Néhány napja a metróra felszállva egy anyuka és ránézésre másfél éves kisfia mellé sikerült leülnöm. Már akkor, amikor felszálltam a járműre, a gyerek torkaszakadtából üvöltött. Az édesanyja próbálta megnyugtatni, ringatni, semmiségeket suttogott neki, de hiába.
Annak a pici gyereknek elege volt a zsúfolt, meleg és levegőtlen szerelvényből, talán éppen a foga is jött, lehet, hogy a pelenkájára is ráfért volna egy csere, és úgy en bloc: rossz napja volt. Előfordul. Babáknál különösen. Nem mondom, hogy nem zavaró hallgatni a sírását, de azt gondolom, aki ezt nem tudja magában tolerálni, az ne válassza a tömegközlekedést.
Nagyjából másfél megállót sikerült megtennünk, amikor az anyuka elunta az utasok megvető pillantásait, és úgy döntött, az egyetlen út, ha megszoptatja a kisfiát. Ott, mindenki előtt, a belvároson átrobogó metrókocsi kellős közepén.
Hogy mi ezzel a gond? Ha engem kérdez bárki, magabiztosan azt mondom: az égvilágon semmi. A szoptatás az egyik legtermészetesebb dolog – azaz kellene, hogy legyen. Ám olyan mértékű felháborodást, mint amit ez a jelenet másokból kiváltott, ritkán tapasztalok. Undor, elszörnyedés, megbotránkozás váltakozott az utasok arcán – innen üzenem nekik, ne kártyázzanak, mert nincs pókerarcuk – és azt vártam, mikor fogja valamelyikük szóvá tenni az ellenérzését.
Miért tartunk még mindig ott, hogy a nyilvános szoptatást valami megbotránkoztató, szexuális töltetű tevékenységnek bélyegezzük, a szoptató anyákat pedig máglyára vetjük, amikor az interneten gyakorlatilag egyetlen kattintással elérhető a százszor rosszabb, eltorzult valóságot hirdető pornó?
Kérdezem mindezt úgy, hogy SEMMI nem látszódott az anyuka testéből azon kívül, hogy a pici a mellkasára volt borulva. Nem volt bimbóvillantás, nem csorgott az anyatej, még a melle is diszkréten takarásban volt. Semmilyen közszeméremsértés nem történt. Kevesebbet mutatott magából, mint némelyik celeb, aki a bájaiból él.
Fotó: Getty Images/d3sign
És ne legyünk már álszentek, kedves utastársak! Ti voltatok azok, akik miatt egyáltalán a szoptatás kérdése felmerült. Ti voltatok azok, akik a sírást sem toleráltátok, és egyértelműen a kismama tudtára adtátok. És amikor megpróbálta megoldani a lehetőségeihez képest a helyzetet, mindezt úgy, hogy megszoptatta a gyerekét, akkor megint csak ti voltatok azok, akik szörnyülködve csóváltátok a fejeteket.
Az lenne a kérdésem, hogy miért nem fordultatok el? Miért bámultátok kitartóan azt a szegény nőt ebben a kiszolgáltatott helyzetben, hosszú megállókon keresztül? Kifejezetten kérdezem ezt attól az idős hölgytől, akinek nőként pontosan kéne tudnia, hogy nincs ebben semmi megbotránkoztató. Ahogy én is tudom, pedig nincs gyerekem.
Anya táplálja a gyermekét – ez a legősibb ösztönök egyike. És mégis: épp csak annyi nem hangzott el, hogy „fúj”, vagy hogy „undorító”.
Miért nem szálltatok le? Az a jó a metrózásban, hogy több kocsiban is lehet utazni, sőt, tovább megyek. két perc múlva jön a másik, meg lehet várni. Valószínűleg az anyuka is jobban örült volna, ha a gyerek biológiai órája annyit még kibír, amíg hazaérnek, de nem így történt, mert a babák – meglepetés! – nem így működnek. Persze, mondhatnátok, hogy neki is pont ennyiből tart leszállni… Talán jobban is járt volna, hátha ott toleránsabb és megértőbb utazóközönséggel találkozik.
Ha valamit levonhatok tanulságként ebből az esetből, az az, hogy ez az anyuka a hősöm! Annak ellenére, ami történt, és ami bennem megállóról-megállóra egyre nagyobb feszültséget szült, ő teljes nyugalommal szoptatta a babáját. Sikerült minden zavaró körülményt kizárnia (legalábbis látszólag), és csak arra koncentrálnia, aki ott és abban a szituációban a legfontosabb volt: a kisfiára és saját magára.
Nem tűnt idegesnek, zavartnak, béke és szeretet sugárzott belőle mindvégig, és amikor végül leszállt, azt is emelt fővel tette. Még úgy is, hogy a baba eközben ismét rákezdett a szívet szaggató sírásra.
Nem tudom, hogy tényleg ennyire zen mester-e, vagy egész egyszerűen már hozzászokott ehhez, és lepereg róla. Bármelyik igaz, fejet hajtok előtte.