„Apám 3-4 évesen simogatott, fogdosott….már akkor nőként tekintett rám… Mintha tébolyultan szerelmes lenne belém, a mai napig… Később szerintem anyám gyanút foghatott, nem tudom, mi történt, de utána csak arra emlékszem, hogy a testi érintés szigorú tabu lett a családban… ebben az érzelmi ridegségben nevelkedtem ezután….”
„Anyám születésemtől kezdve bántalmazott, teljesen elvette az önbecsülésemet, megtanított eltűrni a fájdalmat és bármit elviselni. Ez rendkívül jól jött az apámnak, aki 5 éves koromtól kezdve kamaszkorig a szeretet nevében, jó alaposan, szexuálisan abuzált. Még csak megvédenie sem kellett anyámtól, elég volt, hogy nem vert és máris használhatott. Ő volt a jófiú. Ezt anyám tudta – van emlékem a lebukásról – és a hűtlenséggel engem vádolt. Szerinte én elcsábítottam a férjét. Én voltam a másik nő 5 évesen.”
„Amikor anyám visszajött a fürdőszobából, ránk nyitott. De nem történt semmi, nem vesztek össze. Apám elnevette magát és kiküldött a szobából.”
„Saját anyám is azt mondta, hogy nem vagyok normális, apám csak szeret.”
Bernit egy idegen férfi molesztálta éjszakánként, aki a szülei helyett vigyázott rá és néhány másik gyerekre a nyáron. A 11 éves kislány
elmondta otthon, mi történt, de a szülei nem hittek neki.
Most pszichológushoz jár.
Nem kellett sokat kutatnom olyan abúzustörténetek után, ahol az anya szerepe meglehetősen sok kérdést vet fel. Az Anoni Mara Társaság Beszélj róla! honlapján a sok száz történetben egy közös momentum felfedezhető: az anyák nem hittek a gyereküknek, vagy ha mégis, a félelmük és a tehetetlenségük annyira erős volt, hogy inkább elfordították a fejüket. Ha meg is törték a gyerekek a szörnyű titkot, és végre beszélni kezdtek, egyáltalán nem azt kapták a környezetüktől, ami járt volna nekik. Közös pont volt sajnos az is, hogy ha hosszú év terápiája után végre megpróbálták elmondani az anyjuknak, mi történt, a válasz támadó volt: „anyám rám förmedt, minek mondom ezt el neki, most már nem fog tudni jó szívvel kimenni apu sírjához, még ezt is elveszem tőle” – osztotta meg egy 53 éves nő, akit apja rendszeresen abuzált kiskorában.
Még ha a gyerek hallgat is, a bántalmazásnak egyértelmű jelei vannak. A Yelon.hu azt írja, a tünetek közé tartozik, ha látható ok nélkül, de érezhetően megváltozik a gyerek viselkedése, teljesen magába fordul vagy éppen nagyon is kihívó, túl szexualizált, nem elfogadható vagy antiszociális magatartással hívja fel magára a figyelmet. De árulkodóak lehetnek a gyerekrajzok is, a gyakori megbetegedések, az önsértés, vagy az, hogy nem akar egyedül maradni valakivel, akire rábíznák. De mégis hogyan maradhat észrevétlen a családi körben zajló abúzus éveken, évtizedeken keresztül?
Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)
Ezzel a kérdéssel foglalkozott a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene! oldala is, és több okot is felsorolt, mi állhat az anyai közbelépés hiányának hátterében. Gyakori, hogy az anya „maga is bántalmazott, nincs elég érdekérvényesítő képessége, fél a több irányból fenyegető retorziótól, nem kap segítséget”. A lapunknak nyilatkozó szakértő ugyanezt emeli ki első helyen. „Mivel minden ötödik családban előfordul szexuális abúzus, ez elég magas szám ahhoz, hogy a szülő maga is traumatizált legyen. Ekkor azért néz félre, mert ha őróla is kiderül, ami vele történt, akkor a saját személyisége, a saját biztonsága, illetve a traumától való megszökésnek a lehetősége bezáródik azzal, hogy elhiszi azt, ami a gyerekével történt” – mondja Levendula Lilla külföldön végzett pszichológus, szexedukációs szakember, szociális munkás.
A megküzdési stratégiák, amelyeket ezek az anyák azért dolgoztak ki, hogy megküzdjenek saját bántalmazástörténetükkel, gátolhatják őket abban, hogy képesek legyenek szembenézni gyermekeik bántalmazásával. Egyes anyák a legnyilvánvalóbb jelek, egyértelmű fizikai, viselkedési tünetek ellenére is fenntartják tagadó viselkedésüket, sőt bizonyos esetekben saját lányukat hibáztatják a történtekért. Az anyák, akik nem védték meg gyerekeiket a szexuális abúzustól – a tagadás problémájának kezelése című tanulmány hoz egy esetet, melyben egy fiatal lány, akit az apja folyamatosan szexuálisan zaklatott, többször megpróbálta elmondani az anyjának, de minden alkalommal félbeszakította. Végül, amikor az apja a városon kívül tartózkodott, megmutatta anyjának azokat a pornográf felvételeket, amelyeket apja készített róla. A képektől az anya egy pillanatra megdöbbent, de ennek ellenére továbbra is tagadta az abúzust, lányát pedig a „család árulójának” nevezte. Mivel a lány szerencsére ragaszkodott az igazsághoz, végül nevelőszülőkhöz került.
Levendula Lilla tapasztalatai szerint a másik leggyakoribb ok, hogy sokan felnőttként sem tudják, mit jelent az, hogy konszenzuális együttlét, vagy nem is érzik/értik azt, hogy mi is történt velük valójában. „Ilyenkor vissza szoktam kérdezni: ha saját gyerekével történt volna ugyanez, az minek számítana? Sokszor ilyenkor jön rá, mi is történt vele. Gyakran a köztudatban is az él, hogy ha nincs szexuális behatolás, akkor nem beszélünk abúzusról” – világít rá a pszichológus.
Visszatartó erő lehet a bántalmazó családok dinamikája, hiszen a szexuális abúzus titkával terhelt családok általában visszavonultan élnek saját zárt világukban, csak kevés kapcsolatot tartanak a külvilággal, gyakran még a barátok, rokonok sem látnak bele abba, mi történik a zárt ajtók mögött. A nők gyakran maguk is meg vannak félemlítve, rettegnek a külvilág ítéleteitől, a szégyen érzésétől, vagy attól tartanak, hogy hiába mennek a hatóságokhoz, nem történik semmi, és ez tovább ront a helyzeten. Bár azt nem állíthatjuk, hogy ez az általános, de ez a félelem nem mindig alaptalan: az egyik történetben egy anya arról számolt be, hogy kislánya, Luca este, lefekvéskor, akkor öt és fél évesen szólalt meg, hogy az apja fogdosta. Elmutogatta, elmondta a megfenyegetett kislány. Addigra Luca több mint fél éve nem volt szobatiszta. Az anya másnap a védőnőt értesítette, aki a rendőrségre irányította, és jelezte a gyámügynek az esetet. Csakhogy a gyámügy a videókat nem fogadta be az anyától, mint bizonyítékot, mondván, hogy ettől elfogultak lennének. A családvédő végül kijött látogatásra, az anya fülébe súgva, hogy ne engedje az apához a gyereket, mert látták a videókat, de érdemi segítséget nem nyújtottak.
Vagy a gyerek, vagy az apa
A tagadás pszichológiailag egy cselekvőképtelen állapot, amelyet egyes anyák tapasztalnak, amikor szembesülnek azzal a lehetőséggel, hogy partnerük szexuálisan bántalmazza gyereküket. A tagadás mint védekező mechanizmus akadályozhatja az anyát abban, hogy elismerje, vagy akár tudatosítsa, hogy családjában bántalmazás történik, és ez meggátolja abban, hogy közbeavatkozzon, és megvédje gyerekét. Még egyértelmű bizonyíték esetén is hagyja, hogy a visszaélés folytatódjon. A védekezési mechanizmust az anya ilyenkor tudattalanul arra használja, hogy ne kelljen szembenéznie a szorongató valósággal és a fájdalmas érzéseivel, hiszen a tagadás megvédi őt mindezektől és a bűntudattól, amiért nem áll ki gyereke mellett. Bizonyos szinten tudatában lehet annak, hogy bántalmazás fordul elő a családjában, de a tagadás révén elkerüli, hogy szembenézzen házassága esetleges felbomlásával. Ezt megerősíti Levendula Lilla is: „Lehet, hogy a családképet nem akarja elveszíteni, ami él benne az apáról, anyáról, gyerekekről. Egyszerűen nem akarja elfogadni az abúzust, hiszen ha szembesül azzal, ami történik, az a család felbomlásával jár. A saját bűntudata is megnehezítheti a szembenézést. Hogy engedhettem meg, hogy egy ilyen embert engedjek a gyerekeim közé?” – teheti fel magának ilyenkor a kérdést – világítja meg a pszichológus.
Egy anya tagadását tetézi partnerétől való függése is. Roland C. Summit – aki rájött arra, hogy a gyerekek végül megtanulnak alkalmazkodni a folyamatos szexuális visszaélés valóságához, hiszen nincs hova elfutniuk – kifejti: „Mint valaki, aki alapvetően függ az apa jóváhagyásától és nagylelkűségétől, az anya a vérfertőző háromszögben észbontó dilemmával szembesül. … Vagy a gyerek … vagy az apa … Az anya teljes biztonsága, valamint felnőttkori önértékelésének nagy része megköveteli, hogy bízzon partnere megbízhatóságában. Elfogadni az abúzus lehetőségét a család és saját identitása nagy részének megsemmisülését jelenti. Lehet, hogy pánikba esik attól a kilátástól, hogy meg kell próbálnia gondoskodnia a családról, különösen, ha nem volt lehetősége a kompetenciák fejlesztésére az anyagilag jövedelmező területeken.”
A dependencia kérdésére szakértőnk is kitér. „Abban az esetben, hogyha egy többtagú családról van szó, és olyanok a körülmények, hogy a férj vagy az apuka, tehát a bántalmazó az, aki a családot fenntartja, akkor visszatartó erő lehet, hogy az összes többi gyerek is veszélybe kerül, hiszen őket is kiemelhetik a családból. Állhat a háttérben önhatékonysági probléma, ami összefügg azzal, hogy mennyire tudja megállni a helyét a gazdasági piacon, képes-e ellátni a családot egyedül” – magyarázza Levendula Lilla.
Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)
Hol voltál, anya?
Talán ezeknél is fontosabb kérdés, mit üzen, ha az anyák nem hisznek a gyereküknek, vagy nem védik meg őket? Az anya tagadó állapota természetesen kihat az áldozatra. Valójában a tanulmányok azt mutatják, hogy
az anya tagadása, amellett, hogy súlyosbítja a traumát, sokkal károsabb pszichológiai hatással jár, mint maga a bántalmazás.
„Még nagyobb trauma, ha nem hisznek nekem. Ami a szülő szerepe lenne, a biztonság és a szeretet biztosítása, ezekben a helyzetekben nem teljesül. Amikor a szülői modell ilyen szinten sérül, az hatványozott traumát okoz” – mondja Levendula Lilla.
Ezt támasztja alá egy esettörténet is a tanulmányban. Egy hosszan tartó szexuális abúzus egyik áldozata súlyos depresszió miatt került kórházba. Terápiáján később kiderült, hogy a leginkább zavaró probléma nem a szexuális bántalmazás pszichológiai következménye volt, hanem inkább a harag, amelyet anyja iránt táplált, amiért többször is tanúja volt a visszaéléseknek, de letagadta és nem vett tudomást annak előfordulásáról a bírósági tárgyalások során. Tanulmányok azt találták, hogy a gyermekek, akik nem kaptak szülői támogatást, sokkal több viselkedési zavart mutattak, amikor az anyjuk haraggal és büntetéssel reagált az őszinteségükre.
Az okok keresése nem jelenti azt, hogy ezek az anyák nem felelősek a tetteikért, vagyis inkább azok hiányáért. Ha egy anya tudott a családon belüli erőszakról, vagy akár végig is nézte a szexuális abúzust, és nem tett semmit, akkor büntetőjogi szempontból is felelősségre vonható, ha pedig nem tudnak neki enyhítő körülményt igazolni, szankcióra is számíthat. Azonban talán érdemes néha a felszín mögé nézni, hiszen ez rávilágíthat az ellátórendszer és a társadalom hibáira is. A családon belüli szexuális abúzus ugyanis nem csak a család ügye. Ahogy a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene posztjában rávilágít, a bántalmazottak irányába való előítéleteink felszámolása, a tabusítás, stigmatizálás befejezése mind a mi felelősségünk, az ellátórendszeré pedig többek között az, hogy valódi segítséget nyújtson átlátható eljárásrenddel, ember -és gyerekközpontú módszerekkel.