Mikor és miért költöztél Londonba?
Márk: 2011-ben jöttem ki, elég kalandosan. Egy keddi napon kaptam egy üzenetet a Londonban élő ismerősömtől, hogy lenne nekem munka, én meg csütörtökön már repülőn ültem, délután pedig elkezdtem ott dolgozni úgy, hogy semennyit sem beszéltem angolul. A magyar munkahelyemen beteget jelentettem, aztán két hét múlva visszatértem és felmondtam. Egyébként a munka maga mosogatás volt, jóval előtte Magyarországon saját cégem volt, amit sajnos a különböző rendeletek ellehetetlenítettek, ezért el kellett mennem alkalmazottként dolgozni egy bank behajtási osztályára, ami eléggé megviselt. Tény, hogy a mosogatás elég nagy váltást jelentett, de addigra már legalább fél éve gondolkodtam rajta, hogy mozdulni kellene valamerre, úgyhogy kapóra jött a londoni munkalehetőség, és két nap alatt gondolkodás nélkül lecseréltem rá a magyar életemet.
Főleg azért költöztem ki, mert a múltam elől menekültem. Bántalmazó apával nőttem fel, korán elszöktem otthonról, nem volt könnyű gyerekkorom. Huszonévesen aztán bekerültem a partik és drogok világába, úgyhogy igazából azért jöttem el Magyarországról, hogy megmentsem az életemet, mert rájöttem, hogy ha ezt így folytatom, akkor meghalok. A múltam miatt mentális problémáim is lettek, amiket most, 40 évesen próbálok megoldani, jó úton haladok, úgy érzem, sikerült otthagynom Magyarországon az életemnek ezt a részét.
Hova vezetett a karriered a mosogatás után?
Másfél évig mosogattam, nem is a munka, hanem inkább a nyelv volt nehéz, mire megtanultam angolul annyira, hogy megértessem magam, de a kint élő magyarok közül sokan és sokat segítettek abban, hogy boldogulni tudjak. Az étteremben aztán feljebb tudtam lépni, de egy idő után éreztem, hogy ez a pörgés már túl sok nekem, nyugisabb munkára vágytam. Egy ügynökségen keresztül bekerültem az egyik Marriott hotelben a club lounge részlegre, ami azért volt nagy lépés, mert oda csak VIP vendégek mehetnek a hotelen belül, ott voltam reggeliztetős. Abban az időben jött ki a húgom is Angliába, csatlakozott hozzám, együtt dolgoztunk két évig, életem egyik legjobb élménye volt.
Nagyon összekovácsolt minket ez az időszak, mondhatjuk azt, hogy ekkor ismertük meg egymást, mert egészen addig nem voltunk igazán jóban.
Viszont ez a munka nem fizetett túl jól. Két éve dolgoztam itt, amikor megkerestek egy fejvadász cégtől, hogy a Harrod’s Estate-hez keresnek munkaerőt és behívtak állásinterjúra. Kiderült, hogy egy új luxustársasházba keresnek házmenedzsert, és amikor látták, hogyan bánok az emberekkel, milyen őszinte vagyok, azonnal fel is vettek. Ott dolgoztam három és fél évig, az egyik legjobb barátomat ismertem meg a kollégáim között, végül ő vitt tovább magával, jelenleg ketten vezetünk egy hasonló luxustársasházat. Úgyhogy 11 év alatt a mosogatásból elég messzire jutottam.
Márk és húga a Marriottban (Kép: magánarchívum)
Nemcsak a munkád, hanem a családi állapotod is nagyot változott 11 év alatt. Hogyan vágtál bele a gyerekvállalásba?
Homoszexuális vagyok, így hagyományos módon nem lehetett családom. Hozzáteszem, sosem szerettem a gyerekeket, mert idegesítettek. Annyira köztudott volt ez rólam, hogy amikor a húgomnak bejelentettem, hogy szeretnék gyereket, leült a meglepetéstől. A barátaim gyerekeit és a saját gyerekeimet persze imádom, csak az idegen gyerekeket viselem nehezen a mai napig. Mondjuk, ha a saját fiam visít, akkor is már visszaadom az anyjának és a pelenkázást sem gyakoroltam túlzottan.
Nem volt ez egyszerű döntés, hogy gyereket szeretnék, fél évig rágódtam rajta.
Nagyon egyedül éreztem magam, nincs már régen párkapcsolatom itt, annyira elvisz az élet, a munka, de nemcsak engem, hanem azokat is, akik esetleg párjelöltek lehetnének. Vannak meleg párkeresők, ahol lehet kommunikálni normálisan, szóval van pozitív tapasztalatom is, de nem látom az esélyét, hogy komoly kapcsolatot alakítsak ki valakivel, főleg, hogy a rosszfiúkat vonzom. Ők aztán végképp nem arra vannak, hogy örökbe fogadjunk és felneveljünk egy gyereket. Magyarországon összetartóbb a meleg közösség, mert kisebb, zártabb, ott nekem is hosszú távú kapcsolataim voltak, de Londonban más világ van, itt nem sikerült eddig.
Ez a magányérzés vezetett oda, hogy a prideangel.com oldalon regisztráltam, hogy egymásra találjunk azzal a leszbikus párral, akik most már a két fiam anyukái.
Ők úgy szerettek volna gyereket vállalni, hogy mindketten szülnek egy apától, nekem pedig az volt az egyik fontos feltételem, hogy tartani szeretném a kapcsolatot a gyerekekkel.
Nemcsak azt akartam, hogy egy adag spermát átadjak egy nőnek, hanem az apai, családi érzéseket szerettem volna átélni. Nem volt könnyű egyébként a keresés ezzel a feltétellel, mert bár nagyon sok leszbikus pár vagy szingli nő keres ezen az oldalon, de jellemzően nem akarják az apával tartani később a kapcsolatot. Nem akarják, hogy az apa a gyerek életének része legyen, márpedig nekem ez volt a legfontosabb szempont. Volt olyan is, akit én utasítottam vissza, mert kitartottként akart volna kezelni engem a megtermékenyítés után, és persze voltak, akiknél én estem ki az apajelöltek közül a kapcsolattartás feltétele miatt. Aztán jöttek a lányok, akik végül a családom lettek a fiaimmal.
Hogyan zajlott a gyakorlatban ez az ismerkedés?
Mindenkinek van egy profiloldala ezen az oldalon, az enyémen őszintén leírtam, mit szeretnék, mit keresek, hogy nem csupán spermadonor szeretnék lenni. Talán fél év is eltelt, mire megtaláltak a lányok, és rám írtak, hogy beszélni szeretnének velem videóhívásban, amire azt válaszoltam, hogy adjanak egy kis időt, mert most értem haza és még ki kell vinnem a kutyát, meg kell etetnem, de utána ráérek beszélni – ő volt az én imádott kiskutyám, aki tíz évig velem volt, teljesen összetörtem, amikor meghalt.
Utólag mondták, hogy ez a válasz volt az első nagy pozitív jel nekik, ami mutatta nekik a felelősségtudatomat. Aztán amikor beszéltünk, azonnal megvolt köztünk az a szikra, amiből tudtuk, hogy jók leszünk együtt. Pár nappal később személyesen is találkoztunk, és ott is egyből megvolt a kémia, megbeszéltük, hogy ők egy apától szeretnének két gyereket, és hogy én látogatni szeretném a gyerekeket, teljes volt az egyetértés közöttünk.
A lányok írtak egy szerződést, hogy anyagilag nem tartozom felelősséggel – azóta úgy kell rám szólni, hogy fejezzem már be a gyerekeknek a vásárlást, nem bírom megállni –, de nincsenek szülői jogaim, a lányok házasok és hivatalosan ők a szülei a gyerekeinknek.
A kapcsolattartást nem papíroztuk le, azt mondták, hogy láthatom a gyerekeket, rám bízzák teljesen, hogy mikor megyek hozzájuk látogatni. Próbálok kéthetente menni, igyekszem rendszeresen látogatni őket. Azt hiszem, az igazán apai szerepem mostanában kezdődik, hogy már hároméves a nagyfiam, és kezd nemcsak az anyja, hanem az apja felé is nyitni.
Márk és imádott kiskutyája (Kép: magánarchívum)
A szüleiddel találkoztak már a gyerekek?
Nem, és nem is fognak találkozni, szerintem apámat több mint 20 éve nem láttam, anyámmal sem beszélek évek óta, és nem is járok Magyarországra, ez a saját döntésem, hogy a lelkem gyógyulni tudjon. Meg akartam szakítani azt a mintát, azt a példát, amit a szüleim tudnak mutatni, nem kell a gyerekeknek ismerni őket. De bármikor ott a lehetőség a szüleim, illetve a gyermekeim édesanyáinak kezében. Nem haragszom sem anyámra, sem apámra, amin keresztülmentem mellettük, azzal nekem van dolgom. Apám nem azért vert, mert utált, hanem mert ezt tanulta a saját szüleitől. Ez az én feladatom, hogy megszakítsam a családunkban ezt a láncot.
Négyéves voltam, amikor az első nagy verésemet kaptam, mostanában, hogy a nagyobbik fiam már hároméves, gyakran eszembe jut ez az emlék, és elsírom magam a gondolattól, hogy egy ilyen pici gyereket hogy lehet bántani?
Amikor szalad hozzám, hogy „daddy, daddy, daddy”, az olyan fantasztikus érzés, amiről nem hittem volna, hogy nekem ez megadatik.
Nehéz lehet ezzel az érzelmi örökséggel felépíteni magad apaként.
Igen, egyáltalán nincs előttem pozitív minta. A lányok nagyjából tisztában vannak a múltammal, nagyon szeretnek és bevettek az életükbe, ami sokat segít a családról alkotott képem alakításában. Az anyukák is úgy hívnak engem, hogy daddy, nem pedig „uncle Mark” vagyok, mint az apák másoknál általában hasonló helyzetekben. Büszke vagyok rá, hogy engem választottak apának. Őszintén elmondták a lányok, hogy az is sokat számított nekik ebben, hogy nem kértem pénzt a spermáért, én meg már a kérdésfelvetésen is meglepődtem, mert nem bírnám feldolgozni azt, hogy a gyerekem egyszer azzal szembesülne, hogy mondjuk 5000 fonton múlt az, hogy a világra jött. Szerintem ez érzelmileg szörnyű hatással lehet egy gyerekre, úgyhogy ilyennek sosem tenném ki a gyerekemet.
Abszolút családi viszony alakult ki köztünk a lányokkal, hatalmas bizalmat szavaztak nekem a próbálkozás során is, ami nem kis dolog. Az első gyerekkel két évig próbálkoztunk, és nekik végig bízni kellett bennem, hogy egészséges vagyok, amikor spermát adok nekik. Már öt éve ismerem a lányokat, ez egy életre szóló kötelékké vált köztünk, hogy gyerekeink vannak. Azt sem erőltetik, hogy a nagyszülőkkel – az én szüleimmel – találkozzanak a gyerekek, mert elmeséltem nekik a gyerekkori bántalmazást, és engem is védenek éppúgy, mint a fiainkat.
Amikor a gyerekeimmel és a lányokkal vagyok, akkor megszűnik a világ számomra, 40 évesen tapasztalom meg, hogy mi az a családi harmónia, meleg férfiként egy leszbikus családban.
Olyan tiszteletet és szeretetet látok náluk, amit nekem nagyon nehéz befogadni a saját múltam miatt. Ezt a fajta szeretetet sosem tapasztaltam meg otthon, nem tudtam, hogy ilyen létezik, ezért az életem végéig hálás leszek a lányoknak és a gyerekeknek.
Milyen gyakori a hasonló családmodell Londonban?
Teljesen normálisnak számít a mi családunk, senki sem botránkozik meg a melegházasságon vagy azon, hogy melegek gyereket vállalnak. Itt az a hozzáállás, hogy mindenkinek a saját dolga, hogy kivel és mit csinál a zárt ajtók mögött. Nem érdekel senkit, ha két fiú kézen fogva sétál, vagy két lány megpuszilja egymást az utcán. Magyarországnak ebből a szempontból nagyon rossz híre van itt Londonban, főleg azért, mert a pedofíliát összemosták a melegséggel, márpedig a kettőnek semmi köze egymáshoz. Ez egyszerűen rettenetes butaság. Gyűlölni a homoszexualitást meg aztán tényleg teljesen felesleges, főleg, ha azért gyűlölik, mert nem ismerik, nem is tudják, hogy miről van szó. Ha nem ismerek valamit, akkor kérdezek. Az a baj, hogy kevesen tesznek fel ilyen kérdéseket Magyarországon.
Mit fogtok mondani a gyerekeknek, ha felmerül bennük, hogy miért két anyukájuk és egy apukájuk van?
Számukra ez a természetes. A nagyfiam már jár bölcsibe, neki normális a mi családunk, mert a többiek is úgy állnak hozzá, hogy de jó a fiamnak, mert két anyukája van és megkérdezik, hogy mikor lesz másik apukája. Nem ítélkeznek, általában nem azt látják a gyerekek otthon, hogy a szülők rosszakat mondanának a mi családunkról, fel sem merül bennük, hogy ezzel valami probléma lenne. Nyilván vannak itt is bolond emberek, de alapvetően senki sem foglalkozik a másik szexuális irányultságával. Az biztos, hogy a gyerekeimnek jobb itt felnőni ebből a szempontból, mint Magyarországon.
Nyitókép: illusztráció (Getty Images)