„Rendkívül testidegen egy rendőr az iskolában”

Néhány napja jelentette be a kormány, hogy mintegy 500 iskolában toboroznak iskolarendőröket, akik állandó jelleggel lesznek a legsúlyosabb fegyelmi problémákkal küzdő iskolákban. Tudunk valamit arról, léteznek például kutatási adatok, amelyek megmutatják, hogy itthon mennyire kiterjedt probléma a tanárbántalmazás?

Dr. Buda Mariann: Az nyilvánvaló, hogy létező jelenségről beszélünk. Ám nagyon nehéz erről bármi közelebbit és konkrétabbat mondani, mert itthon eddig gyakorlatilag egyetlen olyan alapos, országos, reprezentatív, módszertanilag kikezdhetetlen kutatás sem készült, amely teljes egészében felmérte volna a jelenséget. Az a kevés magyar vizsgálat, amelyik eddig valamilyen formában érintette, vizsgálta a kérdést, azt mutatja, hogy az iskolai bántalmazáson belül a tanárbántalmazás korántsem olyan gyakori, ahogy azt a közvélemény gondolja. Pláne nem a pedagógusok elleni fizikai erőszak. Az én személyes véleményem is az, hogy ezek kevésbé gyakoriak. Miközben természetes, hogy nagy média-és közérdeklődés övezi a győri középiskolai késelést és a hasonló, közel tízévente bekövetkező tragikus, kirívó eseteket. Érthető a szorongás, ami ilyenkor keletkezik, hogy te jó ég, munka közben mit élhetnek át szegény pedagógusok. Én sem tartom kizártnak, ha nem is tömegével, de vannak itthon olyan rettenetes állapotban lévő iskolák, ahol a tanárok napi szinten veszélyben érzik magukat, és effektíve veszélyben is vannak.

Az ön által lefestett helyzethez képest hogyan, hova helyezhetjük el a most bevezetésre kerülő, ún. iskolarendőrség vagy iskolaőrség intézményét?

Mindenek előtt látni kell, hogy a tanár egy autoriter személy, akinek elvileg az is feladata, hogy közvetítse a társadalmi elvárásokat a diákok felé. A határfeszegetés, a lázadás a gyerekek részéről, akárcsak a tanár-diák hatalmi játszma jellemző a kezdetektől, amióta csak iskola létezik. Ezzel önmagában nincs is probléma, egészen addig, amíg közmegegyezéses tisztelet és általános megbecsülés övezi a pedagógusokat. Ehhez képest egy tanárnak ma többnyire különösebb külső társadalmi támogatás nélkül, a saját erejéből, a személyes karizmájával kell együttműködésre bírnia a diákokat. Ez valahol sikerül, máshol kevésbé. Az utóbbi esetben az iskolaőrök jelenléte biztosan nagy megnyugvás, egyben segítség lesz a tanároknak, akik például óráról-órára küzdenek meg 30 nekik támadó, feldühödött gyerekkel. Biztos lesznek helyek, ahol a szülők is megköszönik a jelenlétüket, hogy ott van egy hatalommal bíró, erős felnőtt, aki hívható a bajban az iskolában.

Rendőrök ellenőrzik a folyosót a szünetben egy székesfehérvári középiskolában, 2010-ben. A sorozatos rendbontások miatt a hatóság segítségét kérte az oktatási intézmény a fegyelem megszilárdításában (MTI Fotó: Kovács Tamás)

Gondolom, a mérleg másik serpenyőjében ugyanúgy ott vannak a fenntartások és a félelmek is. Hogyan válthat ki negatív hatást az iskolaőrök jelenléte?

Valóban félő, hogy az iskolaőrök jelenléte az együttműködés felől a harc irányába tolja el a folyamatokat. Ahogy tartok attól is, hogy az iskolaőrök kivezénylése hamis biztonságérzetet kelt a pedagógusokban, akik azt gondolják, hogy innentől nem az ő felelősségük, ezért kevésbé fognak erőfeszítéseket tenni, hogy fegyelem és csapatmunka legyen az osztálytermekben. 2012-ben az iskolaőrök alkalmazása egyszer már szerepelt a kormány tervei közt. Akkor részben azért is halt el a projekt, mondván, hogy egy rendőrnek jellemzően nincs semmiféle pedagógiai tapasztalata, ahogy a szükséges szociális érzékenységgel és speciális pszichológiai, fejlődéslélektani ismeretekkel sem feltétlenül rendelkezik. Innentől joggal fogalmazódhat meg az kételkedés, hogy a rendőrök hogyan működnek majd az iskolában. Bennem is ott van az aggodalom, hogy rendkívül testidegen egy rendőr az iskolában.

Egyáltalán mikortól beszélünk tanárbántalmazásról?

Ez nagyban egyéni érzékenység kérdése, ebben hatalmas különbségek lehetnek. Máig vannak olyan tanár, aki lendületből leordítja a gyerek haját, ha zsebre dugott kézzel beszél vele, más sokkal megengedőbb, közvetlenebb viszonyban van a diákokkal. Az biztos, hogy azért sem szabad különösebb hatalmi harcba bocsátkozni a diákokkal, mert a tanár mindig veszíteni fog. Tény, hogy egy pedagógusnak vannak eszközei, amelyekkel sakkban tarthatja a diákokat, de ez hosszú távon nem működik. Meg lehet próbálni a diákok figyelmét és együttműködését erőből fenntartani, de erre olyan mennyiségű idő és energia megy majd el, hogy a végén pont a lényeg, a tanítás fog elveszni.

A pedagógusképzés menyire készít fel arra, hogy a tanárok kezelni tudják az iskolai erőszakot, akár ellenük, akár egymással fordulnak szembe a diákok?

Gyakran megfogalmazódó kritika, hogy az általános iskolai és középiskolai tananyag is túlságosan elméleti. Ehhez általában kapcsolódik a kimondatlan elvárás a közoktatásban dolgozó pedagógusok részéről, hogy a gyerek majd magától kitalálja, hogy a tananyagot a gyakorlatban hogyan és mire lehet hasznosítani. Valószínűleg azért, mert a tanárképzés során ők is ezt tapasztalják: nekik sem mondja el senki, hogy az egyébként sok hasznos és okos elmélet, amit az egyetemen kapnak, mi mindenre használható a gyakorlatban. Elvileg részben ezt a célt szolgálja az egyéves iskolai tanítási gyakorlat, ahol a tanárjelöltek napi tapasztalatot szereznek egy vezető tanár támogatásával. Itt inkább az a kérdés, hogy a gyakorló iskolák mennyiben jelenítik meg és képezik le a mai magyar valóságot. A másik dolog, ha iskolában vagy másutt már kialakult az agresszió, azzal sok mindent már nem igazán lehet kezdeni. Az erőszakot elsősorban megelőzni kellene, mert ha már ott van, legfeljebb annyit tehetek, hogy hívom az iskolaőrt. Ez viszont nem megoldás valójában, hanem a károk minimalizálása.

Egy tanárára támadó diákról készült videó, ami jó ideje kering a videómegosztó oldalakon (Forrás: Youtube)

Úgy tudom, az iskolai bántalmazáshoz többnyire három szereplő kell: az agresszor, az áldozat, és az ún. bystanderek, vagyis szemlélők, akik valamiért hagyják, adott esetben még bátorítják is a gyengébbek elnyomását. Mi mindentől jön, jöhet létre mérgező, bántalmazáshoz vezető iskolai közeg?

Meggyőződésem, hogy ebben is óriási a tanárok felelőssége, akik vagy nincsenek tisztában vele, hogy ez az ő dolguk lenne, és/vagy nincsenek hozzá eszközeik, hogy az osztályban és az iskola egészében közösséget építsenek. Márpedig az elfogadó, toleráns, összetartó gyermeki közösség csak a legritkább esetben teremtődik meg magától, teljesen mindegy, hogy hány évesek azok a gyerekek. Ehhez egy tapintatos, értő, a formálódásra lehetőséget teremtő pedagógus kell. A magyar tanárok közül ezt szerencsére sokan is csinálják, mert pontosan tudják, hogy idővel megtérül a befektetett energia. Miközben vannak olyan pedagógusok is, akik pont maguk közvetítik a rossz mintát a gyerekek nyílt felcímkézésével, megkülönböztetésével és megalázásával. Ezek után nem csoda, hogy a jelenség az osztályban egyszer csak a gyerekek közt is felüti a fejét. Mielőtt bárki félreértené, ezzel nem azt mondom, hogy az iskolában a tanárok teremtik meg a terrorizmus légkörét, de ettől még tény, hogy a tanár a saját viselkedésével is mintaadó a gyerekeknek.

Több kutatást is végzett, hogy az erőszak jellemzően mely iskolákban üti fel a fejét. Jól tudom, az eredményei igencsak rácáfoltak a lakossági sztereotípiákra?

Erőszak mindenütt jelen lehet, csak épp más formában. Ebben elsősorban annak a társadalmi közegnek a normái származnak, ahol a gyermek él. Ha valahol például elfogadott, hogy egy vita, egy konfliktus során bevethető a testi agresszió, ez a gyerekek között, az iskolában is meg fog jelenni. Ha ez nem elfogadott, és a gyerekek bántani akarják egymást, az erőszaknak kevésbé látványos, akár jóval alattomosabb formái fognak megjelenni. Egyszer végeztem egy kutatást egy hazai elit gimnáziumban, ahol szívszorító volt látni, hogy két külön valóságban élnek a gyerekek. Az egyikben boldogan lubickoltak a népszerű gyerekek, a másikban pedig a senkiföldjén teltek magányosan a közösségből teljesen kirekesztettek mindennapjai. Őket ugyan aktívan nem bántották, egyszerűen csak levegőnek nézték őket, ami szintem hosszú távon komolyabb mentális terhelést, sérülést okoz, mint időnként egy-egy verekedés. Az legalább egy nyílt dolog, amihez könnyebb alkalmazkodni, mint egy kígyóveremhez, ahol a másikkal szembeszállni, szembenézni sincs lehetőség.

Egy korábbi, gyermeki agresszióról szóló előadásában úgy fogalmazott, általában nem működik a másokat zaklató gyerek eltávolítása az iskolából stratégia. Miért?

Vannak rizikófaktorok, amelyek növelik az esélyét, hogy egy gyerek zaklató legyen. Ilyenek például bizonyos személyiségjegyek, vagy a család meghatározott mintázatai, stb. Nagyon leegyszerűsítve a dolog úgy működik, hogy a gyerek valamiért kipróbálja ezt a fajta működést, és ha erre megerősítést, pozitív visszajelzéseket kap, akkor a zaklatás nála egy időre tartós viselkedéssé válhat. Vagyis ha elfogadottá válik a csoportban, hogy az a menő, az a vezér, aki meg tudja alázni a másikat, hiába távolítom el a zaklató gyereket, azonnal a helyébe lép egy másik. Így inkább az lenne a megoldás, hogy a pedagógus észreveszi az osztályban, az iskolában azokat a természetes vezetőket, akik kiemelkedő szociális képességekkel rendelkeznek, tekintélyük is van a többi gyerek körében, mégsem vágynak hatalomra. Őket kellene támogatni azokkal szemben, akik sok jóra nem használják a saját nimbuszukat és „személyes varázsukat”.

Képünk illusztráció – MTI Fotó: Kovács Tamás

Megfordítva a szerepeket, mi kell ahhoz, hogy egy gyereket ne tudjanak megfélemlíteni az iskolában?

Alapvetően minden kisgyerek saját harca és feladata megtanulni, hogy a közösségben hogyan érheti el a pozíciót, ami őt boldoggá teszi. Tény, hogy ez nagyon nehéz. Az én személyes véleményem szerint leginkább az a gyerek tud boldogulni, aki nem fél. Nem csak gyerekként, felnőttként is a félelem az a tényező, amelyik a leginkább megbénít, gátol abban, hogy önazonosak legyünk. Ráadásul kihívja vagy legalábbis kihívhatja a többiekből a támadó kedvet. Szülőként leginkább akkor dolgozhatunk a félelem ellen, ha a gyerek reális, megalapozott önbizalmát és önismeretét támogatjuk. Persze abban is adhatunk neki tanácsot, hogy bizonyos konkrét helyzetekben mit mondjon, mit tegyen, mit reagáljon, stb.

Arra tudunk jó tanácsokat, pozitív példákat és gyakorlatokat mondani, hogy az erőszak hogyan ne jelenjen meg az iskolában?

Az utóbbi időben itthon is indult több hasonló kezdeményezés, köztük például a híres-neves finn KiVa zaklatás ellenes program magyar adaptációja, a NyugiOvi program vagy a Békés Iskolák mozgalom, ám ezek ideiglenesen vagy nem működnek, esetleg csak részben, így egyelőre viszonylag kevés eredményt értek el. Tudtommal leginkább a Hintalovon Alapítvány Nemecsek programja indult be, amelyik a gyerekjogokról szól, arról, hogy miként lehet megvizsgálni és javítani az emberi jogok helyzetén az adott iskolában. Ettől a szemlélettől az iskolai közeg csak jó, jobb lehet. A magam részéről én a kölcsönös bizalmatlanság és felelősséghárítás helyett a szülő-tanár összefogást, szövetségépítést hangsúlyoznám. Egyszer volt itthon egy iskola, ahol bevonták az apukákat a gyerekfelügyeletbe, és óriási hatása lett a dolognak. Ez persze nyilván nem a fővárosi elit iskolákban fog működni, hanem a hátrányosabb helyzetű régiókban. Bár összességében nem szabad abban a hibába esni, nem szabad túlságosan hinni, bízni az elrettentés és a büntetés erejében. Főleg azok után, hogy minden létező iskolai erőszakkal kapcsolatos kutatás végül azt mutatja ki, hogy a büntetés, az elrettentés csak ront a helyzeten, vagy legalábbis nem javít. Például a bekamerázás, a zéró tolerancia vagy most épp az iskolarendőrség önmagában nem oldja meg a problémát.

Olvass tovább az iskolai erőszakról az nlc-n: 

• Iskolaőrök lesznek több száz iskolában, kényszerítő eszközöket is bevethetnek
• Nem merik bevallani a gyerekek, ha bántalmazzák őket az iskolában
• Kiközösítés, megalázás, verés – bullyingban az egész közösség szenved
• „Mi itt Pannonhalmán már megégettük magunkat, ne várjátok meg ugyanezt!” – eszmecsere az iskolán belüli erőszakról