetek, amikor hazajöttél, beléptél az ajtón, és random üvöltöttél, ütöttél, mert már nem voltál szomjas. Láttam a rémült, kislány énemet, de nem tudtam szólni, nem tudtam megölelni, mert annyi év után a félelem még mindig lebénított.

Okoltam magamat is. Talán tényleg tettem azért, hogy így „neveltél”, hiszen miért nem mosogattam el ebéd után azt a bizonyos két tányért? Miért nem tudtam komolyabb és felnőttesebb lenni? Miért gondoltam gyerekként a játékra, meg arra, hogy a többiekkel együtt kimenjek kidobózni a közeli rétre, amikor te megmondtad, hogy otthon kell segítenem? Évekig okoltam magam azért, mert nálad rendre felrobbant a bomba. Azt hittem, én gyújtottam meg a kanócot.

Aztán megértettem, hogy nem én tehettem róla, és gyűlni kezdett bennem a harag. Undorral és gyűlölettel éltem hosszú évekig. És tápláltam ezt a gyűlöletet. Minden elszenvedett bántalmazásért, minden alkalommal, amikor eszembe jutott, hogyan üvöltöttél a fejem felett a lépcsőn lefelé, hogy egy haszontalan senkiházi vagyok, egyre jobban gyűlöltelek. Azt kívántam, hogy egyszer nagyon csúnyán büntessen meg téged ezért az Isten. Nem tudtam úgy beszélni rólad, hogy abban ne legyen káromkodás, és közben ez a gyűlölet egy folyamatosan gyűlő méreggé nőtt bennem, ami önmagam ellen fordult.

Amikor felvetették, hogy engedjem el a haragomat, rácsaptam az emberekre az ajtót, mert szerettem, hogy fáj, mert a fájdalomból táplálkoztam, mert csak azt ismertem. Mert igazságot akartam, miközben jól tudtam, hogy te már olyan állapotban vagy, ahonnan nincs visszaút a józan gondolkodás, a beszélgetés és a beismerés felé.

Mindjárt negyven leszek. És azt éreztem, hogy egyre nehezebb teher ez a gyűlölet. Elkezdtem meghallani, hogy a megbocsátás nem a másik, hanem önmagunk miatt fontos. Ráébredtem, hogy nem építhetek jövőt, ha ragaszkodom a régi, jól ismert haragomhoz, akkor is, ha az jogos. Nehezen, de elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogy a megbocsátás tulajdonképpen tényleg arról szól, hogy lemondok a bosszúmról. Én már nem átkozom a nevedet. Nem kívánok neked rosszat, és sokszor szoktam imádkozni érted, mert tudom, hogy nagy szükséged van rá, bárhol is vagy most a világban. Nem akarom, hogy újra az életem része légy. Nem fogom soha elfelejteni azt, amit tettél, egyszerűen elérkezett egy pont, ahol ezt a fájdalmat nem akarom tovább cipelni. Olyan lettél számomra, mint egy utcán fekvő idegen, akit megsajnáltam. Akinek, ha szüksége van rá, mentőt hívok hozzá, de nem várom meg a diagnózist, és nem leszek ott a kórházi ágyánál, mert az már nem az én dolgom. A megbocsátás részemről elengedés, de nem a szeretetcsap megnyitása.  

Nem tudom, hogy valaha beszélünk e még, de már nem gyűlöllek. Már nem átkozlak. Már nem éltet a bosszú. Nem gondolok rád apaként, nem is hívlak így. Egyszerűen csak elengedtelek, hogy élhessek.

Nyílt levél…

• Nyílt levél a leendő tanároknak: ne legyetek gonosz, bosszúálló diktátorok!
• Levél az anyának, aki sírásig alázta a fiát az 1-es villamoson
• Nyílt levél a bántalmazó nevelőapámhoz