Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy csodálatos munkahelyem volt. Egy alapítványi középiskolában dolgoztam tanárként 14 évig, ahol sok mindent kipróbálhattam, szakmai szempontból valódi paradicsom volt. Részt vettem pályázati programokban, háttérkutatásban, tantárgyközi projektek fejlesztésében és megvalósításában, tehetséggondozó programban, és saját osztályom is volt.
A béke szigete egy békétlen világban
Az iskola olyan diákokra specializálódott, akik a hagyományos oktatási rendszerben nem találták a helyüket, mert túlságosan erős egyéniségek; én pedig éppen ezért szerettem köztük lenni. Nagyon karakteres, okos, jó humorú gyerekek, akiknek határozott elképzelésük van arról, milyen világban szeretnének élni.
Az, hogy a legtöbb iskola nem olyan, nem az ő hibájuk. Itt megtalálták a helyüket. És én is. Nem sokban különbözünk, azt hiszem. Én is végigszenvedtem az iskolás éveket, nagyon kevés olyan dolog történt velem, ami érdekes, hasznos, emlékezetes, olyan sokkal több, ami unalmas, kellemetlen, esetleg kifejezetten rossz vagy megalázó. Pedig jó tanuló voltam, versenyeztethető, olyasvalaki, akinek a nevét fel szokták olvasni az évzárón oklevélosztáskor. Mégis, az érettségi után két évig nem tanultam tovább, mert úgy éreztem, egy kicsit pihennem kell, a közoktatás bedarált, magamra kell találnom. És ez nem most volt, hanem 30 éve. Most már látom: akkor még egészen jó volt a helyzet a mostanihoz képest.
Évekig lubickoltam a munkám nyújtotta lehetőségekben. Tele voltam ötletekkel. A szabadidőm nagy részében is az iskolai dolgokon járt az eszem.
Foglalkozásokkal készültem, szakirodalmat olvastam, blogot és cikkeket írtam arról, mekkora ígéretet jelentenek ezek a különleges gondolkodású gyerekek a társadalom számára. Konferenciákra jártam eleinte résztvevőként, aztán egy idő után már előadóként. Könyvet írtam a diákjainkkal készített interjúkból. Őszintén hittem abban, hogy ami a mi iskolánkban, és az összes többi, hasonló szellemiségű oktatási intézményben zajlik, az valami nagyon fontos dolog, hiszen azok a gyerekek válnak itt felnőtté, akikre aztán rábízhatjuk a sorsunkat, és élhető hellyé fogják tenni ezt az országot. Közben pedig nem vettem észre, hogy egyike vagyok a békáknak abban a bizonyos fazékban, ami alatt már ég a tűz.
Ez már valami egészen más
A változás apránként zajlott. Hirtelen azt vettem észre, hogy egyre több időt töltök adminisztrációs teendőkkel, és egyre kevesebbet magukkal a gyerekekkel. Pedig nagyon jó fej osztályom volt, hihetetlenül jó volt akár a tanórákon kívül is időt tölteni velük. Viszont az Oktatási Hivatal mindent tudni akart róluk a fizikai állóképességüktől a számolási kompetenciáikon át addig, hogy mennyit nőttek egy év alatt, mert mindezekről különféle mérések során részletesen be kellett számolnunk. Aztán az is feltűnt, hogy lassan, de biztosan fogynak a pályázati lehetőségek, amelyek az alapítványi intézmények túlélését jelentették. A pénz másra kellett, a nehezebben kezelhető, kevésbé simulékony gyerekekre már nem jutott.
2020-ban megérkezett az új Nemzeti Alaptanterv, ami egy lendületes ugrást jelentett visszafelé: felértékelődött a bemagolt lexikális tudás, és az a képesség- és készségalapú szemlélet, amelynek elkötelezett híve voltam és vagyok, és addig modern és hasznos megközelítésnek számított, hirtelen kedves kis furcsasággá lett az oktatásirányítás szemében.
Közben azt is láttam, hogy aki állami fenntartású intézményben dolgozik, hogyan veszíti el minden szabadságát. A tanárok már nem dönthettek arról, mit és hogyan tanítanak, hogy milyen tankönyvet használnak. Elindultak az oktatásért szervezett mozgalmak, tüntetések kezdődtek. Eleinte nagy volt a társadalmi érdeklődés és szimpátia, de ahogy kiderült, hogy egyik tüntetés sem fog forradalomba átcsapni, és amit a pedagógusok szeretnének, az valójában csöndes szakmai munka, nem hangos és látványos akciók sora, csökkenni kezdett a visszhang. Lassan elfogytak a támogatók.
Az iskola generációk óta nyomasztó helynek számít, mindenkinek van olyan tanárélménye, amelyet a legszívesebben elfelejtene, és sokakból ezeket az emlékeket hívta elő a helyzet.
Mondjon fel az összes!; Most kaptak fizetésemelést, plusz ott a nyári szünet, mit akarnak még?; Ők sem álltak ki értünk, mikor mi tüntettünk.; Mások a szalag mellett három műszakot húznak le, mégsem panaszkodnak.
Korábban büszkeség volt azt mondani, hogy pedagógus vagyok, mostanra egyre inkább szemlesütve vallottam csak be. Minden reggel úgy mentem be dolgozni, hogy azon töprengtem: jót teszek-e azzal, hogy egy még mindig jól működő és jó hangulatú, védettebbnek számító alapítványi iskolában dolgozom, vagy a kivételezett helyzetemmel erősítem a szabályt, aminek egyetlen betűjével sem értek egyet? Néma cinkosnak kezdem érezni magam, olyannak, aki a hátával tart egy összeomlóban lévő építményt helyett, hogy valami tényleg fontosat és hasznosat csinálna.
És ezen a ponton vezették be a státusztörvényt, ami végképp eldöntötte, hogy nem maradhatok.
Fotó: Getty Images
Rendszerhiba
A 2023. évi LII. törvény 2023 augusztusában lépett hatályba. Mindenkire vonatkozik, aki nevelő-oktató munkát végez, függetlenül attól, hogy a munkahelye állami fenntartású, magánintézmény vagy egyházi tulajdonú-e. Újfajta jogviszonyt vezetett be: a köznevelési foglalkoztatott fogalmát. Mindenki, aki pedagógusként dolgozott, vagy ebben az új jogviszonyban folytathatja tovább a munkát, vagy a hagyományos értelemben vett munkaviszonyban, esetleg óraadóként. A közalkalmazottként való foglalkoztatottság így megszűnt mint lehetőség.
A köznevelési foglalkoztatott státusszal számos kötelezettség jár: nem részletezve ezeket annyi elmondható, hogy egyik sem a tanszabadság és az önrendelkezési jog gyakorlásának irányába mutat.
Külön csavar még a történetben, hogy iskola hivatalos tantestületi tagként csak olyat jegyeztethet be, aki a törvény hatálya alá tartozik: a többiek lehetnek, mondjuk, óraadók. Két hete volt mindenkinek eldönteni, milyen jogviszonyt választ. Aki nem nyilatkozott, akár csak figyelmetlenségből vagy azért, mert a szeptembert nem jogszabályok böngészésével, hanem a gyerekekkel töltötte inkább, az automatikusan köznevelési foglalkoztatottá vált. Én résen voltam, beküldtem a nyilatkozatot időben. Ennek törvényes következményeként megváltoztak a foglalkoztatásom körülményei. Ha a munkahelyem szerette volna, hogy továbbra is ott dolgozzam, akkor külön rubrikává kellett válnom a könyvelésben. Az iskola részéről nem volt kérdés, hogy vállalják az összes plusz kényelmetlenséget a kedvemért; de én úgy éreztem, hogy ez az a pont, ahol ez már senkinek sem jó. Egy évre szerződtünk, és azzal álltam neki ennek a tanévnek, hogy tudtam, nem lesz több.
Kikényszerített döntés
A munkatársaimnak félévkor mondtam meg, hogy elmegyek. Volt, akit meglepett, volt, aki már számított rá, érezte, hogy egyre kevésbé találom a helyem. Mivel ez egy kicsi intézmény, egyetlen tanár kiesését is megérzi az egész rendszer, így rengeteg pluszmunkát adtam a kollégáimnak. Mégsem ettől féltem a legjobban, hanem attól, mit szólnak majd a gyerekek, akikkel éveken át építgettük a kapcsolatunkat, amiből én most csak úgy kiszállok. Az utolsó nap utolsó órájáig vártam a bejelentéssel. És örökké hálás leszek nekik azért, milyen éretten, megértően, támogatóan fogadták. Ezzel rengeteget segítettek: úgy érezhetem, hogy felnőttek az együtt töltött évek alatt, most már elboldogulnak nélkülem is. És végtelenül büszke vagyok rájuk, milyen remek emberek.
Mindent kipakoltam, átválogattam, mehetek, csak ki kell lépnem a kapun. Most majd kiderül, mennyit érnek valójában az itt kötött barátságok, kiállják-e az idő próbáját és azt, hogy nem találkozunk naponta. Mostantól nem lesz kedvenc bögrém, nem kérek és adok aprót a kávéautomatához. Nem nevetünk össze a diákokkal a sarki boltban, mikor ugyanolyan zacskós levessel és csokival állunk sorba. Az épületet átalakítják ezen a nyáron: az az iskola, ahol dolgoztam, hamarosan már csak emlék lesz, aztán néhány év, és már senki sem fogja tudni az akkori munkatársak közül sem, milyen volt az én egykori munkahelyem.
Persze a világon minden változik, és ez így van jól. Egy percig sem kételkedem abban, hogy jó döntést hoztam. Mégis dühös vagyok, csalódott és szomorú, mert ez egy igazságtalan és rossz rendszer által kikényszerített döntés, az egyetlen, amit most a magam számára vállalhatónak érzek.
Nem tudom még, mit fogok csinálni, nincs egy másik, biztos állás, ami csak rám vár. És tudom, hogy nem vagyok egyedül sem az elhatározásommal, sem a kétségeimmel, sem a szomorúságommal. Tömegével döntenek hozzám hasonlóan pedagógusok országszerte. Mindannyian ugyanazt szeretnénk. Gyerekekkel dolgozni, egy olyan világot mutatva meg nekik, ahová érdemes felnőttként belépni, és azt tovább építeni. Talán egyszer még kapunk rá lehetőséget.
