„Beállítottam az igazgatónőhöz, hogy időnként behoznék egy lovat” – A póniló, ami iskolába és idősotthonba jár segíteni

Cooper szerény, és nem szívesen nyilatkozik: szerencsére gazdáját, Hutera-Krasznai Gabriellát sikerült mikrofonvégre kapnunk. Amit Cooper és Gabi művelnek együtt, az valami egészen különleges. Gabi így nevezi a közös munkájukat: mini shetland pónival támogatott látogatói program.

Nem lovasterápia!

Hutera-Krasznai Gabriella egész életét végigkísérte az állatok, különösen a kutyák és a lovak iráni érdeklődés és szeretet. Pedagógusként már dolgozott egy ideje terápiás kutyákkal, amikor rábukkant egy videóra, ami – bár akkor még nem tudhatta – megváltoztatta az életét. A filmen egy amerikai ló szerepelt, ami terápiás állatként egy kórházban dolgozott.

„Ekkor eldöntöttem: ha valaha egyszer lesz erre lehetőségem, akkor ezt szeretném csinálni én is – meséli. – Elkezdtem jobban beleásni magam a témába, és megtudtam, hogy Angliában is járnak idősek otthonába és kórházakba pónilovakkal, sőt, vakvezetőként is alkalmazzák őket kutyák helyett, mivel kiképezhetőek hasonló feladatokra, viszont az élettartamuk sokkal hosszabb. Nekem már akkoriban is voltak lovaim, de nem mertem volna ebbe az egészbe belevágni. Aztán, körülbelül öt éve újra megfogalmazódott bennem, hogy talán most jött el az idő.

És akkor eljött a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy minden adott: rendezett volt az életem, volt egy férjem, aki támogatott ebben, volt egy területünk, ami alkalmas lótartásra, és összegyűlt már elég tapasztalatom és tudásom ahhoz, hogy ne laikusként vágjak bele egy ekkora projektbe.”

Gabi az elsők között volt, aki ilyesmiben gondolkodott Magyarországon. A lovasterápia ágazatai – hippoterápia, gyógypedagógiai lovaglás, parasport – már régóta léteztek, de az ilyen foglalkozásoknál mindig a résztvevő emberek látogatnak el a lovakhoz, és a ló mozgása segíti, fejleszti a rajta ülő embert. Olyat azonban, hogy egy zárt térben, a kliensek saját környezetében jelenik meg egy ló, olyanoknál is, akiknek lehetőségük sincs elhagyni az intézményt, ahol tartózkodnak vagy élnek, azelőtt még senki nem csinált.

Cooper hátán soha nem ült még ember. Ez már fizikailag is lehetetlen lenne: a marmagassága mindössze 85 centiméter, egy nagytestű kutyáénak felel meg. De apró termetének köszönhetően biztonsággal mozoghat olyan helyeken, ahová egy átlagos méretű lovat be sem engednének, vagy nem férne el.

„Mivel Magyarországon nem volt senki, akinek a tapasztalataira támaszkodhattam volna, külföldről próbáltam tájékozódni, hogy körvonalazódjon, milyen négylábú partnerre lesz szükségem ehhez a különleges munkához – folytatja a történetet Gabi. – Hosszú keresgélés után sikerült találnom egy gyógypedagógus hölgyet, aki mini shetland pónikat tenyésztett. Abban biztos voltam, hogy csak olyan helyről vásárolok lovat, ami megbízható, és ahol jó idegrendszerű, nyitott lovakkal foglalkoznak, mert stabil alapokra lesz szükségem, amire aztán építhetek. Többször látogattam meg a tenyésztőt, figyeltem a lovak viselkedését, míg végül Cooperre esett a választásom.”

Ló a nappaliban

De hogyan lehet kiképezni egy lovat ere a különleges feladatra? Sok-sok munkával, és nem kevés áldozattal. Gabi úgy döntött, hogy Cooper az első időkben velük fog élni a házban: így a lovacska a mindennapok során hozzászokott a háztartásban előforduló zajokhoz, megtanult zárt térben közlekedni, és egészen szoros, meghitt kapcsolatot épített ki Gabival, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy bárhová kövesse, bármilyen helyen és helyzetben biztonságban érezze magát csak attól, hogy ők ketten együtt vannak. Nagyjából egy év után aztán Cooper kiköltözött Gabi másik lova mellé, így nem veszítette el a kapcsolatot a fajtársakkal sem: amellett, hogy van egy különleges munkája, a hétköznapok során lóként élhet, két hektárnyi legelője van, istállóban alszik a társával. Emellett Gabi folyamatosan tréningezi őt, dolgozik kettőjük kapcsolatán.

„Amiben én hiszek – mondja Gabi –, az a szabadidomítás, ahol a harmónia és a szabadság egysége a cél. Ez azt jelenti, hogy erőszakmentesen érjük el a lónál azt, hogy csatlakozzon hozzánk. Ez teljesen más, mint egy kutyánál, a ló figyelméért és bizalmáért meg kell dolgozni. Erre vannak különféle módszerek, de a cél mindig az, hogy végül a ló teljesen önszántából fogja követni a gazdáját.

És ahogy Cooperrel ezen dolgozunk, ő úgy lesz egyre figyelmesebb, és ez a másokkal való munkánkon is meglátszik. Még nagyon fiatal, csak kilencéves, mindössze négy éve dolgozunk együtt, és ámulattal figyelem, hogy már ennyi idő alatt is milyen sokat fejlődött. Sok trükköt is tud: pacsit ad, ágaskodik, odahoz tárgyakat, ismer néhány akadályt. De ami igazán izgalmas a vele való munkában, az a kapcsolódás.”

Az erőszakmentes képzésnek az is része, hogy Gabi nem tenne soha semmi olyat, ami Cooper számára ijesztő vagy fájdalmas. Ezért már az elején megfogadta, ha menet közben kiderül, hogy a lovacska mégsem alkalmas a segítői munkára, akkor a rengetett befektetett energia és pénz ellenére nem fogja erőltetni a dolgot: Cooper lehet egy teljesen átlagos ló, eléldegélhet a legelőn boldogan, mindenféle plusz elvárás nélkül. Szerencsére a képzés során egyértelművé vált, hogy Cooper gyakorlatilag erre a feladatra született.

Fotó: Hutera-Krasznai Gabriella

Fotó: Hutera-Krasznai GabriellaHutera-Krasznai Gabriella

Fotó: Hutera-Krasznai GabriellaHutera-Krasznai Gabriella

Fotó: Hutera-Krasznai GabriellaGyőri Beáta

Fotó: Hutera-Krasznai GabriellaGyőri Beáta

„A saját munkahelyemen, egy budapesti általános iskolában kezdtem meg Cooperrel a munkát, ahol rajztanárként dolgozom – meséli Gabi. – Egy nap beállítottam az igazgatónőhöz, és elővezettem az ötletet, hogy időnként behoznék egy lovat. Az arcát soha nem fogom elfelejteni… de az első döbbenet után fantasztikusan nyitottnak mutatkozott. A bemutatkozó foglalkozásunk olyan jól sikerült, hogy nem is volt kérdés, legyen-e folytatás.

A kapcsolat, ami csodákat tehet

Cooper munkája mindenhol egy kicsit más. A zárt intézményekben elsősorban az a feladata, hogy enyhítse az izolációt, és megtörje a napi rutin monotonitását a jelenlétével. Terápiás kutyával is rendszeresen találkozhatnak az ott élők, de a ló még ahhoz képest is különleges élménynek számít. Gondoljunk csak bele: egy ló a folyosón, vagy épp a szobában, esetleg a lépcsőn vagy a liftben: ez olyasmi, amin mindannyian meghökkennénk, ha látnánk! És ez az élmény néha életmentő is lehet.

„Az idősotthonba havonta csak egyszer járunk. Volt egy néni – hozza fel példának Gabi –, aki nem sokkal a látogatásunk után költözött be, így pont nem találkoztunk, csak egy hónappal később. Akkor bekopogtunk a szobájába, az ápoló hölgy elmondta neki, hogy van itt egy kis póni, szeretne-e vele megismerkedni.”

Az iskolában teljesen más típusú munka vár Cooperre: ott rendhagyó természetismeret órákat szokott tartani. Az általános iskolában alsó és felső tagozaton is a tananyag része a ló, egy városi gyerek azonban sokszor csak könyvben vagy filmen láthat lovat, és el se tudja képzelni, milyen lehet az illata, a tapintása, milyen hangja van a pata kopogásának. Cooper ezt segít megtapasztalni. Gabi rendszeresen visz magával lovakhoz kapcsolódó tárgyakat és anyagokat is: zabot, szénát, szalmát. A gyerekek ezt is megtapinthatják, beletúrhatnak, beleszagolhatnak. Emellett megtudhatják azt is, hogy a lótartás messze nem az a csillámpóni-életérzés, mint ahogy sokan gondolják.

„Fontosnak tartom, hogy a gyerekekben reális kép alakuljon ki a lovakról – mondja Gabi. – Pucolhatják is, viszek eszközöket, kitakarítjuk a patáját, befonhatják a sörényét, beszélünk arról, hogyan kell megfelelően gondozni. És közben azt is elmondom, hogy lovat tartani rettenetesen költséges, hogy őket is oltani kell, hogy milyen drága az állatorvos.”

Az, hogy az ember kapcsolatba lép egy másik faj képviselőjével, azt is jelenti, hogy a kommunikációs palettájának egy olyan részét használja, amit egyébként nem. Sokszor megesik egy-egy foglalkozás során, hogy a ló ahhoz a gyerekhez kapcsolódik, akihez a többiek nem szólnak, kirekesztik, vagy egyébként egy csöndesebb, visszahúzódóbb tagja a csoportnak. Ez mindig nagy meglepetés – és tanulságokat is hordozhat mindenki számára.

Pici ló nagy távlatokkal

Hutera-Krasznai Gabriella életének fontos részét tölti ki a Cooperrel való munka, de nem ez az egyetlen tevékenység, amelyet szenvedélyesen űz. Rajz- és vizuális kultúra tanárként órákat tart, művészeti szakkört vezet. Tanítványai az utóbbi két évben rendszeresen helyezéseket értek el a kerületi rajzversenyeket. Nemrég kiállítást is szervezett diákjai munkáiból. Saját alkotásaira jut a legkevesebb ideje, de amikor csak teheti, rajzol és fotóz. Mindenben, amit csinál, a központi elem az, hogy kapcsolódjon másokhoz. És közben tele van tervekkel és ötletekkel.

„Már ketten is megkerestek azzal, hogy belevágnának ők is egy hasonló típusú tevékenységbe, mint amit mi Cooperrel csinálunk, adjak tanácsokat – mondja. – Én természetesen mindenkit biztatok, de azt nem szabad elfelejteni, hogy rengeteg pénzbe kerül ez, és nagyon sok munka.

Megetetni, megvárni, míg az átmegy rajta, legyen lemozgatva, legyen egy kicsit a feladatra fókuszálva, tiszta legyen… ez rengeteg munka. Nem tudom, mennyi vállalkozó akad erre. De kíváncsian várom, és bízom is benne, mert a mi kapacitásunk is véges: ez a négy intézmény fér bele az életünkbe, több most nem nagyon. Nekem van egy állásom, Coopernek pedig fontos, hogy a hétköznapokban lóként élhessen. De remélem, akad majd még olyan ember, aki egy nagy szeletet az életéből erre tud áldozni.

Amikor tudom, továbbképzem magam: van lovasoktatói végzettségem is, megcsináltam a terápiásállat-felvezetői képzést, hogy minden területen legyen megfelelő és korszerű szakmai tudásom. És Cooper még fiatal, előtte az egész élet: legalább 20 aktív éve még egész biztosan van, mielőtt megkezdheti a boldog nyugdíjas éveit.”