„A nővéremmel nagyon közel álltunk egymáshoz – kezdi történetét Diana Park, háromgyermekes anya. – Felnőttként is barátnők maradtunk. Nagyon izgatott voltam, amikor teherbe esett az első gyermekével, közvetlenül azután, hogy a második gyerekem született. Osztozni akartam vele az anyaság élményében, és úgy gondoltam, hogy a gyerekeink testvérként nőnek majd fel, hiszen olyan közel vannak egymáshoz korban. Ez több mint 15 évvel ezelőtt volt, és a dolgok nem pontosan úgy alakultak, ahogyan azt gondoltam.”
Az anya elmondása szerint a fő probléma az, hogy a nővérével nagyon különböző módon nevelik a gyerekeiket. A nővére teljesen a szabadon nevelés híve volt, hozzá pedig oltásellenes nézeteket vallott, és leginkább az a fajta anyaság volt jellemző rá, melyben mindent enged a gyerekének, áthelyezi a döntést a gyerek kezébe és nem következetes.
„Összehívtuk az unokatestvéreket egy játszótérre, amikor még kicsik voltak – írja az anya –, az övéi meztelenül rohangáltak, és oda pisiltek-kakiltak, ahová akartak, míg én inkább pelenkát és ruhát adtam a saját gyerekeimre. Engem annyira nem zavart, hogy másképp álltunk a gyerekneveléshez – mindenki úgy neveli a gyerekeit, ahogyan jónak látja, az észszerűség határain belül. De aztán elkezdett megjegyzéseket tenni.
Csak néhányat, itt-ott: megkérdezte, miért használok egy bizonyos naptejet a gyerekeimre; felhúzta az orrát, ha azt mondtam neki, hogy elmegyünk a gyerekekkel mekibe.
Eleinte ez egy kicsit zavart, és bevallom, voltak pillanatok, amikor elgondolkodtam azon, hogy vajon szörnyű anya vagyok? De nagyon hamar túltettem magam rajta, három kisgyerekkel volt tele a kezem, és tudtam, hogy azt kell tennem, ami a legjobb nekem.”
Park válófélben volt a férjétől, amikor a gyerekek beléptek a kamaszkorba, ami nyilván megviselte az ő lelküket is. A legidősebb gyerek extrán lázadóvá vált, amivel elvonta az anya figyelmét és energiáit minden másról. Megértette a gyerekét, aki a válás miatt „kergült meg”: verekedett az iskolában, nem tanult, szemtelen volt és sem az anyjára, sem a tanárokra nem hallgatott.
„Nem voltam boldog, ez nem volt titok – teszi hozzá Park. – De a nővérem – akitől támogatást reméltem – azt mondta, hogy hagynom kellene, hogy a gyerekeim azt csináljanak, amit akarnak. Ebből egy hatalmas veszekedés lett, és hónapokig nem beszéltünk. Ekkor kellett volna határt szabnom neki, de nem tettem.”
Parkkal kell egyetértenünk, amikor azt mondja, hogy egyébként ő sem ért mindenben egyet a nővére gyereknevelésével, de megtartja magának a véleményét és a tanácsait, ha nem kérdezik. Nem azért, mert annyira visszafogott természet, hanem mert bízik a nővérében, hogy el tudja dönteni, hogyan nevelje a saját gyerekeit. Park szerint nem az ő dolga, hogy bármiben kritizálja a nővérét és a döntéseit. De sajnos a nővére visszafelé már nem így gondolja:
„Pár hónapja egy családi összejövetel után azt mondta, hogy nem tetszik neki, ahogy a gyerekeim beszélnek velem.
Megmondtam neki, hogy kézben tartom a dolgokat, és a saját gyerekeivel kell foglalkoznia, nem az enyéimmel, és megkértem, hogy adja meg nekem ugyanazt a tiszteletet, amit én adok neki és a férjének: maradjon csendben, amikor a gyerekeimről van szó.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy szépen megoldottuk a konfliktust, de nem így történt. Ez olyan feszültséget okozott, ami teljesen megváltoztatta a kapcsolatunkat.”
Park azóta nem megy a nővéréhez tanácsért, és nem vele jár kikapcsolódni sem szabadidejében, ahogy régen, mert csak rosszabbul érzi magát a testvérével töltött idő után. Rettenetesen zavarja, hogy bizonyos dolgokról nem beszélhet a nővérével, és hogy ugrásra készen kell állnia, hogy mikor kezdi el a kéretlen tanácsokkal bombázni őt a testvére. „Végül is mindannyiunknak azt kell tennünk, ami a legjobb a gyerekeinknek. És néha ez azt jelenti, hogy erős határokat kell szabni, még akkor is, ha ez valaki olyannal történik, akit szeretünk. Ez sosem örömteli, de szükséges lépés.”