Szabadulj meg a tökéletes anyaság mítoszától! – Interjú a négygyerekes jogásszal és íróval, Spira Eszterrel

Úgy tűnik, neked minden megy egyszerre: négy gyerek, jogi karrier, könyvírás és még gyönyörű is vagy. Ezt hogy csinálod?

Nagyon jólesik, hogy ezt így látod. Én sokszor csak kétszáz évesnek és nagyon fáradtnak érzem magam. Azt igen hamar megtanultam saját magamról, hogy nagyon ragaszkodom a céljaimhoz. Nekem az segít, ha megvan a cél. Ezután kezdek el azon dolgozni, hogy hogyan tudom majd megvalósítani. A jogi pályát egészen kicsi koromban kiszúrtam magamnak. Onnantól kezdve „már csak” menni kellett azon a bizonyos úton. Ami persze egyáltalán nem volt könnyű, de nagymértékben megkönnyítette az utat, hogy tudatosan meneteltem a célom felé.

Szintén egészen kislány korom óta nagy családról álmodoztam. Mindig úgy képzeltem el, hogy sok gyerekem lesz. Engem anyukám egyedül nevelt, és ugyan van egy féltestvérem és két unokatestvérem, akikkel nagyon szoros a kapcsolatom, de ők sohasem laktak velünk egy háztartásban. Ezért élesen él bennem annak az emléke, hogy elképzelem az otthonomat telis-tele emberekkel, akik hozzám tartoznak. Aztán érdekes módon a fiatal felnőtt koromban ez a vágyam teljesen elmúlt, sőt! Egy ideig nem is akartam gyereket. Aztán megszületett az unokatestvérem kislánya, akit megláttam és azonnal rajongásig megszerettem. És akkor azt éreztem, hogy igen, pontosan erre vágyom!

Szerencsés vagyok, mert akkor már együtt voltunk a férjemmel hat éve. Friss házasok révén bele is vágtunk a családalapításba, így az unokatestvérem kislánya és az elsőszülöttem között összesen másfél év a korkülönbség. Az is érdekes, hogy az első gyerekem születése után egyáltalán nem éreztem úgy, hogy szeretnék majd még gyereket. És nézd! Most meg már négyen vannak! Elképesztő! Ezért van az, hogy most már nem merem azt mondani, hogy bizony nekünk már nem lesz több gyerekünk, mert a kutya nem hinné el nekem, pedig egyelőre az a terv, hogy ennél a létszámnál, köszönjük szépen, megállunk.

A munka, az anyaság és a tanulás közötti egyensúlyt hogyan találod meg? Létezik egyáltalán ebben egyensúly?

Szerintem nem létezik! Azt gondolom, hogy mindig azzal kell foglalkozni, amire épp a legnagyobb szükség van. Azaz, hiába akarok éppen phd-zni, ha az élethelyzetem abban a pillanatban nem teszi lehetővé, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy erről vagy bármiről le kellene mondani. Nem hiszek a lemondásban, annak van valami keserű utóíze, ami számomra egy teljesen elfogadhatatlan összetevő. Ezzel szemben az időzítésben és a szigorú időbeosztásban hiszek, és még emellett is előfordulhatnak balesetek. Gondolj csak erre az interjúra, amit bizony miattam át kellett szerveznünk.

Amikor megszületett az első gyermeked, hogyan viselted az anyasággal járó változásokat? A testvérek születése után mennyiben volt más az anyaság élménye?

Az első gyerekem születése után mondhatni teljesen összeomlottam. Annyira nagy lett a kontraszt az anyaság előtti életemhez képest, és annyira görcsösen ragaszkodtam a „régi” életemhez, hogy érzelmileg képtelen voltam feldolgozni ezt a hatalmas változást. Aztán az is nagy probléma volt, hogy a terhességem alatt hiába olvastam el az akkor divatos összes szakirodalmat a gyereknevelés és babavárás témakörben, amikor megszületett a baba, gyakorlatilag hozzá sem mertem érni. Ráadásul úgy képzeltem, hogy megszületik majd, a kezembe adják és szerelem lesz első látásra, mint az amerikai filmekben. Hát egyáltalán nem így volt. Sem a születésének körülményei, sem pedig a kórházban töltött gyermekágyas időszak nem hasonlított arra az idealizált képre a fejemben, amit ott dédelgettem magamban 25 évig és öt hónapig.

Ráadásul mindenkinek, de tényleg mindenkinek volt egy hasznos tanácsa arra vonatkozóan, hogy mit és hogyan kellene csinálnom a kisbabámmal. Jó kislány módjára meg is fogadtam az összes tanácsot, és persze egyik sem vált be. Azért mondom, hogy persze, mert nem is válhatott be, hiszen az az én gyerekem és az én anyaságom volt, nem pedig az övék. És pontosan akkor kerültek helyre a dolgok, amikor ezt megértettem. Abban a pillanatban, hogy képes voltam kikapcsolni a külvilágban és a saját magamban hangosan kiabáló zajokat, és a fókuszt áthelyeztem kettőnkre, egy csapásra könnyebb lett. Akkor ő három hónapos volt, és máig emlékszem arra a másodpercre, amikor beleszerelmesedtem ebbe a gyönyörű, édes pici fiúba.

Csak éppen ez már más volt, ez volt a mi közös történetünk, az anyaságom igazi kezdete. Innen lehetett elkezdeni építkezni, és ez az építkezés máig is zajlik. A többi gyerek születésekor már sokkal-sokkal könnyebb volt. Beni kitaposta a testvérei útját. Érdekes, mert mind a négy gyerekem teljesen különböző, de tényleg, ennél már nem is lehetnének különbözőbbek. Mások az igényeik, a ritmusuk, természetesen a személyiségük is, de velük sokkal könnyebben találtam meg a közös utat, mert akkor már tudtam, hogy hol kell keresgélnem. Ráadásul sikerült teljesen megszabadulnom attól a naiv, idealizált képtől, ami olyan sok mindenben akadályozott az elején.

Miért született a Milyen anya az ilyen? – Jogodban áll túlélni! könyv?

Ezt a könyvet gondolatban az első gyermekem születése után kezdtem el írni. Azt láttam magam körül, hogy sok-sok édesanya érez hozzám hasonlóan, de szégyelli ezeket az érzéseit, éppen ezért eltemeti magában, jó mélyen. Úgy gondoltam, hogy ennek véget kell vetnem.

Mint amikor viszket a hátad, és megkérsz valakit, hogy vakarjon meg, és ő pontosan eltalálja azt a helyet, ahol igazán viszketett, és te hirtelen megkönnyebbülsz. Az eddigi visszajelzések alapján eddig jó úton haladok azon célom felé, hogy a könyvem olvasása közben az anyák megszabaduljanak ettől a páncéltól, amit úgy hívnak: a tökéletes anya mítoszának szelleme. Ez az undok kis szellem, tényleg páncélba zárja a nőket, aminek a börtönétől csak akkor vagyunk képesek megszabadulni, ha megtaláljuk a saját anyaságunkhoz vezető utat.

A tökéletes anyaság szerinted társadalmi elvárás vagy inkább egymásra helyezzük ezt a nyomást?

Az anyaság nagyon jó tanítómester arra, hogy felismerjük a határainkat. De ezeket a határokat folyamatosan feszegetnünk is kell, és ennek a kettőnek az ütköztetése környékén van az a nyugvópont, ahol az utunkat érdemes elképzelnünk. Ez egy élethosszig tartó tanulási folyamat, amelynek során az első dolog, amitől meg kell szabadulnunk, az a saját magunk felé támasztott irreális elvárás, amelyet társadalmi nyomás hatására alakítunk ki.

Vagyis meg kell tanulunk priorizálni, komfortosnak érezni magunkat a bőrünkben még akkor is, amikor körülöttünk látszólag teljes a káosz.

Az anyai bűntudatról is sokat olvashatunk a könyvben, mi lehet ennek az ellenszere?

Az előbbiekben kifejtett folyamat eredményeként érkezik el szabadulásunk órája a bűntudat börtönéből. Amikor hirtelen elkezdjük kristálytisztán látni a lényeget, vagyis azt, hogy mi az, ami igazán fontos, és mi az, ami kevésbé. Természetesen ez mindenkinek más, éppen ezért nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindenkinek meg kell találnia a saját útját. Édesanyaként újra meg kell találnunk a régi önmagunk és a jelenlegi élethelyzetünk közötti hidat, hogy önazonosak tudjunk maradni. Amikor képesek vagyunk önmagunknak megfelelni. Amint ez sikerül, a bűntudat huss és pöcc, elillan. De nagyon fontos, hogy a saját magunk felé támasztott elvárásaink valóban a saját elvárásaink legyenek, ne pedig a külvilág által sugallt mindenféle.

A saját anyósodról írsz a könyvben vagy egy fiktív személyről?

A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve. Viccet félretéve, igyekeztem a könyvben ennél a résznél olyan anyósos szituációkat elővenni, amivel a legtöbb embert meg tudom szólítani. De természetesen nem tudtam és nem is akartam elvonatkoztatni a saját tapasztalataimtól.

Négy gyerekkel a világ össze beszólásával találkozhattál már, melyik ragadt meg benned a leginkább?

Ez egy nagyon vicces kérdés! Annyi beszólást kaptam az utóbbi 11 évben, hogy a világ összes karaktere sem lenne elég, ha mindegyiket el akarnám mesélni. Ezért most csak a két legviccesebbet osztom meg. Amikor még terhes voltam az ikrekkel, és egy munkatársam megtudta, hogy nem egy, hanem két babát várok, a következőket mondta nekem:

Mondta mindezt úgy, hogy a férjem egyébként ott állt mellettem, de persze erről a munkatársamnak fogalma sem volt. Én pedig voltam annyira genyó, hogy gyorsan szembesítettem a ténnyel, hogy az „elkövető” egyébként ott áll vele szemben. Gyakorlatilag a fültövétől a lábujja hegyéig elvörösödött.

A másik beszóláson nem szórakoztam ennyire jól. 36 hetes terhes voltam az ikrekkel, és már akkora volt a hasam, hogy gyakorlatilag ki sem látszottam mögüle. Épp nagy lakásfelújításban voltunk, és a férjemmel az Ikeában vásárolgattunk, amikor egy vadidegen pasi megállt előttem és azt mondta:

Mondta mindezt végtelen szánakozással a tekintetében. Egyszerre éreztem magam porig megalázva és teljesen felháborodva. Hogy veszi magának a bátorságot egy random idegen, hogy megszólít és megjegyzést tesz a külsőmre? Vagy egyáltalán bármilyen megjegyzést? Pedig nagyon büszke voltam a testemre, hogy ekkora terhelésnek kitéve őrzi a babáimat, képes bent tartani őket, hiszen az ikerterhesség egyik legnagyobb kockázata a koraszülés. Szerencsére volt bennem annyi erő, öntudat és indulat, hogy képes voltam egy frappáns választ adni:

Azt hiszem, ma sem válaszolnék mást ennek az embernek. Szerintem nem kell csendben tűrni ezeket a beszólásokat, attól csak még rosszabbul fogjuk magunkat érezni.

Mi lenne az az öt pont, amibe belesűrítenéd a legfontosabb tanácsaidat a friss anyukáknak?

Az első és az egyik legfontosabb, hogy ne foglalkozzanak mások tanácsaival, hallgassanak saját magukra. A kisbaba születésével szinte egyszerre születik meg egy „belső hang”, és ez a hang mindig meg fogja találni a legmegfelelőbb megoldást minden egyes helyzetre.

A második szorosan összefügg az első ponttal, hogy bízzanak magukban. Könnyű ezt mondani persze. De csak úgy tud kialakulni az a belső hang, ha bízunk önmagunkban, és nem eleve abból indulunk ki, hogy erre mi úgysem vagyunk képesek.

A harmadik: ne szégyelljék az érzéseiket. Ér néha kétségbeesni, dühösnek vagy szomorúnak lenni. Ha valami nem sikerül, nem esik jól vagy fáj, akkor azzal foglalkozni kell, nem pedig elásni mélyre. Senki nem képes éjjel-nappal majd kicsattanni a gyönyörűségtől pusztán azért, mert van egy édes pici babája.

A negyedik: ne akarjanak tökéletesen csinálni mindent, mert az képtelenség. Az egyes social media felületeket pörgetve talán azt látjuk, hogy mindenki milyen tökéletes anya, a gyerekei jól neveltek, rohamos iramban fejlődnek, mindig tiszta a ruhájuk, a környezetük pedig olyan, mintha a Lakáskultúra magazinból pottyant volna elénk. Ez nem a valóság, ez egy szándékosan kimerevített kép, amely egy eltorzított szelete valaki életének. Ne ez legyen a mérce, mert ennek képtelenség megfelelni. Még akkor is, ha egy kicsit belehalunk. 

Az ötödik, és egyben szerintem a legfontosabb: találjanak vissza önmagukhoz. Az anyaság beszippant, bekebelez, körbeölel. DE! Valahol legbelül ott van az az ember is, akik azelőtt voltunk, mielőtt megszületett a kisbabánk. Tartozunk annak az embernek – azaz saját magunknak – annyival, hogy nem köpjük szembe, nem teszünk úgy, mintha ő már nem létezne, hanem elkezdjük keresni a módot rá, hogy az új élethelyzetünkben neki is, és az épp kialakulóban lévő anyaságunknak is megfelelő helye legyen. Fontos, hogy hűek maradjunk önmagunkhoz.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Számomra a legfontosabb viszonylag rövid távú terv a szakvizsgázás. Nagyon szeretem a munkámat, és ahhoz, hogy bíró lehessek, a szakvizsgáim letétele a következő lépés. Három szakvizsgát kell letennem. Szeretném, ha az elsőre sor kerülhetne 2023 tavaszán. Egy-egy szakvizsgára nagyjából napi 8 órát kell tanulni hat héten át, így ezt korábban sajnos nem tudom megoldani, mert még kicsik az ikrek, velük töltöm a napjaimat.

Most épp a következő könyvemen dolgozom egyébként. Erről többet nem szeretnék mesélni, legyen meglepetés! De annyit elárulhatok, hogy hamarabb lesz új könyvem, mint szakvizsgám. Az írást nem szeretném abbahagyni, szeretnék sokkal több időt szánni a blogom írására is, mert egyrészt teljesen kikapcsol, másrészt a blognak már kialakult egy olvasótábora, akik mindig várják az újabb és újabb cikkeket.