A könyvesbolt bejárátánál, a pénztárnál egész könyvespolcot szántak az MCC Press Kft. transz-, LMBTQ-, libsiellenes könyveinek, érdekes módon ezek nincsenek lefóliázva, és nincsenek kitiltva a 18 éven aluliak sem erről a területről, kézbe vehetik és forgathatják a törvény ellenére is a szexuális irányultságról, nemváltásról szóló könyveket. Ez csak egy apró adalék és jó példa arra a kettős mércére, amivel Abigail Shrier Visszafordíthatatlan károk – A transzmánia, amely elcsábítja a lányainkat című könyvére is jellemző.
Amikor a címet megláttam, már felvontam a szemöldökömet és éreztem, hogy ezt el kell olvasnom. Maga a cím azt sugallja, hogy szegény lányok annyira befolyásolhatók, hogy be lehet őket hülyíteni a transzneműséggel – és igen, erről szól végül is az egész könyv, több oldalról körbejárva a lányok hiszékenységét és a kortársak végtelen hatását. Pont azt teszi a transzneműséggel kapcsolatban, amit régebben a homoszexualitással műveltek, amikor úgy állították be, mintha ez választás kérdése lenne és bárkinek a hatására lehetnénk homoszexuálisok. A hosszabb vélemény előtt szögezzük azért le: nem egy könyvtől, videótól, influenszertől kapod el a transzneműséget, mint valami online náthát.
A nemi diszfória vajon mi?
Dr. Lukács Eszter Szexuális és nemi identitás zavarok tünettana és diagnosztikája című prezentációjában olvashatjuk a definíciót a nemi szerep diszfóriáról: A „»Gender dysphoria« elnevezés (Fisk, 1973), egy spektrumot jelöl mindazok számára akiknek valamilyen mértékben, egyszer vagy többször inkongruens élményeik vannak saját biológiai nemükkel kapcsolatban.”
A Visszafordíthatatlan károk című könyv erről a spektrumról nem kevesebbet jelent ki nagy önbizalommal, mint hogy ez csupán egy „divatos probléma”, amit a serdülő lányok saját maguknak generálnak és mint egy ruhát, magukra veszik. A könyv fő érve a tinilányok nemi diszfóriájának megcáfolására az, hogy nem mondták korábban, kisgyerekkorukban a szülőknek, hogy bármi bajuk lenne a saját lányságukkal. Ez azonban egyáltalán nem feltétele a nemi szerep diszfóriának.
Egy ponton ki is fejti az író, hogy sok felnőtt transznemű emberrel interjúzott, sőt, barátja is van közülük – a szokásos érv, régóta hallgatjuk a homofóbok szájából is, hogy „vannak meleg barátaim, DE” -, és szerinte nincs semmi gond a felnőttekkel, mert ők leginkább látszani sem akarnak, nemhogy így ország-világ előtt felvállalni a transzneműségüket. Az író szerint leginkább azokkal a transznemű lányokkal van a baj, „akiknél korábban nem voltak nemi diszfóriára utaló jelek”.
Azzal tehát nincs probléma, ha a négy fal között transzneműsködsz, de ha ezt nyíltan akarod tenni – azaz önmagad akarsz lenni nyilvános helyeken -, és még serdülő lány is vagy, akkor biztos átmosták az agyadat a transz influenszerek.
A könyv szerint a transz felnőttekhez képest a tinik teljesen más kategória: „Azonban a tinédzser lányokon végigsöprő jelenség egészen más. Nem a hagyományos nemi diszfóriából ered, hanem az interneten talált videókból. Az internetes guruk utánzásán alapul, egy fogadalmon, amire a lányok a barátnőikkel karöltve esküsznek meg – kézfogással, lélegzet-visszafojtva, összeszorított szemmel. A transzneműként való önazonosítás felszabadulást kínál ezeknek a lányoknak a szorongás könyörtelen béklyója alól, kielégíti az elfogadottság iránti legmélyebb vágyaikat, magával hozza a szabályok megszegésének édes izgalmát és a valahova tartozás csábító érzését.”
Amellett, hogy szerintem a szerző még életében nem beszélt egy tinilánnyal sem, fel kell tennem a kérdést, hogy nem lehet, hogy nem a transzneműséggel van baj, hanem azzal, hogy a gyerekeknek mi, felnőttek egy olyan világot teremtünk, ahol nem találják a helyüket? Ahol azt érzik, nem fogadja be őket a társadalom? Nem biztos, hogy az interneten található, széles körű információkra kell mutogatni, és ezzel azt sugallni, hogy a tudás veszélyes, és jobb sötétségben tartani a gyerekeket, hanem a saját házunk táján söprögetni, hogy ha igaz, hogy csak a valahova tartozás vágya hajtja bele a tinilányokat a nemi szerep diszfóriába, akkor miért érzik azt, hogy tömegesen nem tartoznak sehova? És mi, az értük felelősséggel tartozó felnőttek mit tehetnénk azért, hogy ez ne így legyen?
Nyomokban igazságot tartalmaz
A könyvben elhangzó gondolatoknak már a kiinduló alapja sem stimmel, de mint minden propaganda, leegyszerűsít egy bonyolult kérdést és az alapvető érzelmekre hatva állít egy bűnbakot: a transzneműségért hibáztatja az internetet, az influenszereket és persze a tinilányokat, akik lázadoznak a hagyományos nemi szerepek ellen és nem feltétlenül akarnak már 20 évesen kétgyermekes anyává és háztartási szolgává válni. Azért becsapós a könyv – mint a propaganda is általában –, mert nyomokban tartalmaz igazságokat, amikre még mi is bólogatunk.
Valóban baj, hogy túlszerkesztett, tökéletes szépségnek állítják be magukat az influenszerek, amivel rossz hatással vannak a fiatalokra (lányokra és fiúkra egyaránt). Valóban fájdalmas nézni a mai, teljesítmény nélküli celebkultúrát. Valóban szomorú világ ez, ahol „a közösségi média minden vélt vagy valós hibát rendkívüli módon felnagyít és számszerűsít”.
Csakhogy attól még, hogy mindez igaz, az hamis állítás marad, hogy a közösségi média lenne a transznemű lányok melegágya divatból. És bár a könyv előszeretettel alkalmazza a „régen minden jobb volt” eszméjét, ez még nem jelenti azt, hogy ma minden rosszabb. Csak más. Bátrabb, szókimondóbb, kevésbé retteg, nem bújik el. Ez nyilván nem tetszik a hatalomnak.
A tinilányok mind transszá manipulálhatók
A tinilányokat nagyjából hülyének nézi ez a könyv, olyan tehetetlen csecsemőként kezeli őket, mintha nem lenne szabad akaratuk és véleményük, gondolataik a világról. A leírás annyira közhelyes, hogy már szinte fáj: egy serdülő lány csak a telefonján lóg naphosszat, az internet az egyetlen társasága, vagdossa magát és anorexiás, a szülők pedig gyógyszerekkel akarják a lelki bajokban vergődő tizenévest megmenteni. Ja, meg persze a mai tinik már plázázni sem járnak, pedig bezzeg a régi szép időkben, milyen fantasztikus program volt ez! Mert ugye továbbra is az a vezérfonal, hogy régen minden jobb volt, amikor a transzneműek még nem fertőzték meg a tudatlan serdülő lányok agyát.
„A transzmánia által elragadott serdülő lányok általában a Z generáció felső középosztályának tagjai. (…) ezek a fiatalok általában kiváló tanulók. Amíg le nem csap rájuk a transzmánia, addig figyelemre méltón kedvesek, simulékonyak és nem lázadnak. Sosem cigarettáznak vagy isznak. Szexuálisan nem aktívak” – írja a könyv, ami akkora klisé, hogy a fal adja a másikat.
Besorolja egy kategóriába a tiniket, mintha valamiféle birkák lennének, akiknek elég egy szivárványt mutatni, hogy transzmániába essenek és fiúvá műttessék magukat.
Abigail Shrier író és Zack Shrier egy Beverly Hills-i rendezvényen (Fotó: Joe Scarnici/Getty Images for American Friends of the Israel Philharmonic Orchestra)
A lányok inkább szüljenek
Az elég nyíltan pszichológusellenes könyvben szerencsére akad az Agyturkászok – nem túl hízelgő cím – fejezetben normális pszichológustól (Randi Kaufman) származó rész, amelyben elmagyarázza a szakember, hogy miért ne úgy reagáljunk a transznemű gyerekre, ahogy a könyv javasolja. Sajnos, ha tovább olvasunk, a szerző a pszichológus minden komoly és szakmai állítását egy újabb klisével meg akarja cáfolni, de ha két agysejtnél többet használunk a mindennapjaink során, akkor az érvei láttán inkább csak a fejünket fogjuk, hogy miért kell így kifacsarni egy hozzáértő szavait.
A könyv nemcsak a pszichológus állításainak kiforgatása miatt dühítő, hanem mert lekezelően nyilatkozik a tinédzserekről, kiröhögi őket és megalázó hangnemben beszél róluk. Akibe szorult egy kis jóérzés, az legalább ennél a pontnál félrehajítja ezt a könyvet:
Azok, akik már maguk is voltak serdülők, vagy megkíséreltek fogcsikorgatva, közben megőszülve felnevelni egyet, próbáljanak meg nem röhögni azon az abszurd elképzelésen, hogy a tinédzserek bármilyen értelemben is tudják, kik ők valójában
– írja a Visszafordíthatatlan károk. Érdekes, hogy röhög a tiniken, de közben társadalmi, rendszerszintű elvárás egy tinitől, hogy 18 éves korára találja ki, mi szeretne lenni, mit szeretne dolgozni, a jelenlegi kormány pedig még azt is elvárja, hogy alig kinőve a tinikorból máris lépjenek a lányok a szaporodás útjára és még 30 éves koruk előtt legalább három gyereket vállaljanak. Az tehát szerintük nevetséges, hogy egy serdülő el tudja dönteni, hogy milyen nemhez tartozik/nem tartozik, de az oké, hogy szüljön minél többet, amint elmúlt 18 éves.
Az átműtött óvodások
A szerző persze nemcsak azon lovagol, hogy mit gondol magáról a tini és mit képzel, hogy Juliskának született, de Jancsikának akarja magát hívatni a szüleivel, hanem sok-sok oldalt – szegény fák! – pazarol arra is, hogy a serdülő lányoknak hogyan adnak tesztoszteront és műtik le a mellüket. Ami amúgy Magyarországon nem történik meg. És ha mégis megtörténik, az nem a serdülő lányokkal, hanem a már nagykorú emberekkel. A nemátalakítás nem fenyegeti az óvodásokat és tinilányokat, bármennyire is sugallja ezzel a könyvvel együtt a propaganda. A nálunk fejlettebb országokban annyiban érinti a szabályozás általában a gyerekeket, hogy kérhetik az iskolában, hogy az új nevükön szólítsák őket, ha nemi diszfóriájuk van, illetve az orvosilag indokolt esetekben a hormonkezelés elérhető akár már 16 évesen.
Azaz a hanyatló nyugaton nem nézik teljesen hülyének és inkompetensnek a 18 éven alattiakat, jogaik vannak és meghallgatják a gondolataikat, figyelnek az érzéseikre. Tényleg vérlázító.
Pajor László urológus (Magyarországon a nemátalakító műtétek szakértője) a Szegedi Tudományegyetemen tartott előadása során részletesen beszélt arról, hogy milyen szigorú feltételeknek kell megfelelnie azoknak itthon, akik nemátalakító műtéteken akarnak átesni. Az első a pszichiátriai vizsgálat, és nem oviskorban, hanem felnőtteknél. Utána pedig még sok idő és vizsgálat telik el, mire megvalósul bármilyen nemátalakító kezelés, úgyhogy nem olyan egyszerű az, ahogy azt a könyv is sugallja, hogy a tinilányok tömegesen vágatják le divatból a melleiket. A teljes videót bárki eléri az egyetem honlapján ide kattintva.
A Visszafordíthatatlan károk című könyv semmi újdonsággal nem szolgál, pont azt a közhelyes hozzáállást erőlteti, amiről már 2017-ben beszélt az nlc-nek Hidasi Barnabás, a Transvanilla Transznemű Egyesület elnöke: „A leggyakoribb tévhitek között szerepel, hogy a transz emberek csak össze vannak zavarodva, az életük az identitásuk körül forog, és semmi másról nem szól vagy hogy transznak lenni újabban divatos. Sűrűn lehet találkozni azzal a nézettel is, hogy a transz nők nem igazi nők és a transz férfiak nem igazi férfiak, vagy hogy mindannyian férfiból nők vagy nőből férfiak szeretnének lenni, ezért az összes transznemű hormonokat szed, és műtéteken fog átesni.”
Ahogy ez már évekkel ezelőtt, úgy most sem igaz, úgyhogy ez a könyv is csak a jó öreg ítélkező, transzfób szólamokat puffogtatja – egy nagy adag tinialázással meglocsolva –, amikkel már amúgy is tele van a padlás. Néhol találhatunk a könyvben igazságokat, de a következő mondatban már rá is cáfol önmagára. Olvasása nem igazán ajánlott.