„Miattad a karácsony a gyomorgörcs ünnepe lett” – nyílt levél a bántalmazó nevelőapámhoz

A nevelőapám voltál, az lett volna a feladatod, hogy apám helyett apám legyél. Vagy ha ez már nem ment, de együtt kellett élnünk, hát lehettél volna jó barát is. Nem én erőltettem rád magam, hanem fordítva, mégis úgy viselkedtél, mintha betolakodtam volna az életedbe, és egy kis eltaposnivaló csótány lennék a konyhád kövén.

Amikor anyámmal megismerkedtél, már éreztem rajtad, hogy valami nem stimmel veled.

Nevezzük gyermeki megérzésnek, mert a gyerekek átlátnak a mézesmázos álarcokon, és nem lehet őket szép szavakkal megvenni. Anyám sokat szidott engem, mert nem akartalak elfogadni, nem akartalak az életünkben, azt hitte, csak apám mellett kampányolok, mert nem tudom őt elengedni a válás után. Pedig dehogy. Csak láttam a báránybőröd mögött a farkast az első perctől kezdve.

November környékén mindig erősebben jönnek elő az emlékeim rólad, mert rendszerint a karácsonyi időszakra időzítetted a legdurvább megnyilvánulásaidat. Nem tudom, mi történhetett veled gyerekkorodban, amitől ilyen pszichopata lettél, hogy élvezetet találtál a közeledben lévő emberek kínzásában. Mert ez az volt, nincs mit szépíteni, az lett az életed értelme, hogy minket jól megkínozz. Biztos olyan érzéseket keltett benned a karácsony, amikkel nem tudtál megbirkózni, azért erősítettél rá a bántalmazásunkra épp ebben a két hónapban.

Miattad a karácsony a gyomorgörcs ünnepe lett.

Félelemmel keltem fel gyerekként minden reggel, hogy aznap vajon mivel fogsz megtámadni. Az egyik nap elég volt annyi a veréshez, hogy megettem egy banánt, vagy ittam egy pohár tejet, máskor meg ha nem hoztam ötöst az iskolából, már vetted elő a nadrágszíjat. Azt hittem, nem élem túl a gyerekkoromat, de vigyáztál, hogy mindig csak annyira verj meg, hogy ne nagyon maradjon nyoma.

Képünk illusztráció (Forrás: iStock)

Nem mintha eszembe jutott volna bárkinek is szólni, azt alaposan nyomatékosítottad, hogy csendben kell maradni, még apámnak sem szabad ezt elmondani. Egyszer megpróbáltam, apám jött, összeveszett veled, elcsattant pár pofon is köztetek, de a vége csak az lett, hogy amikor elment haza, te berúgtad a szobám ajtaját, és alaposan megtéptél, amiért eljárt a szám. Úgyhogy onnantól kezdve csendben voltam, és vártam, hogy mikor növök már fel, mikor költözhetek el – még a híd alatt is jobb lett volna élni, mint veled.

Karácsony előtt mindig azon állt a bál, hogy takarítani kell. A beteg elmédben a tisztaságmánia az első helyen szerepelt, minden áldott nap suvickolni kellett a lakást, hogy jól érezd magad benne. A mánia csak ránk vonatkozott, te persze nem tettél keresztbe két szalmaszálat sem, velünk ordítottál, hogy miért nem tudunk rendet tartani, és hogy úgy élünk, mint a disznók. Az őrület pedig karácsony napján csúcsosodott ki, amikor sosem volt elég finom az étel, nem volt elég jó az ajándék, ronda volt a karácsonyfa, amit anyámmal díszítettünk fel, és belekötöttél még abba is, hogy miért vettem fel azt a ruhát, és miért nem a másikat.

Belém égtek a szavaid, ahogy lekurvázol, malacozol, gusztustalannak hívsz. Csoda, hogy nem nyomorodott meg tőled örökre a lelkem.

Nem is értem, hogy nem lettem drogfüggő, és egyáltalán, az is felér egy varázslattal, hogy még élek. Visszanézve nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy megtapasztalhattam az őrületet, ami veled együtt járt, mert így sokkal erősebb lettem, mint a kortársaim. Átmentem a poklon a kezeid között, de épp ezért már nem tud olyan helyzet elé állítani az élet, amitől összeomlanék. Ezt a lelki erőt abból merítem, ahogy te bántál velem gyerekkoromban, mert annál rosszabb már nem jöhet, mint amit műveltél. Tulajdonképpen még hálás is vagyok, hogy így alakult, mert megtanítottál arra, hogyan kell előremenekülni, és hogy a nehézségek apró buckák csupán, ha nincs egy ilyen őrjöngő vadállat az életemben, mint amilyen te voltál.