Sportos alkat vagy, fogadjunk, hogy egész életedben sportoltál!
Tévedsz! Nagyon vékony gyerek voltam, “csontrakétának” csúfoltak. 16 évesen elhatároztam, hogy véget vetek ennek, elkezdtem gyúrni. Majdnem 90 kilósra sikerült magam “növesztenem”. 18 évesen elmentem Sopronba főiskolára, ahol, mondjuk úgy, hogy beszívott a főiskolás lét. Nem figyeltem oda a kajálásra, pénzem sem volt. Egy élelmiszer-áruházba jártam dolgozni éjszakánként, hogy fent tudjam tartani magam. A tanulmányi eredményeim mindig jók voltak, erre figyeltem, hogy legyen ösztöndíjam, mert máshogy nem tudtam volna megélni. Megpróbáltam mindenből pénzt csinálni, amiből lehetett. Ha például ábrázoló geometriából kaptunk egy feladatot, én szívesen megrajzolgattam egy kis pénzért, ez nekem is gyakorlás volt. 2007-ben faipari mérnökként végeztem.
Egy depressziós időszak következett, nem találtam a végzettségemnek megfelelő munkát 5 hónapig. Így kerültem bele az építőiparba. Elkezdtem egy saját vállalkozást is, éjjel-nappal nyomtam, de nem jutottam egyről kettőre. Újra munkát kerestem alkalmazottként, így kerültem ahhoz a céghez, ahol most is vagyok.
Amikor a saját vállalkozásom a csőd szélén állt, akkor kezdtem el futni. Kellett valami plusz, mert nagyon mélyen voltam, meg persze zavart az is, hogy odaálltam a tükör elé, és láttam, ahogy pálcikaemberesedem, de közben a pocakom nő.
Szeretek enni, depresszív időszakom alatt pedig szívesen ettem, addig sem voltam szomorú. Édesapám ekkoriban hunyt el, pontosan nem tudták megállapítani, hogy miért, de az biztos, hogy 3 szívinfarktusa is volt. Nagyapámnak is volt szívrohama. Egy kardiológus lakótársamtól megkérdeztem, hogy mit javasol, ő pedig a futást ajánlotta, hogy azzal erősíthetem meg legjobban a szívizomzatot és az érhálózatot. Ő rendszeresen kijárt futni, én pedig egyszer elmentem vele. Összesen 6 kilométer volt, de nagyon kikészültem. Ez volt az a pont, amikor elhatároztam, hogy nekem futnom kell.
Ha jól értem, akkor a futás nagyon rosszul esett, mégis folytattad? Miért?
Állóképességet akartam szerezni. Erősebb akartam lenni a korombelieknél. Amikor télen -15 fok volt este 10 órakor, akkor is kint voltam a Margitszigeten, egy lélek sem volt ott, csak én. Már az első perctől kezdve komolyan vettem a dolgot. 2011 áprilisában futottam az első 12 km-es versenyemet, nagyon meg voltam magammal elégedve. A mostani Zoli beérne a versenyen, lezuhanyozna, kajálna valamit, és akkor érne be a régi Zoli teljes elégedettségben. Ősszel pedig már 30 km-t futottam.
Hogy került a képbe az ironman?
Jártam közösségi futásokra, ahol meséltek róla és megtetszett. Elkezdtem a felkészülést. A biciklitől és futásról nem féltem, de az úszás mumus volt. Csak mellben tudtam úszni és a víztől is féltem. Gyakorlatilag úszni nem tudtam a felkészülés előtt, inkább azt mondanám, hogy fennmaradtam a vízen. Rengeteget jártam a Császár-Komjádi Uszodába, gyakoroltam, csináltam. A versenyen nagyon rossz élmény volt az úszás, előtte nem úsztam nyílt vízben, a nagy tömeg miatt pedig minden frusztrációm előjött.
Az előttem úszóktól rúgásokat, a mellettem és mögöttem úszóktól pofonokat kaptam, de olyan is volt, hogy felettem is úsztak. Amikor kijöttem a vízből, annyira elfáradtam, hogy azt hittem, végem. Nem tudtam elképzelni, hogy leszek képes 180 km-t bringázni és 42 km-t futni. Végül beértem és később még 5 alkalommal. Szeretem is, kizökkent az ultrafutás monoton, fájdalmas légköréből. 50 km felett azért már minden fáj, az ironmannél a fájdalom is más. Én alig várom, hogy a futópályán lehessek, mert ott végig előzök.
Egyszer azt mondtad, hogy te még a pofonokat is szereted. Ez igaz?
Néha igen, kellenek. Statisztikai valószínűsége van a nem sikerült versenyeknek, ezért számítok rá. Felkészülök a váratlanra is. Az egyik idei célversenyemet, az Ultrabalatont (220 km-es futóverseny a Balatont megkerülve) nem tudtam befejezni egy sérülés miatt. A nagylábujjam töve fájdult meg. Edzéseken is éreztem, de nem tűnt nagy problémának. A versenyen már 60 km-nél iszonyatos fájdalmaim voltak, elmentem 110 km-ig, de ott már tényleg csak csoszogni tudtam. A kísérőimmel együtt hoztuk meg ezt a döntést. Már potyogtak a könnyeim, megnéztük és láttuk, hogy meg van dagadva, csúnya, ezért inkább abbahagytam.
Mindig vonzanak a kihívások. Szeretem bebizonyítani a lehetetlent. Türelmetlen vagyok és nagyon bizonyítani is szeretnék. Az edzőm a jövő évi versenynaptáramra is azt mondta, hogy a fele is sok lenne. Végül megegyeztünk a 75 százalékában.
Ha két- vagy háromhavonta megyek csak versenyre, akkor elfelejtem, hogy egész jó vagyok. Fenn akarom tartani az önbizalmamat. Kell, hogy méregessenek az ellenfeleim, hogy verseny után elégedetten dőljek be az ágyba, és azt mondhassam, hogy igen, megint megmutattam, hogy meg lehet csinálni.
Az időbeosztásod mennyire sűrű?
Nagyon. Reggel fél 6-kor kelek, csinálok 15-20 perc törzserősítést, reggelizem, aztán indulok is dolgozni 7-re. Este fél 6 körül hazaérek, eszem valamit, és irány futni, olyan 8 után érek vissza. Hétköznap sokat dolgozom vidéken, így nem a házasságomtól veszi el időt az edzés. Hétfő reggel elutazom és csak pénteken este érek haza. Ilyenkor előfordult, hogy 3-4 órát edzettem 10 óra munka mellett. Az nagyon kimerítő volt.
Mi vesz rá mégis, hogy kimenj, és csináld?
Az, hogy én Spártathlont akarok nyerni. Tudom, hogy ahhoz ez kell. A győzelmet nem adják ingyen. Ha nem teszem bele az energiát, a fájdalmat, az izzadságcseppeket, akkor nem fog sikerülni. A Spártathlon-győzelem egy hatalmas motiváció, de ennek vannak jótékony hatásai, amik miatt időközben elérhetek ezt-azt. Most például elkezdünk majd felkészülni a 24 órás vb-re, előtte márciusban a 100 km-es országos bajnokságon fogok indulni. Ha úgy képzeljük el, mint egy hadsereg a hódító útját, akkor tudjuk, el kell foglalni kisebb városokat ahhoz, hogy a fővároshoz elérjen.
Nekem a Spártathlon a fővárosom. Innen a kávézóból nem tudom megítélni, hogy milyen nehéz, de valamiért úgy gondolom, hogy ha odamegyek, akkor kellően felkészült leszek egy jobb eredményhez. Így, hogy még soha nem láttam élőben, nehéz bármit is mondani, de bízom benne, hogy ha nagyon erősen állok oda, nem nagyon lesz, ami megállíthat.
Mindenre szeretsz nagyon felkészülni?
Amikor odaállok, már kész terv van a fejemben mindig. Nem ilyen “lesz valami” hozzáállásom van. Tökéletesen tudom, hogy mi fog velem történni, mikor mire van szükségem. Nem mondanám magam spontán alkatnak, ha rögtönöznöm kell egy versenyen, akkor elkezdek aggódni. Szeretek minden előre eltervezni, és ha nem úgy megy, akkor nagyon ideges tudok lenni. Minden edzésem és versenyem megvan az órámban, vissza szoktam ezeket nézni, ezek alapján építem fel a reális tervet.
Tavaly decemberben 12 órás futópados futásban új Guinness-rekordot állítottál fel 151, 39 km-rel. Én kintről azt láttam rajtad, hogy katonaként, robotként mész előre (a pad miatt persze csak képletesen szólva).
Ezt már mások is megfogalmazták. Nem volt olyan opció, hogy nem sikerül. Én felkészülten érkezek mindenhova. 6 óra 1 percig az éltetett, hogy legyünk túl a felén. Onnantól pedig az volt bennem, hogy ha eddig eljöttem, akkor már befejezem. Minél több idő telt el, annál jobban felértékelődött a belefektetett energia és idő, egyre kevesebb volt a végéig, onnantól az vitt tovább.
Ha kiszálltam volna… nem, egyszerűen nem szálltam volna ki. Nem tudtam volna tükörbe nézni, mert annyi ember eljött segíteni, vagy szurkolt otthon, az élő közvetítés előtt. Abban biztos voltam, hogy akkor is végigmegyek, ha nincs meg a rekord, leszállni 12 óra után fogok a padról.
Akár azt hiszed, akár nem, hogy képes vagy valamire, igazad lesz. Ha elhiszed, hogy valamit meg tudsz csinálni, akkor a tested megtalálja az utat hozzá.
Az ultrafutásban fontos szerepük van a segítőknek.
Ha egyedül beraknak a terembe, hogy oldjam meg magamnak úgy, mindent nekem kell csinálni, akkor nem tudtam volna rekordot futni. Csapatmunka volt. Az öcsém számolta ki, hogy mikor milyen tempóban kell futnom, Beus, a feleségem figyelt a frissítésemre. Az edzőm, Ati pedig összehangolta a dolgokat. Mi négyen csináltuk meg ezt a rekordot, én csak a “szenvedő alanya” voltam az egésznek… Szerintem egy ilyen eredménynek csak a fele a fizikai erő, a másik fele a segítők, a frissítő, a zene, a hőmérséklet.
Nehezebb futópadon futni?
Nem feltétlenül. Aszfalton a fájdalom jobban befolyásol. Padon nem fájt a térdem, a talpam, más a talajfogás, ez a 12 óra nem viselt meg annyira, mint egy 6 órás aszfalton. Sokkal emberbarátabb. A padunk is jó volt, egy masszív, erős gép volt. De az idő lassabban telt az edzéseken. Már megnéztem egy focimeccset, forma 1-et, belenéztem még valami vízilabdameccsbe és akkor végeztem. Annyira lassan vánszorogtak a másodpercek, hogy el sem hittem. Azt szeretem az aszfaltos hosszú futásokban, hogy ha elfutok a feléig, onnan haza kell érni, csak megfordulok és vissza.
Volt holtpontod?
8-9 óránál volt egy, a combjaim beálltak. Az egyenletes mozgástól nagyon megviselődtek az izmaim. Erősnek kellett lennem fejben és koncentrálnom kellett, hogy emeljem a lábam. Ekkor már többször belerúgtam a szalagba. Annyit próbáltam csinálni, hogy a szalagon elfutottam balra, majd jobbra, de ez kb. 15 centit jelentett. Ezek a combfájások innentől jöttek 30 percenként. Ilyenkor az “életerőpontjaim” eléggé lecsökkentek, aztán túllettem rajta egy darabig. Próbáltam másra figyelni, amikor rossz volt, mondjuk a zenére, a körülöttem állókra.
Nem zavart a sok ember? Körülbelül 200-300 ember megfordult a teremben aznap, miközben futottál a padon.
Nem, sőt. Mindig érdekes volt, amikor a perifériás látásomba bekerült egy új színű kabát vagy valaki hangosan beszélt, akkor odanéztem, és elterelte a fájdalomról a figyelmem. Sokkal több inger ért most, mint egy aszfaltos 12 óráson. Most nem csupán önmagamat kellett elviselnem 12 órán keresztül, hanem nagyon sok inger ért.