„Kamasszal élsz? Sajnáljuk!” – Minden kamasz szülőjének kellene egy ilyen terápiás csoport

„Kamasszal élsz? Sajnáljuk! Előfordul a legjobb helyeken is. És igen – ez sok esetben egy Save Our Souls vészhelyzet, de talán segít, ha tudod nem vagy egyedül, ha akad egy hely, ahol megoszthatod az érzéseid, nehézségeid.” – Ezekkel a mondatokkal kezdődött a Feldmár Intézet S.O.S. Kamasszal élek című, ingyenes önsegítő csoportjának felhívása, amire nem is tehettem mást, mint hogy azonnal jelentkeztem, miután egy olyan kamasszal élek, hogy a fal adja a másikat. Aztán volt olyan szerencsém, hogy fél évig tagja lehettem annak a szülői közösségnek, ami átsegített több mélyponton is.

Embert próbáló időszak

Tóth László mentálhigiénés szakember, a Feldmár Intézet ügyvezetője és Mundrucz Anett pedagógus, ifjúsági munkás, resztoratív konfliktuskezelő facilitátor vezették a szülőcsoportot a Büky Dorka Ösztöndíj keretében, amit receptre írnék fel a kamaszok szüleinek, ha lehetne. Már csak azért is, mert a csoportvezetők is bonyolult kamaszokkal élnek együtt, és többek között azért is hozták létre az önsegítő csoportot, mert pontosan tudják, hogy milyen kihívás olykor az a feladat, hogy túléljük a kamaszokat.

„Bennem személyesen az volt, hogy a saját kamaszaimmal is embert próbáló ez az időszak – mesélte el Tóth László, hogyan merült fel a csoport ötlete. – De közben arra is gondoltam, hogy a szenvedést és a szorongást még csak tetézi, ha egyedül kell átélni, miközben biztos másoknak is vannak hasonló problémáik, nehézségeik.

Jó volt azt megélni, ahogy a viharos kamasztörténetek után a csoport fókusza egyre inkább ránk, szülőkre fordult, hiszen a kamaszoknak nagyon nehéz, de gondoskodnak róla, hogy a környezetüknek se legyen könnyű.”

A szülőcsoport nem oldotta meg otthon a kamasz gyerekemmel a problémákat természetesen, de nem is ezért jártam fél évig ebbe a bizalmi körbe, hogy mások majd jól megjavítják a családi életemet. Ami történt, az viszont egy kis varázslat, mert ahogy Laci is említette, a fókusz átkerült nálunk is a gyerekről a szülőre, azaz rám, ami egy egészen új nézőpontot adott az anya-kamasz kapcsolathoz. Például megtanultam azt, hogyan tartsam jobban a határaimat a gyerekemmel szemben. Vagy azt a hozzáállást is megkaptam Laciéktól és a szülőtársaktól, hogy a szeretet nevében nem kell engednem, hogy bántson a kamaszom – vagy bármelyik családtagom. Fontos rájövések és aha-pillanatok voltak ebben az elmúlt fél évben, melyektől én alakultam, ezáltal pedig változott a kamasszal is a viszonyom.

Magány helyett sorsközösség

Ami pedig talán a legfontosabb, hogy az addig magányos harcom hirtelen kevésbé nehéz lett, amikor kiderült, hogy más szülők is hasonló problémákkal küzdenek. Valahogy erre a sorsközösségre még rátalálunk, amikor kicsik a gyerekek és tele van minden a babás fórumokkal, illetve akarva-akaratlanul is ott kell ülni egymás mellett a játszótéren, amíg a gyerekek eszik a homokot, és szóba elegyedünk. Ebben az időszakban még könnyebben találunk egymásra, és arra az érzésre anyaként, hogy nem vagyunk egyedül. De ez megszűnik, ahogy egyre nő a gyerek. Általános iskolában csak-csak találkozunk a többi szülővel, megbeszéljük a felmerülő gyereknevelési nehézségeket, azonban mire kamaszkorba érnek, 16-17 évesek lesznek a gyerekek, elveszítjük egymást szem elől. Már nem tartjuk a gyerek barátainak a szüleivel a kapcsolatot, sőt, sokszor már azt sem tudjuk, kik a gyerek barátai, csak annyi jut el hozzánk, hogy beleviszik a rosszba.

Kevés magányosabb érzés van, mint amikor a kamasz gyerekkel problémák adódnak, drogot használ, inni kezd, nem eszik, mentális problémái lesznek, lóg a suliból – és még napestig lehetne sorolni, mi minden fordulhat elő ebben az időszakban, amiről persze nem szólnak a gyerekvállalás előtt a szülésfelkészítő könyvek –, de nincs kivel megbeszélni. Vannak a szülők körül nyilván barátok, de ezeket a gondokat igazán csak az értheti meg, aki hasonlón megy keresztül. Arról nem is beszélve, hogy nem szívesen beszél senki sem a kamaszokkal való problémákról, mert azt érezzük belül, hogy a környezetünk ítélkezik az anyaságunk felett. Pedig épp eléggé érezzük magunkat rossz anyának anélkül is, hogy mások hibáztatását éreznénk a bőrünkön.

A kamaszkor magányos dolog, nemcsak a gyereknek, hanem a szülőknek is, ezért mondanám azt, hogy minden kamasz szülőjének szüksége lenne egy ilyen önsegítő csoportra, mint a Feldmár Intézet lehetősége volt számomra fél évvel ezelőtt. Hozzáteszem, hogy a fél év kevés, igazán tarthatna tovább, mondjuk addig, amíg felnő a gyerek és kirepül otthonról. Az talán elég lenne ahhoz, hogy ép ésszel valahogy túljussunk a kamaszkoron úgy, hogy senki sem szerez maradandó lelki sérüléseket időközben.